Boszorkánynővérek: Yoyo és Nene

Valami néznivalót kerestem, a kritérium, hogy anime legyen, hosszabb epizód vagy mozi, és olyan, amit még nem láttam. Eredetileg a Millennium Actress-t szerettem volna nézni, és hopp, egyszerre csak a semmiből elém ugrott egy boszorkányos testvérpár. Még soha nem hallottam róla, teljesen új, a kíváncsiság vezérelt, ezért aztán elkezdtem nézni.

A film eredeti címe: 魔女っこ姉妹のヨヨとネネ 

Egy varázslatos erdőben él egy boszorkány testvérpár, Yoyo és Nene. Valami átok miatt egy hatalmas fa nő ki az erdő közepén, amiből furcsa és bizarr épületek állnak ki minden irányban, és a nővérek odamennek, hogy kiderítsék, Yoyo pedig véletlenül átkerül egy másik világ. A valós világba, Japánba, ahol az emberek városokban élnek és televíziójuk van otthon. Yoyo meglepetten tapasztalja, hogy nem csak átesett egy idegen helyre, de közben meg is nőtt. Ekkor találkozik három testvérrel, Takahiroval, Akival és Takeoval, akik szüleit szintén átok érte, és furcsa, színes szörnyetegekké változtak. Yoyo mindent elkövet, hogy segítse őket, persze közben néha kisebb galibákba bonyolódik, és ámul ezen a másik világon.

Mivel nyáron játszódik, természetesen kihagyhatatlan a nyári fesztivál yukatás lányokkal - itt Yoyo -, és az árpatea, az a külsőre bizarr, barna színű lötty, amit pohárból isznak. (Biztosíthatom, hogy csak elsőre szokatlan íze, ittam már, és egyáltalán nem rossz.)

Ez a 2013-as anime amolyan mese-kategória, nyolc éves kortól simán nézhető, akár kisebbek is, bár vannak benne olyan részek, amiktől mondjuk négyéves, lehet, hogy félne. Ellenben aranyos, vicces, kalandos.

A hátterek nagyon szépek, színesek, a karakterek szerethetők. Elsőre a macska Hollowszerűsége ijesztő, de könnyen hozzá lehet szokni. A zene meg kiválóan illik az egészhez.

http://www.starchild.co.jp/special/majocco/

Varázslók a PhantasmaCon-on (Diana Wynne Jones: A trónörökös)

Ez volt az a könyv, aminek kétszer is neki kellett futni, mert az eleje az annyira ualmas volt, hogy első körben nem tudtam túljutni rajta. Másodjára még mindig nem tudtam mit kezdeni vele, császárostul, promágostul, bokoristennőstől, s csak akkor, amikor , hogy Rupert Mágus elindul, hogy egy lista alapján kiválassza a legmegfelelőbb embert a lehetséges promágjelöltek közül, akkor kezdett érdekessé válni, s még érdekesebbé, amikor felváltva mesélt Maree és Rupert. 

Vissza az elejére. Az irányok nem csak az általunk megszokott módon léteznek, hanem vannak uatk másik világokban, például a központi birodalomtól nefelé található a Föld, melynek lakosai az emberek, akik nem viselik el a furcsa dolgokat anélkül, hogy ne keresnének bármire is racionális magyarázatot, a varázslatban meg nem igazán hisznek. Pedig élnek ott is mágiával bírók, promágok. Így hívják őket szerte a világok közt, számuk mindig állandó, és ha egy meghal, újat kell keresni, sürgősen. A fiatal promág, Rupert Venables ezért egy lista alapján nekivág, hogy felkutassa a megfelelő leendő promágot, bár tapasztalatai egyre inkább azt mutatják, hogy a jelöltek közül egy sincs, aki megfelelő lenne, mind visszatetsző számára. A szigorú, öltönyös, aranykeretes szemüvegén keresztől látjuk a világot, azt, ahogy a két kezével rendezgeti a sorsot, és, ahogy tökéletes helyszínt keres a tökéletes találkozóra. Babilon. Bábel. Véletlenek nincsenek.

