Bartimæus, Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó, falak építője, birodalmak pusztítója (Jonathan Stroud: The Amulet of Samarkand)

Nyomban az elején megjegyzem, hogy angolul egyáltalán nem volt olyan könnyű olvasmány, mint ahogy azt gondoltam. de azért megbirkóztam vele.

Ha a világot úgy képzeljük el, hogy vannak varázslók, el kell gondolkodni, vajon mitől leszek azok, honnan nyerik a hatalmukat, és vannak-e szolgáik. Bizony vannak, dzsinnek, koboldok, afriták és efféle kisebb és hatalmasabb lények. A helyszín London, tulajdonképpen Észak-London, igen előkelő környék, Highgate, központi szereplő egy fiatal mágustanonc, John Mandrake. És itt meg is állok egy pillanatra, hiszen minden varázslónak van egy neve, amivel született, ami az övé, és amit teljes titokban kell tartania, mert a név az kincs, és biztonságot sugall, amíg mások nem tudnak róla. Ezért van minden varázslónak egy másik neve is, egy név, amin a többiek és a nyilvánosság ismeri. John Mandrake igazi neve Nathaniel, és ez a tudás ad kulcsot egy nagyhatalmú dzsinn füstös kezébe, akit maga az ifjú tanonc igézett meg. Mert okos, ravasz és nem feltétlenül hűséges a mesteréhez, egy szóval nem épp egy elsőre szimpatikus karakter. De azt sme lehetne róla elmondani, hogy feltétlen rossz lenne, inkább olyan pozitív szereplő, aki a saját céljaiért,ha kell áthágja a szabályokat.

Bartimaeus és Nathaniel - by Stephanie Stutz

Azzal, hogy megidézi Bartimæust, és megbízza, hogy lopja el a szamarkandi amuletet, nem kis bajt zúdít a saját és mestere fejére. Bartimæus szintén szívesen megy a saját feje után, ráadásul nem annyira rossz, mint amilyennek hangoztatja magát, és kedvenc alakja a vízköpő, szívesen időzik ebben a formában. (A másik egy régi barátja, Ptolemy, magyarul Ptolemaiosz alakja.)

Az elbeszélés jó, Bartimæus mesél, és röviebb-hosszabb lábjegyzeteket fűz a különféle eseményekhez. Kalados történet, akciódús, mindig lehet valamin izgulni, ha egyszer belelendülönk, letehetetlen és tele van humorral. Ez utóbbi nagyban köszönhető Bartimæusnak. A világ leírása érdekes, hangulatos.

Nathaniel - by Tealin

Amin végig godolkodtam, nem más, mint Nathaniel neve, és egy picit meg vagyok róla győződve, hogy ő nem más, mint maga a szerző, mivel mindkét neve egyfajta névváltozata a Jonathan-nak. A John is, a Nathaniel is. Nocsak, nocsak.

A műfaját tekintve ifjúsági fantasy, de ezt úgy kell érteni, hogy már tíz éves kortól olvasható, mert maga Nathaniel is csak tizenkettő éves. Kissé vastag, de ez ne rettentsen el senkit.

Ami a küllemet illeti, első kinyitásra igen csak meglepődtem, ugyanis a külső (puhafedeles) borítón van egy is ablak, abban ül Bartimæus, és jó tíz percen keresztül azzal játszottam, hogy kinyitottam, becsuktam. A lapokpedig abból a fajta papírból készültek, amik hamar sárgulnak, de azt hiszem, hogy egy mágusokról szóló könyvnél ez még hangulatossá teszi az egészet, akkor is, ha az a jelenben játszódik. (Vagy inkább abban a jelenben, amikor íródott.)

Mindent összevetve, tetszett, újraolvasás volt, de angolul az első. Amint lehetőségem lesz rá, folytatom a második kötettel, de amíg be nem szerzem, marad egyelőre a harmadik.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Candy Időországban (Clive Barker: Abarat)

Második nekifutás volt, elsőre beletört a bicskám a fordításba, és még Minnesotában feladtam az egészet.

Van egy lány, bizonyos Haplatán Cuki (eredetileg Candy Quackenbush), tizenhatéves csirkevári iskoláslány kétszínű szemekkel, aki utálja, hogy minden, de tényleg minden a csirkékről szól, és utálja, hogy mindig út szúrja ki a tanárnő. Egy különösen elszúrt dolgozat után egyszerűen megszökik, majd belekerül az események középpontjába, valamint egy másik világba, az Abaratba.

Kicsit olyan érzésem volt, talán az Isabella (a tenger) miatt, mint mikor Alice jut át Csodaországba a Könnytengeren át. Sőt, az egész világ, ahogy tele van képtelenséggel, szintén az Alice történetére hajaz. Csak ott mindenki ártalmatlanul vagy inkább kevésbé ártalmasan volt bolond, az Abaraton inkább nagyon is veszélyesen. Fantasy, csak épp nem a szokásos, már jól bejáratott fantasylényekkel, hanem Barker saját agyszüleményeivel, amik közül némelyek érdekesek, mások kifejezetten keveréklények, és megint mások elég félelmetesek, szinte az egész történetet horrorba fordítóan rémesek.

A történet tulajdonképpen érdekes a huszonöt szigettel, amik mind egy-egy órát jelképznek, és egy olyan világgal, ahol az a képtelenség, ha rendesen telik az idő, vagy ha valakinek dollárja van és az Ideátról származik. Viszont sokszor és tényleg nagyon sokszor túl morbid, erőszakos vagy perverz, én pedig nem vagyok sem Haplatán Cuki, sem a nagyanyja - aki ismeretlen emberek temetésére jár szórakozásból -, hogy ez nekem tetsszen. Túl sok a cselekmény, szinte már csömört lehet kapni tőle. De még ezt is elviselném, hisz' néha-néha belefér, viszont ami igazán furcsává és zavaróvá tette az olvasmányélményt, az a fordítás és a nevek. Egek! Cuki? Komolyan Cuki? Az első asszociációm az volt, hogy biztos Tsuki (月; hold, japánul), de nem, mert az illető amerikai lány, jó, a második az, hogy azért Cuki, mert eredetileg Cute. Már eleve, a Cuki név nem annyira pozitív hangzású. Már. Esetleg kutyára vagy kisgyerekre. És nem, mert ez sem találat, egyszerűen a Candy név szó szerinti fordítása. Vagyis Cukorka. De mióta is fordítunk neveket? A Jánosok, oké. A többi név már félig röhejes, félig nem is tudom, mi volt. Kremátor Kristóf például, a Kristóftól elveszetette a félelmetes jellegét. :/

Érdekesség, hogy Clive Barker képzőművész is, és először megfestett több Abarathoz tartozó karakter képét, és csak utána kezdte el írni a történetet. Mások általában fordítva csinálják.

