A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyvmolypárbaj. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyvmolypárbaj. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. szeptember 19., szombat

Varázslók a PhantasmaCon-on (Diana Wynne Jones: A trónörökös)


Ez volt az a könyv, aminek kétszer is neki kellett futni, mert az eleje az annyira ualmas volt, hogy első körben nem tudtam túljutni rajta. Másodjára még mindig nem tudtam mit kezdeni vele, császárostul, promágostul, bokoristennőstől, s csak akkor, amikor , hogy Rupert Mágus elindul, hogy egy lista alapján kiválassza a legmegfelelőbb embert a lehetséges promágjelöltek közül, akkor kezdett érdekessé válni, s még érdekesebbé, amikor felváltva mesélt Maree és Rupert. 


Vissza az elejére. Az irányok nem csak az általunk megszokott módon léteznek, hanem vannak uatk másik világokban, például a központi birodalomtól nefelé található a Föld, melynek lakosai az emberek, akik nem viselik el a furcsa dolgokat anélkül, hogy ne keresnének bármire is racionális magyarázatot, a varázslatban meg nem igazán hisznek. Pedig élnek ott is mágiával bírók, promágok. Így hívják őket szerte a világok közt, számuk mindig állandó, és ha egy meghal, újat kell keresni, sürgősen. A fiatal promág, Rupert Venables ezért egy lista alapján nekivág, hogy felkutassa a megfelelő leendő promágot, bár tapasztalatai egyre inkább azt mutatják, hogy a jelöltek közül egy sincs, aki megfelelő lenne, mind visszatetsző számára. A szigorú, öltönyös, aranykeretes szemüvegén keresztől látjuk a világot, azt, ahogy a két kezével rendezgeti a sorsot, és, ahogy tökéletes helyszínt keres a tökéletes találkozóra. Babilon. Bábel. Véletlenek nincsenek.

Diana Wynne Jones nagyon ragaszkodott a több világ létezéséhez és egy bizonyos vershez, amiben megjelenik Babilon. Itt Babilon is, a vers is központi szerepet kap. A mi világunkban csak egy vers, de a promágoknak igézet. Ez a vers tulajdonképpen egy XIX. századi angol gyermekvers.

Hány mérföld ide Babilon?
Háromazor húsz és még tíz.
Odaérek gyertyafénynél?
Oda és még vissza is.
Ha lábad fürge és visz a szél
Odaérhetsz gyertyafénynél.

Rupert saját naplóbejegyzéseiben nem szépít a valóságon, és nem is finomkodik, őszintén megmondja, ha valaki számára kellemetlen és nem épp szimpatikus. Így ír az egyik promág-jelöltről, Maree Malloryról is, és bár csak később tudja meg, hogy a lány szintén nincs túl nagy véleménnyel őróla. Maree történetbe lépésével a mesélés feladata kettőjük közt oszlik el, hogy Rupert, hol Maree mesél, ugyanazt az esemény így két szemszögből is megismerhetjük.
Hogy tulajdonképpen mi a központi történetszál, nem nagyon sikerült rájönnöm. Talán a promágok keresése, talán a trónörökös keresése. Talán valami más. Mindenesetre az egészek érdekes hangulata van, és plusz rátesz egy lapáttal, hogy a főbb cselekmények helyszíne, egy sci-fi és fantasy találkozó, a PhantasmaCon, külső szemlélők véleménye alapján elmesélve, olyan szemlélőkkel, akik nem igazán rajonganak az effélékért. Ebből a szemszögből még nem foglalkoztam ezzel, mivel én például szeretek conokra járni, és a hangulat nagyon átjön. 
Volt olyan, hogy inkább letettem volna, mert nem nagyon akart történni semmi, majd egyszer csak olyanok is világokat lépnek át, akikek elvileg nem kéne. Felbukkan egy kentaur, ott, ahol szintén nem szerencsés mutatkoznia, bár igaz, senki sem hiszi annak, ami valójában. Az események bonyolodnak, és felcsigázzák az érdeklődést. Már lehet gondolkodni a rejtélyeken és lehet dolgokat sejteni, majd azt várni, hogy mondja már ki azokat valaki.
Nick és Maree Mallory; Rupert Venables

Ennek a könyvnek legegyszerűbb úgy nekiugrani, hogy nincs semmiféle elvárás. Én például olyasmi gyerekkönyvre számítottam, mint a Palota- vagy a Chrestomanci-sorozat, de teljesen más, idősebbeknek szól, olyanoknak, akiknek van türelmük az elejéhez. Olyan, mintha Neil Gaiman írta volna, de morzsáiban mégis más. Fantasy, ami több világról szól, s amiből az egyik a mi sajátunk. Fantasy, ahol van mágia, meg vannak lőfegyverek, kentaurok és császárok. Fantasy, ahol a mágusok számítógépprogramokat törnek fel vagy hápipiket nevelnek a ház körül. Amikor beidult, nem tudtam letenni, beszippantott, és átléptem egy másik világba, folyamatos mozgásban, anélkül, hogy bárki száthasadt volna.

A borítón látható kentaurt nem ismerem. Mert az nem Rob, hanem valaki, aki nála idősebb. Csalóka is a kentaur a borítón, én inkább Rupertet tettem volna oda. 

A kép forrása: http://alidaART.deviantart.com/
Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Bartimæus, Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó, falak építője, birodalmak pusztítója (Jonathan Stroud: The Amulet of Samarkand)


Nyomban az elején megjegyzem, hogy angolul egyáltalán nem volt olyan könnyű olvasmány, mint ahogy azt gondoltam. de azért megbirkóztam vele.


Ha a világot úgy képzeljük el, hogy vannak varázslók, el kell gondolkodni, vajon mitől leszek azok, honnan nyerik a hatalmukat, és vannak-e szolgáik. Bizony vannak, dzsinnek, koboldok, afriták és efféle kisebb és hatalmasabb lények. A helyszín London, tulajdonképpen Észak-London, igen előkelő környék, Highgate, központi szereplő egy fiatal mágustanonc, John Mandrake. És itt meg is állok egy pillanatra, hiszen minden varázslónak van egy neve, amivel született, ami az övé, és amit teljes titokban kell tartania, mert a név az kincs, és biztonságot sugall, amíg mások nem tudnak róla. Ezért van minden varázslónak egy másik neve is, egy név, amin a többiek és a nyilvánosság ismeri. John Mandrake igazi neve Nathaniel, és ez a tudás ad kulcsot egy nagyhatalmú dzsinn füstös kezébe, akit maga az ifjú tanonc igézett meg. Mert okos, ravasz és nem feltétlenül hűséges a mesteréhez, egy szóval nem épp egy elsőre szimpatikus karakter. De azt sme lehetne róla elmondani, hogy feltétlen rossz lenne, inkább olyan pozitív szereplő, aki a saját céljaiért,ha kell áthágja a szabályokat.
Bartimaeus és Nathaniel - by Stephanie Stutz
Azzal, hogy megidézi Bartimæust, és megbízza, hogy lopja el a szamarkandi amuletet, nem kis bajt zúdít a saját és mestere fejére. Bartimæus szintén szívesen megy a saját feje után, ráadásul nem annyira rossz, mint amilyennek hangoztatja magát, és kedvenc alakja a vízköpő, szívesen időzik ebben a formában. (A másik egy régi barátja, Ptolemy, magyarul Ptolemaiosz alakja.)

