Könyvtelen lista

Könyvtelenség! A Freeblog nem enged be, ott egye meg a kutya! De ezt a bejegyzést akkor is megírom, ha a fene fenét eszik. 

Pár éve, talán három vagy négy, a nagyblogomomba, a mindenes blogomba írtam egy kedves kis listát így valamikor november közepén vagy december közepén. Valamelyiknek a közepén, és hogyha van Mikulás, amelyik olvas blogokat, az direkt jó mindkettőnknek. Egyébként ez a bejegyzés volt: http://quaras-elfnabe.freeblog.hu/archives/2010/11/27/My_scrapbook_part_one/

Hát ez nem sokat változott. Talán a tyűs dolgokról lemondok, hacsak nem az elcsodálkozás hangja a Tyű! 

Moleskine. Egy különleges notesz, de főleg az ára különleges. Úgy szokták reklámozni, hogy ez az a fajta notesz, amit már Hemingway is használt. Na, nekem nem ezért kell, és nem is vonalas hanem sima és rajzolni. Szerintem a rajzot meghatározza az, hogy mibe készül. Például vannak Strathmore vázlatfüzeteim, és abba csak alkalomszerűen rajzolok, míg egy mezei félfamentes vázlatfüzetbe akármikor. Kicsi, könnyen hurcolható és bármikor előkapható, ha rájön az emberre a rajzolás, ami általában fékezhetetlen és nem is szabad megfékezni, mert azt napokig tartó depi és csokizabálás követi.

Bár a kép nem minőségi, ami rajta van, az igen. Nem is értem, miért vettem meg mindig mindenféle gagyi, egy hónapig se bíró fülest ahelyett, hogy inkább áldoztam volna valami drágább, de tartósra. A Samsung mellett voksolok, és konkrétan erre itt, ami a képen van. Kipróbáltam azt az újabb fajtát, aminek szilikonizé van a végén, és máshogy köll a fülünkbe dugni, de nálam az nem vált be, és olyan érzésem volt, mintha be lenne dugulva a fülem, amit ki nem állok. Helyszűke miatt pedig letettem a nagyméretű fülesről. 

Nem a méret a lényeg. Mielőtt egérrel kezdtem volna el digitálisan festeni, ugyan használtam mousepent, de az sajnos javíthatatlan. Előtte meg ott volt a touchpad. Egérrel most elég kicsi területen mozgok, tehát az A6-os tábla egyáltalán nem kicsi. Különben is, ha festek, többnyire kinagyítom azt, amit csinálok. Tehát nem kicsi. 

Vannak dolgok, amiket egérrel nem tudok szépen megcsinálni, olyasmi, amihez nyomásérzékeny hegy kell. 

Elég sok elektronikus könyvem van, és nem szeretek gép előtt görnyedve olvasni, angol nyelvű könyvvel gépen olvasva különösen lassan haladok. És természetesen elég sok angol nyelvű könyvem van ilyen formában. Ezzel azért sokkal kényelmesebb lenne! Amit tudnia kell: sok órát bírjon ki feltöltés nélkül és szeresse a pdf, epub és prc formátumokat. Ami nem kell: nem kell színesnek lennie, nem kell bele net - az minek?

Ez megint nem szorul magyarázatra, azt hiszem. Bár ez a része a dolognak legalább biztos. 

Nyolc éve, sőt, lassan nyolc és fél éve vettem egy St. Petersburg márkájú, 24 színű aqaurellkészletet. Jelenleg ott tartok, hogy egy kéket kellett idáig újravenni, mert elfogyott. Két barnám bánja, hogy kölcsönadtam, és az okkerom is kifogyott. Pont ez, ami a képen is van. Elég húzós egy tégely, de sokáig kitart. Lehet, hogy a zöldeimet is felfrissíteném, bár zöldet lehet keverni, De mégis.