Összességében az egész nekem túl sötét és túl szürrealista, ráadásul nem sikerült befejezni egy kötetben a történetet, folytatása is van, de igényem arra már nincsen.

Nem tudom, ki lehet a célközönség, bár ifjúságinak meg megjelölve. Én úgy tizennégy és húsz év közöttieknek ajánlanám, de fantasyként, hanem egy, az Alice-hoz és egy, az Óz-hoz nagyon hasonló, de sötétebb történetként.

(A képek forrása: http://clivebarker.deviantart.com/)

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

A nagy tojásvadászat (Ernest Cline: Ready Player One)

Vajon mi történne ha a világ, az amúgy is pusztulófélben lévő világ a nem is olyan távoli jövőben még inkább tovább romlana? Talán nem is kéne olyan messzire ugarni az időben, talán elég 2044-be, ahol az emberek már nem házakban, hanem egymásra halmozott lakókocsikban "Rakáson" élnek. Egy olyan jövő, ahol a valóság annyira rémes és borzasztó, hogy aki teheti, menekül előle, és létezik is egy út, egy hely, ahová lehet, elfelejteni minden valós problémát, és boldogan élni egy virtuális világban. 

Valamikor régen, még a '80-as években felnőtt egy fiú, férfivá érett, nagy rajongója volt a kornak amiben élt, s mindannak, amit a nyolcvanas évek popkultúrájának lehet nevezni, legyen az film, könyv, képregény, korai videójáték vagy zene. A férfi, James Halliday a hobbijainak élt, és létrehozott egy virtuális világot, az OASIS-t, ahova bárki, akinek megvannak a megfelelő eszközei és megfelelő internetkapcsolata, fel tud csatlakozni, karaktert létrehozni, harcolni másokkal vagy egyszerűen beszélgetni, esetleg iskolába járni. 

Amikor ez a férfi élete végéhez közeledett, úgy döntött, élete munkásságát és mindegy vagyonát egyetlen szerencsés, belevaló, talpraesett emberre hagyja, valakire, aki meg tudja találni az OASIS-ban valahol elrejtett Easter Egg*-et. Ekkor kezdetét veszi a nagy játék, az őrült hajsza a tojás után.

A történetet egy tizennyolc éves - igazi kocka - fiú szemszögéből követhetjük végig, Wade Watts, az árva, nagynénjénél élő, virtuális iskolában tanuló, tojásvadász (nyest), zseni és Halliday-rajongó. Minden idejét, amit csak tud, a virtuális térben tölt el, és kutat minden nyom után, ami segítségére lehet, hogy megtalálja a tojást. 

Lebilincselő stílusban megírt, izgalmas könyv ez, ami még az olyanokat is rabul ejti vagy az OASIS világába kalauzolja, akiknek, mint én, lövésük sincs a nyolcvanas évek zenéiről és nem is nagy gamerek.

Wade egy Parzival (eredetileg Percivalt szeretett volna, de az foglalt volt) nevű karakterrel játszik, bár kezdetben szegényes körülményei miatt a helyzete némileg korlátozott, hiszen a virtulális vásárláshoz valódi kredikre van szükség. Ő maga néha balfék, nem tökéletes ember, nem jóképű vagy kisportolt, hogy is lehetne az? Egyes pillanatokban már olyan zseniális képességeket tud felmutatni, hogy szinte Mary-Stu-vá változik. (a Mary-Sue, a tökéletes női karakter férfi párja)

Ahogy folynak az események, és Parzival nem csak a toplista élére kerül, de megismerkedik másokkal is, akikre sokszor nem ellenfélként, hanem bajtársként gondol, úgy változik, fejlődik maga is. Parzival szinteket lép, Wade pedig érzelmileg válik érettebbé.

A könyv tele van cameo-val, videojátákok, filmek, képregények, animék, könyvek, zenék, mind-mind valós, nem az író agyszüleménye. Maga a történet egy klasszikus fantasy vagy videojáték történetére emlékeztet, a hős vagy hősnő kalandokat él át, szeret egy csomó eszközt, kincset, fegyvert, majd a végén, ha eljő az idő, legyűzi a főgonoszt, a történet végén pedig kimondják a tanulságot.

Végigizgulni az eseményeket, hogy vajon mi lesz a következő lépés, egy-egy rejtvény megfejtése, kit rejt valamely karakter, vajon tényleg nő-e, aki nő és tényleg férfi-e, aki férfi.

Összességében egy nagyon magával ragadó valami, pár apróbb hibája ellenére is, amiket nyomban az elolvasása után nem vettem észre, csak miután többször is átgondoltam. Ilyen hibának tartom a Tetris hiányát, és a Cowboy Bebop-ot, mert az előbbi tényleg illik a könyv hangulához, az utóbbi ellenben a '90-es évek végének szülötte, és ezt valahol meg kellett volna említeni a félreértések elkerülése végett.

A könyvben megemlített zenék kiváló aláfestő zenék. Olvasása alatt hallgatni ajánlott.

* Easter Egg-nek a programokban, játékokban, filmekben elrejtett üzeneteket nevezik. Az egyik ismertebb a könyvben is megemlített Atari játékban elrejtett szerkesztő neve volt.

(A képek forrása: http://jdelgado.deviantart.com/

http://AlexielApril.deviantart.com/)

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, ezt válaszottam a Joker helyére.