Az elbeszélés jó, Bartimæus mesél, és röviebb-hosszabb lábjegyzeteket fűz a különféle eseményekhez. Kalados történet, akciódús, mindig lehet valamin izgulni, ha egyszer belelendülönk, letehetetlen és tele van humorral. Ez utóbbi nagyban köszönhető Bartimæusnak. A világ leírása érdekes, hangulatos.


Nathaniel - by Tealin
Amin végig godolkodtam, nem más, mint Nathaniel neve, és egy picit meg vagyok róla győződve, hogy ő nem más, mint maga a szerző, mivel mindkét neve egyfajta névváltozata a Jonathan-nak. A John is, a Nathaniel is. Nocsak, nocsak.

A műfaját tekintve ifjúsági fantasy, de ezt úgy kell érteni, hogy már tíz éves kortól olvasható, mert maga Nathaniel is csak tizenkettő éves. Kissé vastag, de ez ne rettentsen el senkit.
Ami a küllemet illeti, első kinyitásra igen csak meglepődtem, ugyanis a külső (puhafedeles) borítón van egy is ablak, abban ül Bartimæus, és jó tíz percen keresztül azzal játszottam, hogy kinyitottam, becsuktam. A lapokpedig abból a fajta papírból készültek, amik hamar sárgulnak, de azt hiszem, hogy egy mágusokról szóló könyvnél ez még hangulatossá teszi az egészet, akkor is, ha az a jelenben játszódik. (Vagy inkább abban a jelenben, amikor íródott.)

Mindent összevetve, tetszett, újraolvasás volt, de angolul az első. Amint lehetőségem lesz rá, folytatom a második kötettel, de amíg be nem szerzem, marad egyelőre a harmadik.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.



2015. augusztus 24., hétfő

Candy Időországban (Clive Barker: Abarat)


Második nekifutás volt, elsőre beletört a bicskám a fordításba, és még Minnesotában feladtam az egészet.

Van egy lány, bizonyos Haplatán Cuki (eredetileg Candy Quackenbush), tizenhatéves csirkevári iskoláslány kétszínű szemekkel, aki utálja, hogy minden, de tényleg minden a csirkékről szól, és utálja, hogy mindig út szúrja ki a tanárnő. Egy különösen elszúrt dolgozat után egyszerűen megszökik, majd belekerül az események középpontjába, valamint egy másik világba, az Abaratba.

Kicsit olyan érzésem volt, talán az Isabella (a tenger) miatt, mint mikor Alice jut át Csodaországba a Könnytengeren át. Sőt, az egész világ, ahogy tele van képtelenséggel, szintén az Alice történetére hajaz. Csak ott mindenki ártalmatlanul vagy inkább kevésbé ártalmasan volt bolond, az Abaraton inkább nagyon is veszélyesen. Fantasy, csak épp nem a szokásos, már jól bejáratott fantasylényekkel, hanem Barker saját agyszüleményeivel, amik közül némelyek érdekesek, mások kifejezetten keveréklények, és megint mások elég félelmetesek, szinte az egész történetet horrorba fordítóan rémesek.





A történet tulajdonképpen érdekes a huszonöt szigettel, amik mind egy-egy órát jelképznek, és egy olyan világgal, ahol az a képtelenség, ha rendesen telik az idő, vagy ha valakinek dollárja van és az Ideátról származik. Viszont sokszor és tényleg nagyon sokszor túl morbid, erőszakos vagy perverz, én pedig nem vagyok sem Haplatán Cuki, sem a nagyanyja - aki ismeretlen emberek temetésére jár szórakozásból -, hogy ez nekem tetsszen. Túl sok a cselekmény, szinte már csömört lehet kapni tőle. De még ezt is elviselném, hisz' néha-néha belefér, viszont ami igazán furcsává és zavaróvá tette az olvasmányélményt, az a fordítás és a nevek. Egek! Cuki? Komolyan Cuki? Az első asszociációm az volt, hogy biztos Tsuki (月; hold, japánul), de nem, mert az illető amerikai lány, jó, a második az, hogy azért Cuki, mert eredetileg Cute. Már eleve, a Cuki név nem annyira pozitív hangzású. Már. Esetleg kutyára vagy kisgyerekre. És nem, mert ez sem találat, egyszerűen a Candy név szó szerinti fordítása. Vagyis Cukorka. De mióta is fordítunk neveket? A Jánosok, oké. A többi név már félig röhejes, félig nem is tudom, mi volt. Kremátor Kristóf például, a Kristóftól elveszetette a félelmetes jellegét. :/


Érdekesség, hogy Clive Barker képzőművész is, és először megfestett több Abarathoz tartozó karakter képét, és csak utána kezdte el írni a történetet. Mások általában fordítva csinálják.

Összességében az egész nekem túl sötét és túl szürrealista, ráadásul nem sikerült befejezni egy kötetben a történetet, folytatása is van, de igényem arra már nincsen.

Nem tudom, ki lehet a célközönség, bár ifjúságinak meg megjelölve. Én úgy tizennégy és húsz év közöttieknek ajánlanám, de fantasyként, hanem egy, az Alice-hoz és egy, az Óz-hoz nagyon hasonló, de sötétebb történetként.

(A képek forrása: http://clivebarker.deviantart.com/)

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

2015. augusztus 16., vasárnap

A nagy tojásvadászat (Ernest Cline: Ready Player One)


Vajon mi történne ha a világ, az amúgy is pusztulófélben lévő világ a nem is olyan távoli jövőben még inkább tovább romlana? Talán nem is kéne olyan messzire ugarni az időben, talán elég 2044-be, ahol az emberek már nem házakban, hanem egymásra halmozott lakókocsikban "Rakáson" élnek. Egy olyan jövő, ahol a valóság annyira rémes és borzasztó, hogy aki teheti, menekül előle, és létezik is egy út, egy hely, ahová lehet, elfelejteni minden valós problémát, és boldogan élni egy virtuális világban. 

Valamikor régen, még a '80-as években felnőtt egy fiú, férfivá érett, nagy rajongója volt a kornak amiben élt, s mindannak, amit a nyolcvanas évek popkultúrájának lehet nevezni, legyen az film, könyv, képregény, korai videójáték vagy zene. A férfi, James Halliday a hobbijainak élt, és létrehozott egy virtuális világot, az OASIS-t, ahova bárki, akinek megvannak a megfelelő eszközei és megfelelő internetkapcsolata, fel tud csatlakozni, karaktert létrehozni, harcolni másokkal vagy egyszerűen beszélgetni, esetleg iskolába járni. 
Amikor ez a férfi élete végéhez közeledett, úgy döntött, élete munkásságát és mindegy vagyonát egyetlen szerencsés, belevaló, talpraesett emberre hagyja, valakire, aki meg tudja találni az OASIS-ban valahol elrejtett Easter Egg*-et. Ekkor kezdetét veszi a nagy játék, az őrült hajsza a tojás után.