Diana Wynne Jones nagyon ragaszkodott a több világ létezéséhez és egy bizonyos vershez, amiben megjelenik Babilon. Itt Babilon is, a vers is központi szerepet kap. A mi világunkban csak egy vers, de a promágoknak igézet. Ez a vers tulajdonképpen egy XIX. századi angol gyermekvers.

Hány mérföld ide Babilon?

Háromazor húsz és még tíz.

Odaérek gyertyafénynél?

Oda és még vissza is.

Ha lábad fürge és visz a szél

Odaérhetsz gyertyafénynél.

Rupert saját naplóbejegyzéseiben nem szépít a valóságon, és nem is finomkodik, őszintén megmondja, ha valaki számára kellemetlen és nem épp szimpatikus. Így ír az egyik promág-jelöltről, Maree Malloryról is, és bár csak később tudja meg, hogy a lány szintén nincs túl nagy véleménnyel őróla. Maree történetbe lépésével a mesélés feladata kettőjük közt oszlik el, hogy Rupert, hol Maree mesél, ugyanazt az esemény így két szemszögből is megismerhetjük.

Hogy tulajdonképpen mi a központi történetszál, nem nagyon sikerült rájönnöm. Talán a promágok keresése, talán a trónörökös keresése. Talán valami más. Mindenesetre az egészek érdekes hangulata van, és plusz rátesz egy lapáttal, hogy a főbb cselekmények helyszíne, egy sci-fi és fantasy találkozó, a PhantasmaCon, külső szemlélők véleménye alapján elmesélve, olyan szemlélőkkel, akik nem igazán rajonganak az effélékért. Ebből a szemszögből még nem foglalkoztam ezzel, mivel én például szeretek conokra járni, és a hangulat nagyon átjön. 

Volt olyan, hogy inkább letettem volna, mert nem nagyon akart történni semmi, majd egyszer csak olyanok is világokat lépnek át, akikek elvileg nem kéne. Felbukkan egy kentaur, ott, ahol szintén nem szerencsés mutatkoznia, bár igaz, senki sem hiszi annak, ami valójában. Az események bonyolodnak, és felcsigázzák az érdeklődést. Már lehet gondolkodni a rejtélyeken és lehet dolgokat sejteni, majd azt várni, hogy mondja már ki azokat valaki.

Nick és Maree Mallory; Rupert Venables

Ennek a könyvnek legegyszerűbb úgy nekiugrani, hogy nincs semmiféle elvárás. Én például olyasmi gyerekkönyvre számítottam, mint a Palota- vagy a Chrestomanci-sorozat, de teljesen más, idősebbeknek szól, olyanoknak, akiknek van türelmük az elejéhez. Olyan, mintha Neil Gaiman írta volna, de morzsáiban mégis más. Fantasy, ami több világról szól, s amiből az egyik a mi sajátunk. Fantasy, ahol van mágia, meg vannak lőfegyverek, kentaurok és császárok. Fantasy, ahol a mágusok számítógépprogramokat törnek fel vagy hápipiket nevelnek a ház körül. Amikor beidult, nem tudtam letenni, beszippantott, és átléptem egy másik világba, folyamatos mozgásban, anélkül, hogy bárki száthasadt volna.

A borítón látható kentaurt nem ismerem. Mert az nem Rob, hanem valaki, aki nála idősebb. Csalóka is a kentaur a borítón, én inkább Rupertet tettem volna oda. 

A kép forrása: http://alidaART.deviantart.com/

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Bartimæus, Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó, falak építője, birodalmak pusztítója (Jonathan Stroud: The Amulet of Samarkand)

Nyomban az elején megjegyzem, hogy angolul egyáltalán nem volt olyan könnyű olvasmány, mint ahogy azt gondoltam. de azért megbirkóztam vele.