Robinson szigete a konyhában (Marie Majerová: Robinson kisasszony)

Volt egyszer egy tizenhárom éves kislány, Blaženának (Blazsenának) hívták. Szőke haját két fotott copfban viselte és gimnáziumba jártÉlete felhőtlen és gondtalan volt egészen addig a napig, amíg édesanyja meg nem halt, és csak egy kisfiút hagyott maga után. A gyerekes és fantáziavilágban élő Blažena élete majdnem fenekestől felfordult, mivel ezentúl a háztartás gondja az ő nyakába szakadt. Ő, aki korábban készen kapta a tejeskávéját, a konyhába pedig legfeljebb mazsolát válogatni küldték ki, egyszerre főzni kezdett, boltba járni. Neki kellett ezentúl öccséről, P'etáról is gondoskodnia, s mindezt, hogy kevésbé legyen nyomasztó, képzeletének köntösébe burkolja, ahol lakásuk a lakatlan sziget, Blažena Robinson, Robinson kisasszony, édesapja pedig Péntek. (Igaz, később a lakatlan sziget kormányzójává léptette elő, hisz' aki a család feje, az nem lehet Péntek.)

Keserédes dráma, lányoknak való ifjúsági regény, hol vidám, hol szomorú, s bár Pöttyös Könyvként jelent meg, nem könnyű nyári olvasmány, inkább valami olyasmi, ami kicsit komolyabb a főszereplő zsenge kora ellenére is, de ha kell, akkor a jó időben és jó helyen megnevettet.

1974-ben film is készült belőle.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Alps Story: My Annette

Néha jól esik régen kedvelt rajzfilmsorozatokat újra megnézni. Néha jó a régi-új élmény, néha csalódás. Csalódtam az Elsüllyedt világokban és az Egyszer volt az emberben. Tegnap pedig az Annette-ben, ami eredetileg Alps no Monogatari Watashi no Annette címen jelent meg japánban, 1983-ban. Kis koromban nagyon szerettem, de most furcsa volt, és furcsa volt a szinkron. Sok eredeti szinkronos anime megnézése után az ember megszokja, hogy a kisgyerekkaraktereknek kisgyerekhangja van. Itt meg ugye nem annyira, inkább olyan enyhén mutáló, kamaszos. De mindegy, mert Dani hangja, ugyanaz, mint a Könyvek Könyvében Christophernek. Aztán furcsa volt, de persze régi animéről van szó, szóval, hogy minden részben ugyanazt a ruhát viselik, sőt, Annette ugyanazt végig, télen-nyáron, akkor is, amikor Dani születik, és akkor is, amikor már egészen nagy. Meg ők maguk alig nőnek valamit. Az Akage no Anne-ben Anne legalább felnő a részek alatt. Nem tudtam úgy nézni, mint mondjuk a Mumint, Willy Fogg-ot vagy Nils Holgerssont, folyamatosan beletekertem a részekben. 

De pozitívum, hogy Annette karaktere sokkal szerethetőbb, mint a könyvben, amiből maga az anime készült. Az eredeti mű Patricia M. St. John: Nyomok a hóban című regénye.

Az anime a Nippon Animation Word Masterpiece Theater sorozatának a része. Ebben a sorozatban híres nyugati (európai és amerikai) regények rajzfilmesítettek meg, hogy ismertebbé váljanak a japán ifjúság között is.

Kicsi nyuszi hatalmas problémával (Tony DiTerlizzi: Kenny and the Dragon)

Még mielőtt bármit is mondanék a történetről, beszélek inkább a szerzőről, és kijelentem, hogy ő az egyik kedvenc illusztátorom, ez volt az oka annak is, hogy megszereztem és elolvastam ezt a könyvét. Műfaját tekintve leginkább valahol átmenet az ifjúsági, állatmese és a fantasy között, sőt, talán azt is mondhatnám, hogy némileg anthro, hiszen a szereplők állatok, akik javarészt emberként viselkednek, hiszen ruhát hordanak, iskolába járnak vagy kerékpároznak. De azt hiszem, túlságosan előreszaladtam. Akkor inkább visszaballagok az elejére.

Volt egyszer egy kicsi nyúl, úgy hívták, Kenneth, de leginkább azt szerette, ha Kennynek szólították. Egy napon apja hazarohan, és elmeséli, hogy valami hatalmas kék gyíkkal találkozott. Kenny nem volt sem buta, sem félénk, sokat olvasott, sőt, igazából imádott olvasni, ezért sokat tudott például a dinoszauruszokról, ám a hatalmas kék szörnyeteg nem dinoszaurusz volt, hanem valami más, igen, egy sárkány. De nem gonosz sárkány, aki királylányokat rabol el és fal fel. Nem ő, Grahame, mivel ez volt a neve, inkább olvasgat és virágokat szed, vagy csak beszélget csöpp barátjával, Kennyvel.

Ám jóság ide vagy oda, nem mindenki tekinti Grahame-et ártatlannak és veszélytelennek, a kis városka lakói félnek, és a királyhoz fordulnak, aki egy visszavonult lovagot, George-ot szólít fel arra, hogy pusztítsa el a sárkányt. Kenny igen rossz helyzetbe kerül, hiszen jó barátja George-nak is, és Grahame, amint ezt meghallja, csalódik a kis barátjában.

Ám Kennynek van egy terve, és ha ez beválik, nem csak nem esik bántódása egyik barátjának sem, de mégis megküzdhetnek egymással, ráadásul mindenki szeme láttára.

Kedves mese azoknak, akik szeretik, ha állatok a főszereplők és azoknak, akik kedvelik a fekete-fehér ceruzás illusztrációkat, mivel a szerző maga illusztrálta a könyvet.

Több kitekintés, cameo is található benne, az egyik legfeltűnőbb, Szent György és a sárkány története, a másik kicsit rejtettebb, és csak némi gyermekirodalmi jártasággal ismerhető fel. Kenny egyik kedvenc könyve a Szél lengeti fűzfákat, és ha jobban odafigyelünk a két barát neve Kenneth és Grahame, ami az előbb említett szerző neve is. A könyv végén Grahame a Reluctant Dragon című könyvet olvassa, ami szintén Kenneth Grahame, ráadásul ennek a könyvnek az alapja is.