Jó mese, rossz mese

Azt hiszem, minden ott kezdődik, hogy a mese fogalma eleve mást jelent más és más embereknek. Nekem kitalált történeteket, azokat a fajtákat, ahol több a varázslat, mint a valóság, de nekem lehet egy megtörtént eset is mese, ha jól van előadva. De úgy vettem észre, hogy nagyon sok embernek a mese szó bizony két dolgot jelent. Valami olyan, ami gyermekek számára készült vagy egyszerűen a rajzfilm szinonimájaként használják. Pedig az animációs filmeknek igen széles skálája egyáltalán nem gyerekeknek készült. Az csak egy réteg, többnyire a szórakoztató műfajon belül.

De ha mégis meséről van szó, szerintem először olyan mesékkel kell megismerkedni, amikhez nincsen kész képi világ. Mesehallgatás. Akár felolvasva, akár fejből mesélve. Aztán, ha ez az alap megvan, jöhetnek az animációs és élőszereplős mesefilmek.

"A jó mese szépre tanítja a gyermeket" címen jelent meg egy cikk a mai Békés Megyei Hírlapban. a cikk írója értelmes meséket és agyament meséket emleget, és itt konkrétan mesefilmekről beszél. Értékhordozó jó példaként megemlíti a Frakkot, Mazsolát, Lolkát és Bolkát, mint a szülei gyermekkorának mesefilmjeit, majd saját gyermekkorából hoz példát, Babart, a Hupikék Törpikéket, Tomot és Jerryt. És a Fecsegő Tipegőket. Álljunk csak meg! A Fecsegő Tipegők, mint értelmes mese? Miről is szólt az? Öt egy és három év közötti gyerekről, akik rondán megrajzolva felfedezték a világot, úgy gondolkodtak, mint a tíz évesek, miközben a szüleik olyanokat poénkodtak, amiknek egy részét csak felnőttként értettem meg. Én is néztem, nem tagadom. De ez milyen értéket is ad? Valamilyet biztosan, ha mást nem, hogy jobb szobatisztának lenni, mint nem. Volt egy ezzel foglalkozó rész, erre külön emlékszem. De ha már régi mesefilmekről van szó, ez mind úgy hangzik, mint a '90-es évek. Márpedig a '90-es években nagyon sok rajzfilm volt, vegyesen jók, jobbak vagy rosszabbak. Még nem voltunk tizenkét évesek, mégis nagyon sok olyan dolgot megnéztünk, amire mostanában ráteszik a tizenkettes karikát. Például ott van a Tini Nindzsa Teknőcök. A négy reneszánsz mester "tininindzsa" volt a jó fiúk bandája, akik mindig leverik a rosszfiúkat. Hát mi ez, ha nem pozitívum? Ja, hogy verekednek? Hát kérem, ez ilyen. 

A cikk írója azt is megemlíti, hogy, hogy mostanában egyre inkább bugyuta mesék mennek a mesecsatornákon borzasztó és idegesítő szinkronnal, artikulálatlan hangokkal. Vajon erről nekem miért a Cartoon Network jut eszembe? Egyébként régebben az egy egészen élvezhető csatorna volt, de tényleg sokat ordítoznak az újabb rajzfilmekben. Az én véleményem szerint egy alsó tagozatos, aki már meg tudja különböztetni a mesét a valóságtól, nyugodtan nézheti, de ne csak azt! Rengeteg igényes animációsfilm várja, hogy felfedezzék vagy újra felfedezzék. Végül a cikkíró kitér az erőszakos mesékre, amik a gyilkolásról szólnak. Hát én nem igazán tudom, mit láthatott, de van egy olyan sejtésem, hogy az a valami nem éppen gyerekműfaj. Persze nyugaton a "tömeg" még mindig azt hiszi, hogy minden, ami rajzolva van és mozog gyerekeknek való mesefilm. Pedig az animációsfilmekhez is fel kell nőni. Mint ahogy nem olvasunk hét évesen Éhezők Viadalát, úgy nem biztos, hogy ennyi idősen tizenhat éven felülieknek ajánlott játékfilmet, művészfilmet vagy animéciós filmet kéne néznie valakinek. És ha már úgyis a témánál vagyok, az a bizonyos gyilkolós mese egy anime lehetett. De szerintem ezen már csak az lepődik meg, aki először találkozik a fogalommal. Az anime bonyolult eset, mert ahány mű, annyi műfaj és célközönség. Hiába tesznek egy-kettőre tizenkettes korhatárkarikát, azt hiszem, fiatalabbak is megnézhetik, akár nyolc-kilenc évesek, ha már tudják, hogy az, amit ott látnak csak kitaláció. Érdekes, hogy a Disney rajzfilmekre nem kerül karika, pedig a maguk módján azok is tele vannak olyan dolgokkal, amit egy óvodás nem feltétlenül ért meg. A magyar rajzfilmekről ne is beszéljünk. khm... Hófehér. De én különben is feleslegesnek tartom ezeket a karikákat. Egy jó ajánlóból úgyis kiderül, hogy ki a célközönség. Ismétlem, egy jó ajánlóból. Most mindjárt mutatok példát a nem jó ajánlóra.