A történetet egy tizennyolc éves - igazi kocka - fiú szemszögéből követhetjük végig, Wade Watts, az árva, nagynénjénél élő, virtuális iskolában tanuló, tojásvadász (nyest), zseni és Halliday-rajongó. Minden idejét, amit csak tud, a virtuális térben tölt el, és kutat minden nyom után, ami segítségére lehet, hogy megtalálja a tojást. 
Lebilincselő stílusban megírt, izgalmas könyv ez, ami még az olyanokat is rabul ejti vagy az OASIS világába kalauzolja, akiknek, mint én, lövésük sincs a nyolcvanas évek zenéiről és nem is nagy gamerek.

Wade egy Parzival (eredetileg Percivalt szeretett volna, de az foglalt volt) nevű karakterrel játszik, bár kezdetben szegényes körülményei miatt a helyzete némileg korlátozott, hiszen a virtulális vásárláshoz valódi kredikre van szükség. Ő maga néha balfék, nem tökéletes ember, nem jóképű vagy kisportolt, hogy is lehetne az? Egyes pillanatokban már olyan zseniális képességeket tud felmutatni, hogy szinte Mary-Stu-vá változik. (a Mary-Sue, a tökéletes női karakter férfi párja)

Ahogy folynak az események, és Parzival nem csak a toplista élére kerül, de megismerkedik másokkal is, akikre sokszor nem ellenfélként, hanem bajtársként gondol, úgy változik, fejlődik maga is. Parzival szinteket lép, Wade pedig érzelmileg válik érettebbé.

A könyv tele van cameo-val, videojátákok, filmek, képregények, animék, könyvek, zenék, mind-mind valós, nem az író agyszüleménye. Maga a történet egy klasszikus fantasy vagy videojáték történetére emlékeztet, a hős vagy hősnő kalandokat él át, szeret egy csomó eszközt, kincset, fegyvert, majd a végén, ha eljő az idő, legyűzi a főgonoszt, a történet végén pedig kimondják a tanulságot.
Ready Player One - Lich King Challenges Wade

Végigizgulni az eseményeket, hogy vajon mi lesz a következő lépés, egy-egy rejtvény megfejtése, kit rejt valamely karakter, vajon tényleg nő-e, aki nő és tényleg férfi-e, aki férfi.

Összességében egy nagyon magával ragadó valami, pár apróbb hibája ellenére is, amiket nyomban az elolvasása után nem vettem észre, csak miután többször is átgondoltam. Ilyen hibának tartom a Tetris hiányát, és a Cowboy Bebop-ot, mert az előbbi tényleg illik a könyv hangulához, az utóbbi ellenben a '90-es évek végének szülötte, és ezt valahol meg kellett volna említeni a félreértések elkerülése végett.


A könyvben megemlített zenék kiváló aláfestő zenék. Olvasása alatt hallgatni ajánlott.






* Easter Egg-nek a programokban, játékokban, filmekben elrejtett üzeneteket nevezik. Az egyik ismertebb a könyvben is megemlített Atari játékban elrejtett szerkesztő neve volt.

(A képek forrása: http://jdelgado.deviantart.com/
http://AlexielApril.deviantart.com/)

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, ezt válaszottam a Joker helyére.

Robinson szigete a konyhában (Marie Majerová: Robinson kisasszony)


Volt egyszer egy tizenhárom éves kislány, Blaženának (Blazsenának) hívták. Szőke haját két fotott copfban viselte és gimnáziumba jártÉlete felhőtlen és gondtalan volt egészen addig a napig, amíg édesanyja meg nem halt, és csak egy kisfiút hagyott maga után. A gyerekes és fantáziavilágban élő Blažena élete majdnem fenekestől felfordult, mivel ezentúl a háztartás gondja az ő nyakába szakadt. Ő, aki korábban készen kapta a tejeskávéját, a konyhába pedig legfeljebb mazsolát válogatni küldték ki, egyszerre főzni kezdett, boltba járni. Neki kellett ezentúl öccséről, P'etáról is gondoskodnia, s mindezt, hogy kevésbé legyen nyomasztó, képzeletének köntösébe burkolja, ahol lakásuk a lakatlan sziget, Blažena Robinson, Robinson kisasszony, édesapja pedig Péntek. (Igaz, később a lakatlan sziget kormányzójává léptette elő, hisz' aki a család feje, az nem lehet Péntek.)



Keserédes dráma, lányoknak való ifjúsági regény, hol vidám, hol szomorú, s bár Pöttyös Könyvként jelent meg, nem könnyű nyári olvasmány, inkább valami olyasmi, ami kicsit komolyabb a főszereplő zsenge kora ellenére is, de ha kell, akkor a jó időben és jó helyen megnevettet.


1974-ben film is készült belőle.



Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Angol vidéki élet a XIX. század végén (Flora Thompson: Lark Rise)

Úgy fogtam hozzá, hogy regény. Regényre számítottam, kicsit olyasmire, mint L. M. Momtgomery könyvei, persze a sorozat, a Candleford-i kisasszonyok (Lark Rise to Candleford) hatására. Már nyomban az ismeretségünk kezdetén kiderítettem, hogy márpedig nem regény az, amivel bimbózó kapcsoltunk indult, hanem afféle kultúrtörténeti írás. Ez persze új hozzáállást kívánt, és attól kezdve már nem is tűnt olyan száraznak, attól pedig függetlenül, hogy csalódtam-e vagy sem. Csalódtam annyiban, hogy nem erre számítottam, máskülönben érdekes volt, hiszen Flora Thomson saját életének mozzanatait tartalmazta, arról írta, ifjúsága környezetéről. Valódi története nincs is.

Amik viszont tényleg tetszettek, azok a régi dalok. Valódiak, párat belőlük a filmsorozatban is elénekelnek.

Mindezek ellenére, a regény hiánya ellenére, az azt követő csalódás ellenére valamiféle búbáj lengi körül a könyvet. Az egyszerű vidéki élet, mindenféle mitikus és fantáziaszülte bonyodalom nélküli, valódi élet meséje.

(Sajnos a könyv olvasása után eltelt sok hónap, és amikor még tudtam volna hosszabb és érdekesebb, de leginkább a könyvhöz igazán köthető írást összehozni, így viszont nagyon nehéz.)



Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.




2015. január 9., péntek

Szarvaskirály, királylány és disznópásztor (Lloyd Alexander: The Book of Three)

Valaha, egyszer, évekkel ezelőtt képek után kutattam, és találtam valamit, ami első ránézésre Disney-rajzfilmnek tűnt, de nem értettem, hisz ismeretlennek tűnt. Kis kutatómunkával kiderítettem, hogy tényleg Disney, a címe pedig The Black Cauldron. A rajzfilmhoz Tim Burton készített karakterteveket, bár láthatólag mégsem az ő stílusát választották, a történetnek pedig van könyveredetije, és mint olyan, egyből felkeltette az érdeklődésem. 