Szarvaskirály, királylány és disznópásztor (Lloyd Alexander: The Book of Three)

Valaha, egyszer, évekkel ezelőtt képek után kutattam, és találtam valamit, ami első ránézésre Disney-rajzfilmnek tűnt, de nem értettem, hisz ismeretlennek tűnt. Kis kutatómunkával kiderítettem, hogy tényleg Disney, a címe pedig The Black Cauldron. A rajzfilmhoz Tim Burton készített karakterteveket, bár láthatólag mégsem az ő stílusát választották, a történetnek pedig van könyveredetije, és mint olyan, egyből felkeltette az érdeklődésem. 

Lloyd Alexander ötrészes fantasyjának, a Prydain Krónikáinak első részét rajzfilmesítették meg, érdekesség, hogy a film a második könyv címét kapta, mert az első részé The Book of Three.

Élt egyszer egy fiú, Taran egy üreg bűbájossal és egy visszavonult katonával. Ő lovag szeretett volna lenni, de csak a ház körül segíthetett. Ott élt egy disznó, a vidék egyetlen jósdisznója, Hen Wen, aki többet ért más disznóknál, hisz látta a jövőt. Akkoriban a legnagyobb gonosz a Szarvaskirály volt, és minden alkalmat megragadott volna, hogy megszerezze Hen Went, ezért Taran elhagyta az otthonát, és útra indult, hogy megvédelmezze a disznót. Útja alatt különféle alakokkal találkozik, egy törpével, egy forrófejű királylánnyal, Eilonwy-vel, egy furcsa szőrös teremtménnyel, Gurgival és egy dalnokkal, Fflewdur Fflammal. Együtt szembenéznek ezer veszedelemmel és kalanddal, sötét harcosokkal, boszorkányokkal, sárkányokkal, sőt még magával a Szarvaskirállyal is.

A történet fő szála a kalandos út és Taran jellemfejlődése. Tökéletes fantasy ifjabb főszereplőkkel, hisz még Taran és Eilonwy sem kisgyerek már, de nem is felnőttek, történetük mégsem gyerekmese.

A történetet a wales-i mitológia ihlette, a nevek és helyszínek is wales-i nyelvűek.

1985-ben elkészült belőle a a huszonötödik Disney animációs nagyfilm, 2001-ben könyvhű számítógépes játék. Filmre más formában nem vitték, pedig szerintem igazán megérdemelné.
A kifejezetten nem illusztrált, de minden fejezethez tartozik egy-egy kép, valamint a könyv elejében található térkép Alison Read linómetszetei alpján készültek. A térképért különben is nagy respect jár, mert én úgy gondolom, az minden kalandos-utas fantasy könyvbe való tartozék, szóljon idősebbeknek vagy fiatalabbaknak, mint ahogy ez is.

Egy nagyon titkos manóvilág (Tony DiTerlizzi - Holly Black: The Spiderwick Chronicles)

Milyen lenne, ha egy új házba költöznél, egy új házba, ami valójában egy régi viktoriánus ház, ami egy nagy-nagynénidé volt, akiről az hírlik, hogy megbolondult? Mi lenne, ha egyszerre furcsa dolgok történnének, amikről édesanyád és nővéred azt gondolná, hogy te tetted? 

A Grace gyerekekkel pontosan ez történt, és leginkább Jared Grace-szel, aki ikertestvérével Simonnal, nénjével Malloryval és édesanyjával költöztek Lucinda nagy-nagynénjük régi házába. 

Egy nap Jared megtalálta egy rokonuk titkos naplóját és jegyzeteit egy különös világról, a körülöttük élő tündérekről, manókról, koboldokról, akik vagy amik valóban léteznek. De ennek a tudásnak ára van. Minden tündérlény legfőbb célja, hogy létük titkát megőrizzék, így mindent megpróbálnak elérni, hogy megszerezzék a könyvet, Arthur Spiderwick Manók könyvét. Ki kedvesebben, ki erőszakosabban.

Eredetileg egy ötkötetes sorozatnak írták, de kiadásra került egyetlen, összesített kiadásban is, én azt szereztem meg és olvastam el. 

Az elfek

A helyszín az Amerikai Egyesült Államok, egy a várostól távolabb lévő erdős, folyós vidék, itt áll a Spiderwick-birtok. A főbb szereplők a Grace gyerekek, a nyolcéves, sötét hajú ikerfiúk és fiús, tizenhárom éves, vívásban érdemeket szerző nénjük. Az első részben megismerjük a szereplőket, a birtokot és feltűnik az első különös lény, egy brownie, akit ha felmérgesítenek, boggarttá válik. A magyar verzióban házimanónak és mumusnak fordították, ami tulajdonképpen egész jó fordítás, hiszen a brownie, Thimbletack a házban él és vigyáz a házra. A második részben tűnnek fel a goblinok, akik rosszak, mert macskát esznek és eleve alattomosak és sunyik. Saját foguk nincsen, hanem üvegcserepeket tesznek a szájukba, azok válnak a fogaikká, és feltűnik egy hobgoblin is, a patkósorrű denevérre hasonlító fejű és kézre hajazó lábú Hogsqeal, aki szintén szereti a macskákat, de madarak még annál is jobban. A két fivér közül Simon az, akinek mindig van valamilyen házikedvence, először két egér, majd egy kismacska, és végül egy goblinfogásból szabadított griff. A harmadik részben feltűnnek az elfek, amik mások, mint Tolkien elfjei, inkább úgy festenek, mintha valami emberszerű, csak sokkal szebb rovarokkal és növényekkel keveredett volna. Feltűnik egy egyszarvú is, ami, mint a régi falikárpitokon Mallory ölélbe hajtja fejét. Megjelenik a phooka is, leginkább egy túlméretezett nyúlra hasonlít, és irányt mutat. Rosszat vagy jót

Jared és Simon Arthur Spiderwick dolgozószobájában

. Ebben a részben jelenik meg a legtöbb tündérlény, mert ott vannak még a pixik, apró szárnyas lények, a különleges gyümölccsel, ami megízlelése után minden más étel hamuízű lesz. A negyedik rész már egy fokkal sötétebb hangulatú, de tökéletes Hófehérke és a hét törpe-kitekintés. A törpék, akik a hegyben élnek, a törpék, akik fémből tökéletes fát építenek és kutyákat, amik többek, mint egyszerű fémből készült ebek. Az ötödik kötetben jelenik meg a legsötétebb lény, Mulgarath, az ogre, ami hatalmas, alakváltó és valódi formájában leginkább egy gonosz fára hasonlít.