Ha a világot úgy képzeljük el, hogy vannak varázslók, el kell gondolkodni, vajon mitől leszek azok, honnan nyerik a hatalmukat, és vannak-e szolgáik. Bizony vannak, dzsinnek, koboldok, afriták és efféle kisebb és hatalmasabb lények. A helyszín London, tulajdonképpen Észak-London, igen előkelő környék, Highgate, központi szereplő egy fiatal mágustanonc, John Mandrake. És itt meg is állok egy pillanatra, hiszen minden varázslónak van egy neve, amivel született, ami az övé, és amit teljes titokban kell tartania, mert a név az kincs, és biztonságot sugall, amíg mások nem tudnak róla. Ezért van minden varázslónak egy másik neve is, egy név, amin a többiek és a nyilvánosság ismeri. John Mandrake igazi neve Nathaniel, és ez a tudás ad kulcsot egy nagyhatalmú dzsinn füstös kezébe, akit maga az ifjú tanonc igézett meg. Mert okos, ravasz és nem feltétlenül hűséges a mesteréhez, egy szóval nem épp egy elsőre szimpatikus karakter. De azt sme lehetne róla elmondani, hogy feltétlen rossz lenne, inkább olyan pozitív szereplő, aki a saját céljaiért,ha kell áthágja a szabályokat.

Bartimaeus és Nathaniel - by Stephanie Stutz

Azzal, hogy megidézi Bartimæust, és megbízza, hogy lopja el a szamarkandi amuletet, nem kis bajt zúdít a saját és mestere fejére. Bartimæus szintén szívesen megy a saját feje után, ráadásul nem annyira rossz, mint amilyennek hangoztatja magát, és kedvenc alakja a vízköpő, szívesen időzik ebben a formában. (A másik egy régi barátja, Ptolemy, magyarul Ptolemaiosz alakja.)

Az elbeszélés jó, Bartimæus mesél, és röviebb-hosszabb lábjegyzeteket fűz a különféle eseményekhez. Kalados történet, akciódús, mindig lehet valamin izgulni, ha egyszer belelendülönk, letehetetlen és tele van humorral. Ez utóbbi nagyban köszönhető Bartimæusnak. A világ leírása érdekes, hangulatos.

Nathaniel - by Tealin

Amin végig godolkodtam, nem más, mint Nathaniel neve, és egy picit meg vagyok róla győződve, hogy ő nem más, mint maga a szerző, mivel mindkét neve egyfajta névváltozata a Jonathan-nak. A John is, a Nathaniel is. Nocsak, nocsak.

A műfaját tekintve ifjúsági fantasy, de ezt úgy kell érteni, hogy már tíz éves kortól olvasható, mert maga Nathaniel is csak tizenkettő éves. Kissé vastag, de ez ne rettentsen el senkit.

Ami a küllemet illeti, első kinyitásra igen csak meglepődtem, ugyanis a külső (puhafedeles) borítón van egy is ablak, abban ül Bartimæus, és jó tíz percen keresztül azzal játszottam, hogy kinyitottam, becsuktam. A lapokpedig abból a fajta papírból készültek, amik hamar sárgulnak, de azt hiszem, hogy egy mágusokról szóló könyvnél ez még hangulatossá teszi az egészet, akkor is, ha az a jelenben játszódik. (Vagy inkább abban a jelenben, amikor íródott.)

Mindent összevetve, tetszett, újraolvasás volt, de angolul az első. Amint lehetőségem lesz rá, folytatom a második kötettel, de amíg be nem szerzem, marad egyelőre a harmadik.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Vakáció vadlúdháton (Selma Lagerlöf: Nils Holgersson csodálatos utazása)

Selma Lagerlöf egy könyvet szeretett volna írni, egy könyvet, amiben a svéd gyermekekkel megismerteti és megszeretteti Svédország földrajzát, természetrajzát, történelmét, népi hagyományait, népmesét. A könyv elkészült, és még önmagát is megemlítette benne, részévé tette.