Lloyd Alexander ötrészes fantasyjának, a Prydain Krónikáinak első részét rajzfilmesítették meg, érdekesség, hogy a film a második könyv címét kapta, mert az első részé The Book of Three.


Élt egyszer egy fiú, Taran egy üreg bűbájossal és egy visszavonult katonával. Ő lovag szeretett volna lenni, de csak a ház körül segíthetett. Ott élt egy disznó, a vidék egyetlen jósdisznója, Hen Wen, aki többet ért más disznóknál, hisz látta a jövőt. Akkoriban a legnagyobb gonosz a Szarvaskirály volt, és minden alkalmat megragadott volna, hogy megszerezze Hen Went, ezért Taran elhagyta az otthonát, és útra indult, hogy megvédelmezze a disznót. Útja alatt különféle alakokkal találkozik, egy törpével, egy forrófejű királylánnyal, Eilonwy-vel, egy furcsa szőrös teremtménnyel, Gurgival és egy dalnokkal, Fflewdur Fflammal. Együtt szembenéznek ezer veszedelemmel és kalanddal, sötét harcosokkal, boszorkányokkal, sárkányokkal, sőt még magával a Szarvaskirállyal is.


A történet fő szála a kalandos út és Taran jellemfejlődése. Tökéletes fantasy ifjabb főszereplőkkel, hisz még Taran és Eilonwy sem kisgyerek már, de nem is felnőttek, történetük mégsem gyerekmese.

A történetet a wales-i mitológia ihlette, a nevek és helyszínek is wales-i nyelvűek.

1985-ben elkészült belőle a a huszonötödik Disney animációs nagyfilm, 2001-ben könyvhű számítógépes játék. Filmre más formában nem vitték, pedig szerintem igazán megérdemelné.
A kifejezetten nem illusztrált, de minden fejezethez tartozik egy-egy kép, valamint a könyv elejében található térkép Alison Read linómetszetei alpján készültek. A térképért különben is nagy respect jár, mert én úgy gondolom, az minden kalandos-utas fantasy könyvbe való tartozék, szóljon idősebbeknek vagy fiatalabbaknak, mint ahogy ez is.



2014. december 2., kedd

Egy nagyon titkos manóvilág (Tony DiTerlizzi - Holly Black: The Spiderwick Chronicles)

Milyen lenne, ha egy új házba költöznél, egy új házba, ami valójában egy régi viktoriánus ház, ami egy nagy-nagynénidé volt, akiről az hírlik, hogy megbolondult? Mi lenne, ha egyszerre furcsa dolgok történnének, amikről édesanyád és nővéred azt gondolná, hogy te tetted? 

A Grace gyerekekkel pontosan ez történt, és leginkább Jared Grace-szel, aki ikertestvérével Simonnal, nénjével Malloryval és édesanyjával költöztek Lucinda nagy-nagynénjük régi házába. 
Egy nap Jared megtalálta egy rokonuk titkos naplóját és jegyzeteit egy különös világról, a körülöttük élő tündérekről, manókról, koboldokról, akik vagy amik valóban léteznek. De ennek a tudásnak ára van. Minden tündérlény legfőbb célja, hogy létük titkát megőrizzék, így mindent megpróbálnak elérni, hogy megszerezzék a könyvet, Arthur Spiderwick Manók könyvét. Ki kedvesebben, ki erőszakosabban.

Eredetileg egy ötkötetes sorozatnak írták, de kiadásra került egyetlen, összesített kiadásban is, én azt szereztem meg és olvastam el. 
Az elfek
A helyszín az Amerikai Egyesült Államok, egy a várostól távolabb lévő erdős, folyós vidék, itt áll a Spiderwick-birtok. A főbb szereplők a Grace gyerekek, a nyolcéves, sötét hajú ikerfiúk és fiús, tizenhárom éves, vívásban érdemeket szerző nénjük. Az első részben megismerjük a szereplőket, a birtokot és feltűnik az első különös lény, egy brownie, akit ha felmérgesítenek, boggarttá válik. A magyar verzióban házimanónak és mumusnak fordították, ami tulajdonképpen egész jó fordítás, hiszen a brownie, Thimbletack a házban él és vigyáz a házra. A második részben tűnnek fel a goblinok, akik rosszak, mert macskát esznek és eleve alattomosak és sunyik. Saját foguk nincsen, hanem üvegcserepeket tesznek a szájukba, azok válnak a fogaikká, és feltűnik egy hobgoblin is, a patkósorrű denevérre hasonlító fejű és kézre hajazó lábú Hogsqeal, aki szintén szereti a macskákat, de madarak még annál is jobban. A két fivér közül Simon az, akinek mindig van valamilyen házikedvence, először két egér, majd egy kismacska, és végül egy goblinfogásból szabadított griff. A harmadik részben feltűnnek az elfek, amik mások, mint Tolkien elfjei, inkább úgy festenek, mintha valami emberszerű, csak sokkal szebb rovarokkal és növényekkel keveredett volna. Feltűnik egy egyszarvú is, ami, mint a régi falikárpitokon Mallory ölélbe hajtja fejét. Megjelenik a phooka is, leginkább egy túlméretezett nyúlra hasonlít, és irányt mutat. Rosszat vagy jót
Jared és Simon Arthur Spiderwick dolgozószobájában
. Ebben a részben jelenik meg a legtöbb tündérlény, mert ott vannak még a pixik, apró szárnyas lények, a különleges gyümölccsel, ami megízlelése után minden más étel hamuízű lesz. A negyedik rész már egy fokkal sötétebb hangulatú, de tökéletes Hófehérke és a hét törpe-kitekintés. A törpék, akik a hegyben élnek, a törpék, akik fémből tökéletes fát építenek és kutyákat, amik többek, mint egyszerű fémből készült ebek. Az ötödik kötetben jelenik meg a legsötétebb lény, Mulgarath, az ogre, ami hatalmas, alakváltó és valódi formájában leginkább egy gonosz fára hasonlít.

Ez egy különleges ifjúsági fantasy (8-12 év közöttieknek ajánlva), ami tele van a nép hiedelmekben megjelenő mitikus lényekkel, tündérekkel, manókkal, azok megjelenésével és jellemével, angol nevével, ami sokkalta tágabb, mint magyar fordításuk, és megjelennek úgynevezett cameók is, kitekintések az inspiráló történetekbe, mint a Hófehérkébe, az Alice-ba vagy a Csizmás kandúrba.

A mese, mert mese ez illusztrátora és társszerzője Tony DiTerlizzi volt. A könyv végén találhatók az eredeti skiccek a karakterekhez és ráadásnak három külön történet.

2014. november 29., szombat

Túlraláttam egy piros szánkót (Lois Lowry: Emlékek őre)

Van úgy, hogy épp csak elkezdek egy könyvet, de tudom előre, ki fogok rajta borulni. Ez az érzés a legtöbb esetben tökéletes megérzésnek bizonyul.