Ez egy különleges ifjúsági fantasy (8-12 év közöttieknek ajánlva), ami tele van a nép hiedelmekben megjelenő mitikus lényekkel, tündérekkel, manókkal, azok megjelenésével és jellemével, angol nevével, ami sokkalta tágabb, mint magyar fordításuk, és megjelennek úgynevezett cameók is, kitekintések az inspiráló történetekbe, mint a Hófehérkébe, az Alice-ba vagy a Csizmás kandúrba.

A mese, mert mese ez illusztrátora és társszerzője Tony DiTerlizzi volt. A könyv végén találhatók az eredeti skiccek a karakterekhez és ráadásnak három külön történet.

Túlraláttam egy piros szánkót (Lois Lowry: Emlékek őre)

Van úgy, hogy épp csak elkezdek egy könyvet, de tudom előre, ki fogok rajta borulni. Ez az érzés a legtöbb esetben tökéletes megérzésnek bizonyul.

Figyelem, spoileres tartalom!

Valamikor a távoli jövőben járunk. Nincs nyomorúság, nincs éhezés, nincsenek elnyomottak és elnyomók, nincsenek szegények és gazdagok, mert mindenki egyenlő. Nincsenek vallások és bőrszínek, nincsen nyár, sem pedig tél. Az emberek boldogok. Talán. Amíg elérik a tizenkettedik évüket, minden évben különleges ceremónia kíséretében kerülnek egyre magasabbra, míg végül beosztják őket hátralevő életük munkájába, adottságaikhoz mérten. Nincsen környezetszennyezés, mert mindent újrahasznosítanak, még a gyermekek puha tárgyát, plüss állatkáját is, ami már nemlétező állatot formáz. Medvét, elefántot, vízilovat. Ebben a távoli jövőben nincsenek színek, nincs piros meg kék, nincsen választási lehetőség, nincsenek érzelmek, nincsen szeretet, csak boldog tudatlanság, mert az emberek már képtelenek lennének feldolgozni a valódi tudással járó gyötrelmet. Egyetlen ember van csak, akié a tudás, minden emlék tudása, ő az Őrző. Az emlékek őre.

Nyomban kezdésnek leesett, hogy valaha egyszer ez már a kezembe került, még tizenévesen, amikor minden Animus kiadású könyvben Harry Potter-pótlékot kerestem, de a fülszöveg és az első pár mondat mást nyújtott, ezért hosszú éveken keresztül nem foglalkoztam vele. Kár. Utópiának indult, de ahogy haladtam a történettel, egyre inkább átvette az antiutópia hangulat a történetet. Itt egy tökéletes világ, ahol az emberek őszinték, minden érzelmüket megosztanak másokkal és elmesélik álmaikat. Minden nap. Itt a tökéletes világ, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a szavak jelentésének helyes használatára, és aki megszegi ezt a szabályt, azon azt megtorolják. Itt egy tökéletes világ, ahol nincs túlnépesedés, mert erre tökéletes megoldás az elbocsátás. Az első

pont, ahol még csak kissé oldalt billentettem a fejem, és furcsán néztem, hogy a családok tagjai közt semmilyen valódi rokoni kapcsolat nincs. Mert a gyerekeket úgy választják ki a párokhoz, és később úgy választanak nekik is hozzájuk illő párt, akihez majd a közösség választ gyereket és így tovább. A következőnél már ökölbe szorítottam a markom, a bolydulás esete. Mert eszerint a furcsa és érzések nélküli közösségben, az, ha valakinek érzései vannak, az súlyosan kezelendő, a kezelés pedig tabletta, amit öregkorig mindennap szedni kell. A harmadik eset az elbocsátás volt, amikor mát törni-zúzni szerettem volna.

Nem tudom behatárolni, milyen műfaj, disztópia, ez eddig oké, de az Őrző és az Örökítő különleges képessége azért valahol kicsit természetfeletti.

Jonas jól megalkotott karakter, az a fajta, amelyik gondolkodik és kérdéseket tesz fel, és, ami még nagyon fontos, hogy gyerek. Ez is egy gyerekkönyv tulajdonképpen. Nyomasztó, nem is kicsit, de mélyen elgondolkodtató.

Sosem olvastam volna el, ha a borító alapján választottam volna, nem pedig azért, mert évek óta várólistás. Pedig ennél tökéletesebb borító nem kell, mert ebben minden benne van.

Van film is, de nem merem megnézni. Csak a filmes borító alapján ítélek elsőre, hogy már megint hat évet öregítettek egy tizenkét-tizenhárom éves fiún, és biztos tele van olyan dolgokkal, amik a könyvben nincsenek benne.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Stephen Lawhead: Taliesin című A-listás könyvét.

Vakáció vadlúdháton (Selma Lagerlöf: Nils Holgersson csodálatos utazása)

Selma Lagerlöf egy könyvet szeretett volna írni, egy könyvet, amiben a svéd gyermekekkel megismerteti és megszeretteti Svédország földrajzát, természetrajzát, történelmét, népi hagyományait, népmesét. A könyv elkészült, és még önmagát is megemlítette benne, részévé tette.

Volt egyszer egy szöszhajú tizenkét éves svéd fiú, aki rossz gyerek volt. Az állatokat bántotta, szüleinek szomorúságot, csalódást okozott, vasárnap a templomba sem ment el, inkább otthon maradt, hogy apja puskájával madarakra lődözzön. Ám a rosszaság sosem jár büntetés nélkül, komiszságában a házban lakó és a háznak csupa jót tevő törpének is ártott, aki büntetésből elvarázsolta. Itt kezdődik Nils kalandja, azon a tavaszi vasárnapon, amikor maga is törpe lett, aprócska, de sötétben látó, állatokkal beszélni tudó. Az udvar fölött elhúzó csipkelődő vadlúdcsapathoz csatlakozik a fiatal gúnár, Márton, és általa Nils. A vadludak Lappföldre tartanak, nyári költőhelyükre. Az út alatt nem csak egy egész Svédországot átívelő utazás történik, hanem a különböző vidékek földrajzi adottságairól, természeti kincsiről, sőt, népmeséiről is szó esik, pont úgy, hogy épp beleillő legyen a történetbe.