Volt egyszer egy szöszhajú tizenkét éves svéd fiú, aki rossz gyerek volt. Az állatokat bántotta, szüleinek szomorúságot, csalódást okozott, vasárnap a templomba sem ment el, inkább otthon maradt, hogy apja puskájával madarakra lődözzön. Ám a rosszaság sosem jár büntetés nélkül, komiszságában a házban lakó és a háznak csupa jót tevő törpének is ártott, aki büntetésből elvarázsolta. Itt kezdődik Nils kalandja, azon a tavaszi vasárnapon, amikor maga is törpe lett, aprócska, de sötétben látó, állatokkal beszélni tudó. Az udvar fölött elhúzó csipkelődő vadlúdcsapathoz csatlakozik a fiatal gúnár, Márton, és általa Nils. A vadludak Lappföldre tartanak, nyári költőhelyükre. Az út alatt nem csak egy egész Svédországot átívelő utazás történik, hanem a különböző vidékek földrajzi adottságairól, természeti kincsiről, sőt, népmeséiről is szó esik, pont úgy, hogy épp beleillő legyen a történetbe.

Habár az állatok beszélnek, csak maguk és Nils között teszik ezt meg, a beszédtől még nem válnak túlzottan emberivé, megmaradnak a maguk valójában. A róka sem lesz ravaszabb annál, mint amilyen a valóságban, talán csak egy csöppnyit. Bámulatosan keverednek a mesés elemek, a törpe, a törpe varázslata, Varjúvitte gúnyolódásai és Selymeske nővéreinek már-már emberi gonosz testvér szerepe.

Nilsre jó hatással van a tavasztól őszig tartó utazás, s a nyári pihenés Lappföldön. Útja során sokszor kisegíti a bajból mind az embereket, mind az állatokat, és egyre inkább közibük valónak érzi magát. Sok veszély és próbatétel áll előtte és mögötte az út alatt, aki csak teheti, s hallotta hírét, mind valamiféle próba elé állítja. Azonban a legnagyobb próba az, hogy miképp változhat vissza emberré, és döntenie kell, mi is az igazán fontos.

Nem olvastam még el olyan sokszor, hogy ne legyen minden egyes újra olvasás egy új élmény. Mindig csak nagyjából sejtem, mi lesz a következő történés, esetleg megjegyzem egy-egyet belőle, de mindig ugyanúgy érzek, amikor kiderül, mitől változhat vissza Nils emberré, mintha először olvasnám.

Nem egy történet, egy kerettörténeten belül több kis apró, amik később összefonódnak. Érdekes a sok különféle világ, vidékteremtős történet Istennel és istenekkel, szentekkel és óriásokkal, fókabőrbe bújt tündérekkel, házakban élő törpékkel, egymással versenyt zúgó patakokkal, a nappal birokra kelő Dermesztővel. Érdekesek a különféle szokások, hagyományok, az, hogy egy-egy vidék miben hordja kincseit, s érdekesek maguk az állatok, a százéves lúd, aki sast nevel.

Az odaút részletes, a nyarat viszont mintha elfújták volna, és a visszaút is inkább Greta és Ola történetével foglalkozik, mint a Nilssel és a ludakkal. Ám még így is öt pontból öt pontot érdemel.

A bal oldali illusztrációként szolgáló festményt Sven Erixson festette 1935-ben, és különlegessége, hogy Nilst olyan színű ruhában ábrázolja, ahogyan a könyvben is le van írva. 

Én is láttam a koprodukciós animét, ami a könyvből készült, mindkettőt, a sorozatot és az egybevágott verziót is, azt hiszem, talán két szinkronnal, Akkát női és férfihanggal is. Talán az első animék közt volt, amit valaha láttam, és nagyon megmaradt, nem lehet nem szeretni.

/kép forrása:

 http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Sven_Erixson,_Nils_Holgersson_1935,_detalj,_2013a.jpg /

Bár már befejeztem írásom, mégis muszáj a végére megjegyeznem, hogy sok hasonlóságot vettem észre Nils Holgersson, és Vili, a veréb története közt. Mindketten tizenkét éves rossz gyerekek, akik tiszteletlenek és bántják az állatokat, s mindkettőjüket egy varázslatos személy varázslata elváltoztatja, valami mássá, míg mindketten megváltoznak, és utána visszaváltozhatnak.