Figyelem, spoileres tartalom!
Valamikor a távoli jövőben járunk. Nincs nyomorúság, nincs éhezés, nincsenek elnyomottak és elnyomók, nincsenek szegények és gazdagok, mert mindenki egyenlő. Nincsenek vallások és bőrszínek, nincsen nyár, sem pedig tél. Az emberek boldogok. Talán. Amíg elérik a tizenkettedik évüket, minden évben különleges ceremónia kíséretében kerülnek egyre magasabbra, míg végül beosztják őket hátralevő életük munkájába, adottságaikhoz mérten. Nincsen környezetszennyezés, mert mindent újrahasznosítanak, még a gyermekek puha tárgyát, plüss állatkáját is, ami már nemlétező állatot formáz. Medvét, elefántot, vízilovat. Ebben a távoli jövőben nincsenek színek, nincs piros meg kék, nincsen választási lehetőség, nincsenek érzelmek, nincsen szeretet, csak boldog tudatlanság, mert az emberek már képtelenek lennének feldolgozni a valódi tudással járó gyötrelmet. Egyetlen ember van csak, akié a tudás, minden emlék tudása, ő az Őrző. Az emlékek őre.

Nyomban kezdésnek leesett, hogy valaha egyszer ez már a kezembe került, még tizenévesen, amikor minden Animus kiadású könyvben Harry Potter-pótlékot kerestem, de a fülszöveg és az első pár mondat mást nyújtott, ezért hosszú éveken keresztül nem foglalkoztam vele. Kár. Utópiának indult, de ahogy haladtam a történettel, egyre inkább átvette az antiutópia hangulat a történetet. Itt egy tökéletes világ, ahol az emberek őszinték, minden érzelmüket megosztanak másokkal és elmesélik álmaikat. Minden nap. Itt a tökéletes világ, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a szavak jelentésének helyes használatára, és aki megszegi ezt a szabályt, azon azt megtorolják. Itt egy tökéletes világ, ahol nincs túlnépesedés, mert erre tökéletes megoldás az elbocsátás. Az első
pont, ahol még csak kissé oldalt billentettem a fejem, és furcsán néztem, hogy a családok tagjai közt semmilyen valódi rokoni kapcsolat nincs. Mert a gyerekeket úgy választják ki a párokhoz, és később úgy választanak nekik is hozzájuk illő párt, akihez majd a közösség választ gyereket és így tovább. A következőnél már ökölbe szorítottam a markom, a bolydulás esete. Mert eszerint a furcsa és érzések nélküli közösségben, az, ha valakinek érzései vannak, az súlyosan kezelendő, a kezelés pedig tabletta, amit öregkorig mindennap szedni kell. A harmadik eset az elbocsátás volt, amikor mát törni-zúzni szerettem volna.

Nem tudom behatárolni, milyen műfaj, disztópia, ez eddig oké, de az Őrző és az Örökítő különleges képessége azért valahol kicsit természetfeletti.

Jonas jól megalkotott karakter, az a fajta, amelyik gondolkodik és kérdéseket tesz fel, és, ami még nagyon fontos, hogy gyerek. Ez is egy gyerekkönyv tulajdonképpen. Nyomasztó, nem is kicsit, de mélyen elgondolkodtató.

Sosem olvastam volna el, ha a borító alapján választottam volna, nem pedig azért, mert évek óta várólistás. Pedig ennél tökéletesebb borító nem kell, mert ebben minden benne van.

Van film is, de nem merem megnézni. Csak a filmes borító alapján ítélek elsőre, hogy már megint hat évet öregítettek egy tizenkét-tizenhárom éves fiún, és biztos tele van olyan dolgokkal, amik a könyvben nincsenek benne.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Stephen Lawhead: Taliesin című A-listás könyvét.

2014. november 10., hétfő

Az útonálló úrilány (Celia Rees: Sovay)

Celia Rees írásaiba akkor szerettem bele, amikor a Bűbájos Maryt olvastam tőle. Más valahogy egyre
gyengyébb volt, akár a Farkasszemre, akár a Kalózok!-ra gondolok. És sajnos ilyen a Sovay is, pedig azóta vágytam rá, mióta először láttam a könyvesboltban, talán négy éve is van.
Először a borító és a cím alapján vadnyugati történetre számítottam, majd később, kicsit belegondolva, hogy Rees angol történelmi regényekkel dolgozik, nem volt nehéz elfogadni az Európában játszódó történetet.

Maga az alapötlet egy angol balladából ered, egy fiatal lányról, aki útonállónak csak fel, s hogy valamely környezetbe helyezze, a francia forradalom korát választotta. Maga az útonálló tevékenység cseppet kicsiny helyet foglal el a történetben, inkább csak afféle kiegészítés a kor szelleméhez egyáltalán nem méltatlan viselkedésű ifjú hölgyhöz.
És, hogy tetszett-e? Igen, tetszett, Rees könyveinek megvan az a varázsa, hogy bámulatosan érdekessé tudja tenni épp azt a történelmi kort, amiről ír.

A borítóra visszatérve, Sovay olyan szemrehányóan nézett rám róla, akárhányszor félbehagytam egy-egy fél napra, vagy pár órára a könyvet.

2014. november 5., szerda

Macskaháj-tanya, fafigurák, sapkó és puskó (Astrid Lindrgen: Juharfalvi Emil)

Volt egyszer egy svéd kisfiú, kék nadrágos, kék inges, kék sapkás, szöszke hajú. Szüleivel, Svensson
Antallal és Almával, kishúgával, Idával, egy béreslegénnyel, Alfréddal és egy béreslánnyal, Linával élt Juharfalván (Lönneberga) a Macskaháj-tanyán, a svéd délföldön, így aztán senki se csodálkozzon azon, hogy délföldiül beszélt!
Emil nem volt rossz gyerek, mégis mindig valami galibába csöppent, ahogy a béreslány, Lina is megjegyezte. Emil, akárhányszor rossz fát tett a tűzre, a fáskamrába vonult, hogy nekiálljon kifaragni a legújabb fafiguráját. És mert Emil gyakran időzött a fáskamrában, sok fafigura került ki a keze közül. Oly sok kaland történt vele, ami talán még sok egy ötéves fiúcskának. Szorult feje levesestálba, egyszer kishúgát felhúzta a zászlórúdra, amit Ida egyáltalán nem bánt, hiszen belátta egész Juharfalvát, sőt, olyan is esett, hogy elveszett, hatalmas kavarodást okozva ezzel, s nem is egyszer. Ilyen fiú volt Emil.

A könyv nagy betűkkel szedett, kisebb olvasóknak ezzel könnyebb, nekem inkább nehezebb volt, nem vagyok hozzászokva ilyen hatalmas betűmérethez. 
Illusztrációkban gazdag, méghozzá Björn Berg, svéd grafikus eredeti képeivel. 

Emil történetét Astrid saját gyermekkora és saját fivére ihlette. Így aztán korban is a XX. század elejére tehető a történet, senki se keressen benne számítógépet, televíziót, rádiót, Emil is megelégszik kék sapkójával, puskójával, amit Alfréd faragott neki egyszer, és csodálatos jó játéknak gondolta megkergetni a macskát, hogy megnézze, tud-e olyan gyorsan futni, mint az. 
Bájos történet kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Emil kalandjai még további két kötetben, a Juharfalvi Emil újabb csínyeiben és a Juharfalvi Emil még egyszerben folytatódnak.