Habár az állatok beszélnek, csak maguk és Nils között teszik ezt meg, a beszédtől még nem válnak túlzottan emberivé, megmaradnak a maguk valójában. A róka sem lesz ravaszabb annál, mint amilyen a valóságban, talán csak egy csöppnyit. Bámulatosan keverednek a mesés elemek, a törpe, a törpe varázslata, Varjúvitte gúnyolódásai és Selymeske nővéreinek már-már emberi gonosz testvér szerepe.

Nilsre jó hatással van a tavasztól őszig tartó utazás, s a nyári pihenés Lappföldön. Útja során sokszor kisegíti a bajból mind az embereket, mind az állatokat, és egyre inkább közibük valónak érzi magát. Sok veszély és próbatétel áll előtte és mögötte az út alatt, aki csak teheti, s hallotta hírét, mind valamiféle próba elé állítja. Azonban a legnagyobb próba az, hogy miképp változhat vissza emberré, és döntenie kell, mi is az igazán fontos.

Nem olvastam még el olyan sokszor, hogy ne legyen minden egyes újra olvasás egy új élmény. Mindig csak nagyjából sejtem, mi lesz a következő történés, esetleg megjegyzem egy-egyet belőle, de mindig ugyanúgy érzek, amikor kiderül, mitől változhat vissza Nils emberré, mintha először olvasnám.

Nem egy történet, egy kerettörténeten belül több kis apró, amik később összefonódnak. Érdekes a sok különféle világ, vidékteremtős történet Istennel és istenekkel, szentekkel és óriásokkal, fókabőrbe bújt tündérekkel, házakban élő törpékkel, egymással versenyt zúgó patakokkal, a nappal birokra kelő Dermesztővel. Érdekesek a különféle szokások, hagyományok, az, hogy egy-egy vidék miben hordja kincseit, s érdekesek maguk az állatok, a százéves lúd, aki sast nevel.

Az odaút részletes, a nyarat viszont mintha elfújták volna, és a visszaút is inkább Greta és Ola történetével foglalkozik, mint a Nilssel és a ludakkal. Ám még így is öt pontból öt pontot érdemel.

A bal oldali illusztrációként szolgáló festményt Sven Erixson festette 1935-ben, és különlegessége, hogy Nilst olyan színű ruhában ábrázolja, ahogyan a könyvben is le van írva. 

Én is láttam a koprodukciós animét, ami a könyvből készült, mindkettőt, a sorozatot és az egybevágott verziót is, azt hiszem, talán két szinkronnal, Akkát női és férfihanggal is. Talán az első animék közt volt, amit valaha láttam, és nagyon megmaradt, nem lehet nem szeretni.

/kép forrása:

 http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Sven_Erixson,_Nils_Holgersson_1935,_detalj,_2013a.jpg /

Bár már befejeztem írásom, mégis muszáj a végére megjegyeznem, hogy sok hasonlóságot vettem észre Nils Holgersson, és Vili, a veréb története közt. Mindketten tizenkét éves rossz gyerekek, akik tiszteletlenek és bántják az állatokat, s mindkettőjüket egy varázslatos személy varázslata elváltoztatja, valami mássá, míg mindketten megváltoznak, és utána visszaváltozhatnak.

"Kicsi asszony csókkal várjon, ez a boldogság!" - Mándy Iván: Csutak és a szürke ló

Mándy Ivántól korábban csak a Robin Hoodot olvastam, az is elég régen volt, hogy elfelejtsem, milyen a stílusa, és úgy álljak hozzá egy könyvéhez, hogy ne tudjam, mire számítsak.

Na jó, valójában kikapcsolódó, gyerekekről szóló könnyed olvasmányra számítottam.

Főhősünk Csutak, a fiú, akire azt mondják, hogy dilis, a fiú, akit úgy fest, kivetett magából a gyerektársadalom. Fülledt nyár, budapesti vakáció, a gyerekek képzeletükre hagyatkozva föltalálják magukat, de valami oknál fogva mindig kizárják maguk közül "a penészpofát", Csutakot. Az első változás a szigettel érkezik, egy vasúti fülkével, amit berendeznek maguknak, majd újabb változást hoz a ló. 

De hiába ló meg nyár, és hiába kell rejtegetni a lovat meg nem szólni róla senkinek, mert attól még szomorkás marad a történet a hangulat. És a világok is külön vannak. Mert van a külvilág és van Csutak, aki úgy látszik, nem része a külvilágnak meg van a szürke ló, szintén a maga világában.

A könyvből film is készült, amit nem láttam, így a két dolog összevetése egyelőre elmarad.

Mándy cameóként megjeleníti saját magát, mint hangjátékok íróját, nem fellengzősen, csak úgy mellékesen, de azért mégis eléggé önreklámszerűn.

Mivel ifjúsági regény egy kiskamasz főszereplésével, régóta a várólistámon állt már, de bevallom, nekem csalódás volt, a hangulata az, ami teljen földhöz vágott, semmi vidámság és könnyedség nem volt benne, csupán magány. Másra számítottam, így talán még csalódás is volt kissé.

Ez a blogbejegyzés a IV. Könyvmolypárbajra készült, a könyv pedig az erre készített B-listámon szerepel.

Kölcsöncsenők földön... (Mary Norton: The Borrowers Afield)

Mert a további részek vízen, levegőben játszódnak.

No, kérem! Ez itten épp a századik bejegyzés, tehát igyekszem ennek tiszteletére (is) a legjobbat kihozni belőle..

Mary Norton 1903-ban született, gyermekkönyveivel vált ismertté, 1952-ben megkapta a Carneige Medalt.

The Borrowers Afield. Egy ötrészes sorozat második kötete, magyarul sajnos csak az első jelent meg Elvitte a manó címen. Az a könyv átesett többféle feldolgozáson, először 1973-ban a Hallmark Hall of Fame, majd 1992-ben a BBC sorozatot készített belőle, az 1997-es feldolgozás ismertebb Magyarországon is, Csenőmanók címen futott. 2010-ben a Studio Ghibli készített animét belőle Karigurashi no Arrietty címen, végül 2011-ben a BBC újra filmre vitte, ezúttal egy egyestés mozi formájában.