"Alaszka prérijén sokszor veszélyes közelségbe kerülnek a Grizzly-medvékkel. Ilyenkor jól betanított vadászkutyáiknak kell megvédeniük gazdáikat. Történetünk egy kis kölyökkutya születésével kezdődik, aki az Ezüst Nyíl nevet kapja." Mi derül ki ebből az ajánlóból? Az semmiképpen, hogy Japánban játszódik, és hogy nem gyerekmese, mert néhol elég brutális. A medve meg félelmetes, én legalábbis ötévesen nagyon féltem tőle. Érdekes módon a véres részek nem okoztak semmi mélyebb nyomot, erősebb volt a történet maga, hogy a fiatal akita, Ezüst Nyíl csatlakozik egy szedett-vedett kutyafalkához, hogy harcosokat toborozzanak. Nyolcévesen pedig már rajongója voltam ennek a shounen animének, aminek a vágatlan változatát nem ajánlanák tizenhat éven aluliaknak.

Még egy kicsit maradni akarok a shounen, azaz a fiúknak szóló harcos-küzdős-harcitechnikás animéknél, akkor kitérek az egyik leghíresebbre. Legalábbis régen az volt. Sok cikket olvastam el, de a mai napig nem értem, hogy tulajdonképpen miért szüntették be évekkel ezelőtt a Dragon Ball Z című sorozatot. Mert miről is szól? A jófiúk leverik a rosszfiúkat. Ismerős? Mintha pár sorral feljebb már írtam volna hasonlót. Ráadásul ott az a sok karakter. A mindig bizonytalan és sorsának beteljesülését vágyó Krillin,  a büszke Vegeta, a tisztaszínű Goku. Mind más jellem, és a néző valahol megtalálja sajt magát a szereplőkben. Milyen értéket ad? Nagyon is sokat, főleg a barátságról. Aki ebben csak azt látja, hogy harcolnak, - mert tényleg van olyan, hogy öt részen keresztül más sem történik, - az nyissa ki jobban a szemét! Vérbeli shounen anime. Nem várhatjuk el, hogy a gonoszság egy pöccintésre eltűnjön, az a mahou shoujo (mahósódzso) műfaja. Szerintem az a korosztály, aki Harry Pottert olvas, az nyugodtan nézhet ilyen animéket is, Dragon Ballt legalábbis biztosan. Mert shounenen belül is vannak korosztályok, ez valahol olyan nekem, mint a Könyvmolyképző Kiadó elpöttyösödései. 

Még mindig anime, de teljesen más célközönséggel, tehát nem volt szó a '80-as évek végén, '90-es évek elején itthon vetített kodomo és annak tűnő, de nem az animékről. Azok, amiknél fel sem tűnik, hogy animét látunk. Mik is ezek? Maja, a méhecske, Nils Holgersson, Kalánka néni, Mumin, Juharfalvi történetek, Kimba. Sőt, még az 1986-os Én kicsi pónim is az részben. De erről majd még később írok. 

Aztán ott az Alfréd a kacsa, ami bár első kedves gyerekmesének tűnik, annál több és komolyabb. 