2013-ban egész estés animációs film készült Emil kalandjaiból Emil & Ida i Lönneberga (That Boy Emil) címen. Az animációs film Björn Berg rajzstílusában készült, rendezője Per Åhlin. 

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Ned Vizzini: House of Secrets A-listás könyvet.

2014. június 2., hétfő

Fantázia nélkül mit ér az élet? (Erich Kästner: Május 35)

Ez is egyike azoknak a könyveknek, amikről sosem halottam azelőtt, és amiket hirtelen fölfedeztem a Kaposvári Megyei Könyvtárban, és mégis valahogy halogattam az elolvasását. Ennél a könyvnél egyszerű az ok, vékonyka, és annak idején az első két oldal után nem tetszett, de különben gyerekkönyv, tehát fontosnak éreztem, hogy elolvassam.

Volt egyszer egy fiú, Konrádnak hívták. Nagyon jól számolt, de fantáziája bizony kevés volt, ezért a tanító úgy döntött, bizony azoknak, akinek kevés jutott, nem a házépítésről, hanem a Csendes-óceánról kell fogalmazást írniuk.

És akkor most szépen elmondom, milyen érzéseket keltett belőlem a könyv. No, hát az én véleményem az, hogy ez egy német Alice Csodaországban. Legalábbis a történések amolyan zagyvaságok és képtelenségek. Mert lehet, hogy Konrádnak nincs képzelőereje, de Erich Kästnernak még sok is van.


Különösen nehéz valamiről írni, és jól írni, ami nem csupán nem tetszett, hanem még csalódtam is benne. Csalódtam, mert valami könnyed olvasmányra számítottam, de valahogy nyomasztóan sok képtelenség történt benne, és ez már sok volt. Az íróval elszalad a ló, bocsánat, elgurult a görkorcsolyáin. Mars innen!

Különben ajánlom azoknak, akik kedvelik az efféle kifordult világokat, ahol a gyerekek felnőttként viselkednek, és a felnőtteket nevelőintézetbe küldik, hogy megjavuljanak. Ahol nem kreol, hanem pepita lesz valaki, és ahol egy szekrényen át hamar el lehet jutni a Csendes-óceánhoz, csupa vicces és kalandos élményen át.
Egyedül a szekrénymotívum tetszett, bár valahonnan szörnyen ismerős volt (Narnia).

Ez a blogbejegyzés a IV. Könyvmolypárbajra készült, a könyv pedig az erre készített A-listámon szerepel.

2014. május 26., hétfő

"Kicsi asszony csókkal várjon, ez a boldogság!" - Mándy Iván: Csutak és a szürke ló

Mándy Ivántól korábban csak a Robin Hoodot olvastam, az is elég régen volt, hogy elfelejtsem, milyen a stílusa, és úgy álljak hozzá egy könyvéhez, hogy ne tudjam, mire számítsak.
Na jó, valójában kikapcsolódó, gyerekekről szóló könnyed olvasmányra számítottam.


Főhősünk Csutak, a fiú, akire azt mondják, hogy dilis, a fiú, akit úgy fest, kivetett magából a gyerektársadalom. Fülledt nyár, budapesti vakáció, a gyerekek képzeletükre hagyatkozva föltalálják magukat, de valami oknál fogva mindig kizárják maguk közül "a penészpofát", Csutakot. Az első változás a szigettel érkezik, egy vasúti fülkével, amit berendeznek maguknak, majd újabb változást hoz a ló. 

De hiába ló meg nyár, és hiába kell rejtegetni a lovat meg nem szólni róla senkinek, mert attól még szomorkás marad a történet a hangulat. És a világok is külön vannak. Mert van a külvilág és van Csutak, aki úgy látszik, nem része a külvilágnak meg van a szürke ló, szintén a maga világában.

A könyvből film is készült, amit nem láttam, így a két dolog összevetése egyelőre elmarad.

Mándy cameóként megjeleníti saját magát, mint hangjátékok íróját, nem fellengzősen, csak úgy mellékesen, de azért mégis eléggé önreklámszerűn.

Mivel ifjúsági regény egy kiskamasz főszereplésével, régóta a várólistámon állt már, de bevallom, nekem csalódás volt, a hangulata az, ami teljen földhöz vágott, semmi vidámság és könnyedség nem volt benne, csupán magány. Másra számítottam, így talán még csalódás is volt kissé.

Ez a blogbejegyzés a IV. Könyvmolypárbajra készült, a könyv pedig az erre készített B-listámon szerepel.

2014. április 28., hétfő

Kölcsöncsenők földön... (Mary Norton: The Borrowers Afield)

Mert a további részek vízen, levegőben játszódnak.
No, kérem! Ez itten épp a századik bejegyzés, tehát igyekszem ennek tiszteletére (is) a legjobbat kihozni belőle..

Mary Norton 1903-ban született, gyermekkönyveivel vált ismertté, 1952-ben megkapta a Carneige Medalt.
The Borrowers Afield. Egy ötrészes sorozat második kötete, magyarul sajnos csak az első jelent meg Elvitte a manó címen. Az a könyv átesett többféle feldolgozáson, először 1973-ban a Hallmark Hall of Fame, majd 1992-ben a BBC sorozatot készített belőle, az 1997-es feldolgozás ismertebb Magyarországon is, Csenőmanók címen futott. 2010-ben a Studio Ghibli készített animét belőle Karigurashi no Arrietty címen, végül 2011-ben a BBC újra filmre vitte, ezúttal egy egyestés mozi formájában.

A sorozat többi részének címe remekül alliterál, Afield, Afloat, Aloft és Avenged, magyarul sajnos ezek már nem jelentek meg. A második rész ott folytatódik, ahol az első véget ért, a Clock család elmenekült a házból, ahol korábban éltek a padló alatt, mert felfedezték őket az emberek.
Hasonlóan az első részhez, itt is egyfajta kerettörténettel indul a könyv, hol egy idősebb hölgy mesél egy gyermeknek a valóban létező, vagy valaha létezett kölcsöncsenőkről (helyesnek érzem a magyar nevüket használni a magyartalan borrowerek helyett.)

Miután a Clock család, Pod, Homily és Arrietty elhagyták a házat, egy mezőn találtak menedéket, egy ócska cipőbe költöztek. Erről nyomban eszembe jutott egy másik olvasásélményem, méghozzá Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia (eredetileg Holes). Ott gondolkodik Stanley azokon, akik egy cipőben laktak, és, hogy milyen büdös lehetett ott - Stanley apja lábszag elleni szeren dolgozott. Tehát Arriettyék egy cipőbe költöztek. Korábbi életük meglehetősen kényelmes volt, hiszen csak néha kellett kilopózniuk, hogy az az emberektől kölcsöncsenjenek ezt-azt, de egy mezőn teljesen más az élet, itt még a rovarok is veszélyt jelenthetnek, nemhogy a kígyók és madarak. A legnagyobb veszélyt azonban itt is ugyanaz jelenti, ami a házban: az ember.
Ha olyan kicsi vagy, mint Arrietty, akkor könnyen jól tudsz lakni mogyoróval vagy szamócával, s ha jön a tél, akkor gabonamagvakat gyűjtesz, és abból őrölsz lisztet legjobb tudásod szerint. Ha olyan kicsi vagy, mint Arrietty, akkor magadra öltetsz virágszirmokat és leveleket, hogy úgy fess, mint egy tündér.