A sorozat többi részének címe remekül alliterál, Afield, Afloat, Aloft és Avenged, magyarul sajnos ezek már nem jelentek meg. A második rész ott folytatódik, ahol az első véget ért, a Clock család elmenekült a házból, ahol korábban éltek a padló alatt, mert felfedezték őket az emberek.

Hasonlóan az első részhez, itt is egyfajta kerettörténettel indul a könyv, hol egy idősebb hölgy mesél egy gyermeknek a valóban létező, vagy valaha létezett kölcsöncsenőkről (helyesnek érzem a magyar nevüket használni a magyartalan borrowerek helyett.)

Miután a Clock család, Pod, Homily és Arrietty elhagyták a házat, egy mezőn találtak menedéket, egy ócska cipőbe költöztek. Erről nyomban eszembe jutott egy másik olvasásélményem, méghozzá Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia (eredetileg Holes). Ott gondolkodik Stanley azokon, akik egy cipőben laktak, és, hogy milyen büdös lehetett ott - Stanley apja lábszag elleni szeren dolgozott. Tehát Arriettyék egy cipőbe költöztek. Korábbi életük meglehetősen kényelmes volt, hiszen csak néha kellett kilopózniuk, hogy az az emberektől kölcsöncsenjenek ezt-azt, de egy mezőn teljesen más az élet, itt még a rovarok is veszélyt jelenthetnek, nemhogy a kígyók és madarak. A legnagyobb veszélyt azonban itt is ugyanaz jelenti, ami a házban: az ember.

Ha olyan kicsi vagy, mint Arrietty, akkor könnyen jól tudsz lakni mogyoróval vagy szamócával, s ha jön a tél, akkor gabonamagvakat gyűjtesz, és abból őrölsz lisztet legjobb tudásod szerint. Ha olyan kicsi vagy, mint Arrietty, akkor magadra öltetsz virágszirmokat és leveleket, hogy úgy fess, mint egy tündér.

Az előző részben csak említés esett más kölcsöncsenőkről, mint például Lupy néniről, Hendrerary bácsi feleségéről, Hendrerary bácsi Pod fivére, vagy ott a híres Engletina néni, akit elkapott és megevett a macska. Ebben a részben már találkozunk is velük, először egy félvad fiúval, Spillerrel, aki örömest felkínálja a Clock családnak a mezei egeret, amit vadászott, annak ellenére, hogy Homily kijelenti, ők bizony vegetáriánusok, aztán ott szörnyülködik, milyen koszos is a fiú, s nincs neki egy rendes ruhája - mert állatbőröket visel. Később pedig találkoznak magával Lupy nénivel és skatulyából kihúzott családjával, hozzájuk képest, Pod a kitérdelt nadrágjában elég szegényesen fest, s még valakivel, akit nem árulok el, hogy ki, de Arrietty meglehetősen meglepődik.

Visszatérő elem, ahogy az első részben is esett, a szinte gondtalan életnek az ember jelenléte vet véget, és újra tovább kell állni, méghozzá egy régi teáskannában. Ez már elő is készíti a következő részt, ami a vízen fog játszódni.

Érdekesség, hogy a 2011-es Ghibli anime az első három részből használt motívumokat, a történetet az elsőből, Spillert a másodikból és a végére a teáskannát a harmadikból.

Bár elsőre nem gondolnám annak, hivatalosan a fantasy kategóriába sorolják, bár azon kívül, hogy apró emberkék vannak benne, semmi varázsos elemet nem találtam benne, és apró emberkék, nem pedig tündérek vagy manók.

Az első rész nagyon tetszett a magyar nevek ellenére is, és tetszett a második is, kíváncsi leszek a harmadikra is. Ezért is olvastam el, de más okból is.

Ez a blogbejegyzés a IV. Könyvmolypárbajra készült, a könyv pedig az erre készített A-listámon szerepel.

A tökéletes francia gimnázium, ahol bukdácsolnak a tanulók.

Eredetileg a Molyra írtam értékelésként, de olyan szép hosszú lett, hogy igazán megosztanám itt is, mint afféle eltérő véleményt ama vagy inkább eme könyvről. Meg ahogy az Alkonyatnál, itt is kíváncsi voltam, tulajdonképpen mi az benne, amiért rajonganak. Hát ennél a könyvnél nem sikerült rájönnöm. Hogy miről is beszélek? A Szent Johanna Gimiről. Csak az első részt olvastam, de ha minden része ilyen, mint ez, akkor nem is vágyom többé rájuk.

Értékelése két és fél csillag. (Az ötből.) 

Ajánlásra olvastam el. Hogy miért ennyi csillagot kapott? Mert nem vágtam tőle hátast. El lehet olvasni, gyorsan olvasni, de nem lett belőle egy kedvenc könyv, pedig én is voltam tizennégy éves, nagyjában emlékszem, hogyan gondolkodtam akkoriban. Aztán az jutott eszembe, hogy lehet, hogy nyolcadikos koromban jobban tetszett volna. Tudod, abban az időben, amikor mindenki a Bravo Girl magazint forgatta. Különben mégis jó ez a könyv, hiánypótló, mert ilyen eddig nem volt. Na jó, nem azt mondom, hogy nem voltak korábban is tiniregények, hiszen Sohonyai Edit és G. Szabó Judit könyvei is, legalábbis az újabbak mostanában játszódnak. Vagy játszódtak. De ennyire modern tiniregény, ami ráadásul semmi természetfelettit nem tartalmaz, ráadásul magyar, na, ilyen nem volt. Ez kicsit olyan, mint a brit tiniregények, szinte csak a tipikus brit illusztráció hiányzik belőle. És a naplóregény üzemmód nagyon olvastatja magát. Egyébként nagyon egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem, talán Arnoldot valamennyire. Virág idegesítő, ráadásul pont annak a sztereotípiának felel meg, ami miatt éveken át haragudtam az emósokra, hogy egy animés csakis emós lehet. Kingát utálnom kéne, mert ő az ügyeletes ellenszenves karakter, de semmi bajom vele. Tényleg nincs, a többi karakter meg csak úgy van. Igen, Cortez is. Abszolút érdektelen, és szerintem, ha akkor olvasom, amikor korban közelebb álltam volna hozzá, hát akkor sem őt választanám.
Valami miatt, amikor először láttam, hogy létezik ez a könyv – 2010-ben, Kaposváron a Libriben –, azt gondoltam, hogy ebben a könyvben egyenruhát hordanak a szereplők. Iskolai egyenruhát. Szerintem menő lett volna, még akkor is, ha kis hazánkban nincsenek egyenruhás iskolák.
Ahogy végigolvastam, azt jutott eszembe, ennyi volt? Innen oldalak hiányoznak. Kábé ugyanennyi. Ja! Igen, én most jöttem rá, hogy is működik ez a sorozat, de hogy el fogom-e olvasni valaha a többi részt, kezdve például a második félévvel, azt nem tudom. Talán. Majd. Egyszer. Ha épp olyanom lesz, de nem most. Vagy lehet, hogy soha. A miérteket lásd lejjebb!
Ami szimpatikus Reniben, hogy lehet, hogy unalmas és szürke, de a könyvmolysága miatt példakép. Oké, ezt egy igazán értelmezhetetlen mondat volt. Nem azért szimpatikus, mert szürke, hanem, mert olvas. Remélem, a sorozat sok rajongója követni fogja a példáját. És ha már itt tartunk, igen, általában megfordul a fejemben, hogy egy író saját magát feltétlenül beleírja a könyvébe, tehát Laura így akarja olvasásra serkenteni a fiatalságot. Ravasz! De! Oké, hogy Reni tényleg tökjó könyveket olvas, de különösebben egyik sem a kedvence. Mert olyan nincs, hogy minden kedvenc, amit olvasunk. Neki mindegyik tetszik, és a véleménye kábé ennyi is. Néha lehetne olyan, hogy most ez nem tetszett annyira, vagy az élethelyzetét felfedezi a könyv párhuzamos világában. (Vagy ilyen lehet, hogy csak nálam van?) És még valami szemet szúrt a könyves irkálásainál. Ő Anne, oké. Cortez Gilbert. e rendben van, de Reni az első részt olvasta, ahol Anne ki nem állhatta Gilbertet. Hiba. Baki. Tudom, hogy a folytatásokat is elolvasta, de amikor ezt írta, akkor Anne még nem kedvelte Gilbertet.
Általában ilyen értékelést nálam a rossz felé hajló könyvek szoktak kapni. Ez a könyv a szememben nem rossz. Tényleg nem, de olyan értékelés, amit ennek adnék, na, olyan nem létezik. Egy másik dolog, ami miatt ilyen értékelést kap, hogy nem tudtam sem beleélni magam, sem azonosulni a szereplőkkel. Mert hiába voltam én is valaha tini, nem ilyen voltam. Kinga viszont olyan, mint több ismerősömből lenne összegyúrva.
És őszinte leszek, minél beljebb, tovább jutottam benne, annál kevésbé kezdett érdekelni. Négycsillagos értékelésre gondoltam, amikor az első pár oldalon voltam túl, de úgy csúszott egyre lejjebb.
Ja, még egyet nem értek. Ez egy elit gimi, alapítványi, fizetős, speciális felvételivel. Csak nekem lenne akkor elvárás, hogy a rossz tanulók, vagy akik buták, mint a föld, ne kerüljenek be?
Még egy, ugye ez egy napló. Általában a naplóba olyanokat írnak le, hogy „rám nézett, és akkor azt gondoltam, hogy imponálok neki”. Legalábbis, amikor én néha-néha írtam naplóbejegyzést, ilyen kis hülyeségekkel volt tele.
Meg olyannal, hogy milyen büdös volt a buszon és, hogy mit álmodtam.Ebből az hiányolom az ilyen naplóbaillő, nagyon személyes dolgokat. Inkább egy hajónapló, mint egy tinilány naplója.
A történet felépítése tulajdonképpen olyan, mint a Harry Potteré, itt is végigkövetjük a főhős mindennapjait, csak a varázslat hiányzik. Meg még valami, amit nem tudnék megmondani, hogy micsoda. Ja, megvan. Nincs miért izgulni. Olvastatja magát, mert könnyű olvasmány. Light, de igazából hidegen hagy megbukik-e Reni rajzból vagy nem, nem tudok érte szurkolni. Ha akarok, akkor sem megy.
Még egy dolog, amit nem értek. Oké, hogy Jacques odajár közéjük egy magyarországi francia gimnáziumba, de akkor sem lehetne osztályozható francia nyelvből, hisz neki az az anyanyelve. Vagy tévednék? Mert akkor elmegyek, és leteszem a felsőfokú nyelvvizsgát magyar nyelvből.
A végére. Úgy érzem, értékes időt pocsékoltam el, amit tölthettem volna angol nyelvű Harry Potterezéssel is, de így most már megnyugodhatok, hogy elolvastam valamit, amiért olyan sokan rajonganak. Arra viszont nem jöttem rá, hogy miért.
A vége utánra. Egy számot sem hallgattam meg a könyvben szereplőkből, nem is akarok, pedig Murakami Harukinál rendesen azok mentek a háttérben, amint egy újabbal találkoztam. De, hogy mégse tévelyegjünk el olyan nagyon, lejátszási listát készítettem a gépemen található francia nyelvű számokból, és azt hallgattam.
Amikor befejeztem, kibukott belőlem: „hála az égnek, hogy vége!” Bocs.

Azt tudom, milyen bonyolult akár egy ember is, és milyen nehéz igazán hihető, életszerű karaktereket alkotni, mert próbálkozom ilyesmivel. Ebből a könyvből valahogy hiányoztak a valós karakterek. Mind olyan kis egyszerű volt, semmi mélyebb érzelem vagy valami olyasmi, amit eddig nem tudtunk. Persze, fél év alatt nem biztos, hogy egy egész kislétszámú osztályról minden kiderül, de hogy a főszereplőről sem? Akinek a naplóját olvassuk? Hát egy darab érzelem nem volt abban a naplóban.
A borítón olvasható, hogy a gimi, ahova mindenki szívesen járna. Hát én nem. Köszönöm, én elégedett vagyok a múltammal, már ami a középiskolás éveimet jelenti, és ha mégis választanom kéne egy fiktív intézményt, akkor az egyértelműen a Roxfort lenne.