Az előző részben csak említés esett más kölcsöncsenőkről, mint például Lupy néniről, Hendrerary bácsi feleségéről, Hendrerary bácsi Pod fivére, vagy ott a híres Engletina néni, akit elkapott és megevett a macska. Ebben a részben már találkozunk is velük, először egy félvad fiúval, Spillerrel, aki örömest felkínálja a Clock családnak a mezei egeret, amit vadászott, annak ellenére, hogy Homily kijelenti, ők bizony vegetáriánusok, aztán ott szörnyülködik, milyen koszos is a fiú, s nincs neki egy rendes ruhája - mert állatbőröket visel. Később pedig találkoznak magával Lupy nénivel és skatulyából kihúzott családjával, hozzájuk képest, Pod a kitérdelt nadrágjában elég szegényesen fest, s még valakivel, akit nem árulok el, hogy ki, de Arrietty meglehetősen meglepődik.

Visszatérő elem, ahogy az első részben is esett, a szinte gondtalan életnek az ember jelenléte vet véget, és újra tovább kell állni, méghozzá egy régi teáskannában. Ez már elő is készíti a következő részt, ami a vízen fog játszódni.
Érdekesség, hogy a 2011-es Ghibli anime az első három részből használt motívumokat, a történetet az elsőből, Spillert a másodikból és a végére a teáskannát a harmadikból.

Bár elsőre nem gondolnám annak, hivatalosan a fantasy kategóriába sorolják, bár azon kívül, hogy apró emberkék vannak benne, semmi varázsos elemet nem találtam benne, és apró emberkék, nem pedig tündérek vagy manók.


Az első rész nagyon tetszett a magyar nevek ellenére is, és tetszett a második is, kíváncsi leszek a harmadikra is. Ezért is olvastam el, de más okból is.
Ez a blogbejegyzés a IV. Könyvmolypárbajra készült, a könyv pedig az erre készített A-listámon szerepel.

2013. szeptember 8., vasárnap

Három dolog

Oké, tudom, hogy a ladder az létra. De akkor hogy van a szalonna? Nem, nem a bacon, van rá egy másik szó, ami nagyon hasonlít a ladder-re. Igen, angolul.

Augusztus 31-én lezárult az Olvasó Dél-Alföld vetélkedő. Most jön a húzás, vagyis eredményhirdetésre várni kell szeptember végéig. Nem szeretek várni.

Ma lezárult a harmadik Könyvmolypárbaj is. Kíváncsi leszek! Ha lesz jövőre is... jó lenne! Jelentkeznék, azt hiszem.

2013. szeptember 7., szombat

Jégkrém szeptemberben

Tudom, hogy sokan, nagyon sokan úgy találják meg a blogomat, hogy valamely könyv letöltési lehetőségét keresik, és nyomban ott van a találatok között, de felhívnám a figyelmet, hogy még mindig nem vagyok könyvletöltős blog, és nem is leszek. Csak írok az olvasott könyvekről. Véleményt, érzést, élményt. Kismillió nem igazán szabályos hely van a neten, ahonnan ingyen tud bárki letölteni akár magyarul, akár angolul könyvet, de azt is lesheti bárki, hogy akár egynek is meg fogom adni itt a címét. Részben azért, mert nem és kész. Ha valami nagyon kell, használd a keresőt vagy menj el a könyvtárba, de meg is vásárolhatod a könyvet, az a legbiztosabb.
Valóban vannak ingyenes könyvoldalak, legálisak. az egyik ilyen nagyon ismert oldal a MEK, vagyis a Magyar Elektronikus Könyvtár. Ajánlom mindenki szíves figyelmébe! Egy másik már angol nyelvű, de hasonló, a Books Should Be Free. Illetve pár kiadó saját oldaláról is le lehet szedni a kiadó engedélyével könyveket ingyen. Erre nem adok példát, tessenek keresgélni! Különben meg szerintem még mindig a saját tulajdonú könyv olvasása a legmegnyugtatóbb a léleknek. Vegyük például az esetemben a Dragon Lance könyveket. Egy csomó kötet még mindig nincs meg és nem is olvastam őket, de türelmes vagyok, pedig ha valakinek, hát nekem aztán elég közel van egymáshoz minden alkalmam, amikor könyvet kaphatok ajándékba. Télen, szépen elosztva mindhárom hónapba. De türelmetlenkedem? Nem. Olvasok mást. Könyvtárba járok, MEK-re, újraolvasok vagy olvasom a magánkönyvtáram eddig nem olvasott - és régi - példányait.

Azt hiszem, Dean Thomas mondta az ötödik Harry Potterben, hogy az ő szülei nem tudnak Cedric Diggory esetéről, mert nem volt olyan hülye, hogy elmondja nekik. Akármi is történik a Roxfortban, az maradjon a Roxfort falai között, vagy esetleg a roxfortosok bagollyal oldják meg, ha jó beszélni róla. De mugliknak semmi köze hozzá. Ha én roxfortos vagyok, akkor nem viselek mugliruhát, és lehet, hogy rosszul érint, ha valaki kinyitja a Titkok Kamráját. Ha kicsapnak a Roxfortból, akkor annak oka van.

Már csak egy nap, és vége a harmadik Könyvmolypárbajnak. Én a magam részemről befejeztem még valamikor májusban, és bár nem tudom, hogy lesz időm eztán olvasni és blogolni, szívesen vennék részt egy negyedikben is. Akkor is, ha idén eddig csak öten olvastuk el a megfelelő mennyiséget. Öten a sok... a valahányból.

Nem blogolok annyit, mint szeretnék, pedig sok könyv van rám nagy hatással, de sokszor nem tudok annál hosszabbat vagy többet írni, mint a molyos értékelés. Pedig idén két ázsiai író könyve is megdöbbentett, így lehet, hogy az ottani értékelést fogom ide bemásolni. Azóta már sok mást is olvastam, és nem vagyok biztos benne, hogy ugyanazzal a szenvedéllyel tudnék írni róluk egy új bejegyzést, mint amikor az értékelések születtek.

Egy híján megvan minden Harry Potter könyv angolul. Ezt az egyet - ami egyébként a második rész - a King's Crosson a Nine and Three Quarter nevű boltban szeretném majd megvásárolni.
Egyébként lehet, hogy ez az én hülyeségem, de az utóbbi két-három hétben rettenetes HP-lázban égek, pedig London a valóságban más, mint a könyvekben. Az alábbi illusztráció azt mutatja, hogyan képzeltem el az olvasmányaim alapján.
Ja, egyébként fázom. Máskor is ilyen hideg szokott lenni a magyarországi szeptember? A görögországi szeptemberben még vígan lehet a tengerben fürdeni. Mindegy, hideg vagy nem hideg, én jégkrémet eszem. És és megélem a valóságomat.


2013. május 14., kedd

Celia Rees: Kalózok!

Eddig csupán három könyvet olvastam Celia Reestől, de mindhárom lenyűgözött. Nem tudom, hogy csinálja. Ezek közül ez egyik a Kalózok! című lányoknak írt ifjúsági regénye.
Nem csupán a kalózok élete, de a XVIII. század, ami értelemmel felfoghatatlan és igazságtalan eszméi is nyomot hagynak. Hogy egy nő, az valójában semmi, nem több egy eladható portékánál, és ha ez a nő még fekete is, hát kevesebbet ér, mint egy kutya - gondolták a kor férfiúi. 
Én nem akarok most hirtelen feminista szörnyeteggé válni, de ezek a dolgok mindig felbosszantanak, akármilyen könyvben találkozom velük.
Nancy egyedül nőtt föl, szinte minden percét a kikötőben töltötte, és összebarátkozott Williammel. A barátság az idő múlásával szerelem lett, de ahogy az évek is múltak, Nancy csak kolonc lett apja és bátyjai nyakán, ezért inkább kiházasítják. Ezentúl apja cukornád ültetvényeinél él, és leendő férje, a brazil rajta tartja a szemét. Az ületvényeken rabszolgák dolgoznak, és itt ismerkedik meg Nancy Minervával.
Valójában a kalóztörténet része csak egy kis része a történetnek. A nagyobb hangsúly inkább magán azon a dolgon van, hogy a kalandorok nők.
Különben izgalmas, nem először olvastam, és nem utoljára.
Szerintem a magyar borító nem meggyőző, sőt mi több, kifejezetten ronda.
Ez egy B-listás könyv, amit a III. könyvmolypárbajra olvastam. Erre cseréltem le az A-listás Fekete István: Hú című könyvet.

Mark Twain: Koldus és királyfi

Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy Mark Twain egy zseni, és nagyon is illik ismerni az eredeti művet, ha már az amerikai giccsfilmek akarva-akaratlan is elénk teszik a különféle feldolgozásokat. Mert láttam már Disney-félét, ahol a koldus és királyfi is Mickey Mouse volt, láttam Barbiesat, mindenféle gyerekes történetet, akik véletlenül vagy megbeszélve cserélődtek össze, sőt, még kutyásat is, nevezetesen a Beethoven 4-et, ami már a giccs teteje. De az igazi, az eredeti valahol elmaradt. Pedig megszereztem a könyvet is, hogy legyen sajátom, de csak rakosgattam egyik polcról a másikra. Igazán kár volt így halogatni.
Talán vannak olyanok, akik nem ismerik a történetet, így elmesélem in da nutshell.
Két fiú született valamikor a XVI. századi Angliában, egy, akit nem vártak, mert csak egy újabb éhes száj volt, s egy, akit nagyon vártak, mert trónörökösnek kellett lennie. Egy véletlen hozta pár évvel később össze a két fiút, és az érdeklődés a másik fél élete iránt hozta őket nem kicsi zűrbe. Hisz viselhet a királyfi koldusgúnyát, ő maga a királyfi marad, de a nép, és minden alattvaló csak a szemének és a külsőségeknek hisz. Koldusgúnyában csakis koldus lehet, beszéljen akármilyen magasztosan. Hirtelen fordult a két fiú világa, de az igazából nem érdekelt, mi van a koldussal. Csakis a királyfi megpróbáltatásai érdekeltek, kedvenc szereplőm is lett nyomban. Nem úgy a koldusfiú nagyanyja. Igazán ellenszenves vénasszony.
Tulajdonképpen alapmű, és tulajdonképpen rém élveztem az olvasását.
Bár tudtam, hogy nem úgy lesz, kicsit féltem, hogy mégis a koldust koronázzák meg. Ebben rejlik a varázs. Hogy még egy nagyon jól ismert történet mellett is tövig rágjuk a körmünket izgalmunkban.

Gormenghanst sötét vára avagy Mervyn Peake: Titus Groan

Elképzelésem sincs, hogy felejthettem el pont erről írni. Persze lehetséges, hogy annyira nyomott hangulatba kerültem tőle, hogy képtelen is lettem volna rá.
Sajnálatos módon most is az vagyok. Izgalmas fantasyre számítottam, de kaptam egy borongós, sörér, groteszk, nehéz olvasmányt, amin éppen csak átrágtam magam, de élvezetet nem találtam benne.
Ebben a könyvben mindenki őrült! - jelentettem ki a felénél, és éreztem, hogy elnyom a hangulat.
Senkivel sem tudtam azonosulni, pedig én igazán megpróbáltam. 
A cím pedig egészen addig érthetetlen, míg rá nem jövünk, hogy ez valójában egy trilógia első része, és Titus említése a címben utal arra, hogy ez csupán egy korszak Gormenghast várának történetében. Mert nem az éppen csak megszületett Titus a főszereplő, nem is a nénje, Lady Fukszia, és nem is a szakács vagy bárki más, hanem a vár. Maga a vár.
A borító szerintem nem adja át a könyv hangulatát. A borító arra jó, hogy megvetesse magát a könyv. 
Van benne némi illusztráció, nem ezek itt bal oldalt, mások. Tintarajzok, lineartok. Ha elemezném, azt mondanám, zaklatottságot érzékeltetnek. Nekem az egész könyv szörnyen zaklatott volt.

2013. február 18., hétfő

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Sikerült ismételten beletenyerelni. 
Az első Jane Austentől olvasott könyvem a Lady Susan volt. Nem volt rossz, de túlságosan jónak sem tartottam. Belekukkantás idegenek levelezéseibe.

Mivel azt hallottam, hogy a Büszkeség és balítélet olyan, mint a Jane Ayre, mitöbb, jobb annál, határozottan tervbe vettem, hogy elolvasom. A könyvtárból persze lehetetlen volt megszerezni, antikváriumban sem láttam, de volt egy hatalmas nagy szerencsém: a Rukkola.
Így, mint boldog könyvtulajdonos, fejest ugrottam, hogy megismerkedjem Mr. Darcyval, akiről ódákat zengtek és akibe eddig majdnem minden nő belezúgott, aki olvasta a könyvet vagy látta valamelyik filmfeldolgozást. És azt hiszem, hogy itt szúrtam el, hogy nem néztem meg előtte valamelyik filmet, ugyanis a könyv egyáltalán nem kötött le. Borzasztó unalmasnak tartottam, tulajdonképpen semmi nem történt benne. Tény, hogy ilyen egy angol realista irodalom, de ez nekem már túlontúl sok volt. Elkezdtem azon agyalni, vajon velem lehet-e a hiba, mert nem értettem, mit esznek annyira rajta. A Jane Eyre fölényes győzelemmel leveri.
Egyedül, ami megfogott, az maga  a kor és a hangulat. A látszólag gondtalan élet, ahol nőknek nincs már dolguk, mint egy jó származású férjet fogni. Élnék én abban a korban, őszintén bevallom!