Peter S. Beagle könyvéből, Az utolsó egyszarvúból is készült koprodukciós anime, ezt a mai gyerekek szinte egyáltalán nem ismerik. Egyszer tettem egy próbát, és egy harmadikos osztálynak ezt kapcsoltam a sokadjára látott Disney Hamupipőke helyett. Nem tetszett nekik, mert nem ismerték. Hasonlóan rosszul sült el A kis hableány 1975-ben készült Toeis változatának próbája. Pedig ezek igazán megérdemelnének több népszerűséget. De akárhányszor olyan írás találkozom, ahol a régi idők rajzfilmjeit dicsőítik, ezek sosem kerülnek megemlítésre, maximum animés fórumokon. 

 De úgy vettem észre, kevesen ismerik a Don Bluth-féle rajzfilmeket is. Egérmese, Őslények országa. Nem ismerős? És ha azt mondom, hogy Anasztázia? Mert a közhiedelemmel ellentétben az nem Disney. Egyébként semmi bajom a Disney animációs filmekkel, sőt. Bár azt vettem észre, hogy ott is egyre inkább csak a mainstream megy, ha szabad így fogalmaznom. A hercegnők, ami különben is kiborító, mert sem Belle, sem Hamupipőke nem az, ellenben van pár valódi királylány, aki feledésbe merült. Micimackó, a csapból is Micimackó folyik. Az összes folytatás közül én csak egyet láttam, azt, amikor Róbert Gida iskolába megy, és Micimackóék elindulnak megkeresni. Egyébként elég jó sok bőrt lehet lehúzni erről a brummogóról, csak az a kár, hogy lassan elmegy egy nagyon bugyuta irányba. Mint például a Micimackó és én című sorozat. Micimackó keresse a mézet, és mélázzon, de ne beszéljen ki a nézőkhöz, mert az idegesítő! Verdák. Ez miről is szól tulajdonképpen? Autók, amik versenyeznek és beszélnek? Miért lett olyan népszerű, hogy emberi tulajdonsággal ruházunk fel kenyérpirítókat, autókat, repülőket, hajókat, vonatokat? Szürrealista dolog ez. És elvont. Egyébként a Disney Stúdiónak különben is szokása lett önmaga ismétlése, újrafeldolgozások, amikből talán csak a Fantázia 2000 kivétel, mert itt más rövid animációk készültek, mint a Fantáziában. A Verdák előtt sokkal korábban már volt egy kisautó, amelyik szeme volt meg szája, csak sokkal kedvesebben nézett ki, és a mesefilm is kedvesebb volt. Tényleg gyerekeknek szólt. Susie, the Little Blue Cuope volt a címe. Valahogy ez a Verdák nekem nagyon felnőttpoénos. És úgy tűnik, annak köszönheti a népszerűségét, hogy népszerű. A sok terméknek, amin rajta van a piros versenyautó képe. Vagy Micimackó az ételhordón. Vagy Csipkerózsika a törölközőn. Vagy Rapunzel az iskolatáskán. De sehol egy Dumbó vagy Gumimaci, sehol Eolinwy, sőt őt nem is tudják, hogy kicsoda. Lloyd Alexander The Chronicles of Prydain című könyvciklusának egyik szereplője. Egy valódi hercegnő. Tényleg az. Vagy esetleg még eláraszthatnak bennünket a pónis termékek. És ezek nem azok a félig anime-félig Hasbro pónik már. Ez egy nagyon érdekes eset, majdnem annyira, mint az animék, csak ezt ki nem állom. Ma a termék még mindig gyerekjáték, mert ugye előbb volt a póni, aztán a belőle készült rajzfilm. Ez még oké is lenne, ha a Friendship of Magic című sorozat az lenne, amit a figurák reklámoznak. Valami cukros-szirupos izé óvodáskorú gyerekeknek. Láttam részeket a rajzfilmből, és állítom, hogy nem az. A külső megmaradt, bár nem látványvilágban, hanem abban, hogy kis színes lovacskák ugrándoznak. Ezen kívül minden megváltozott. Talán az sem véletlen, hogy a sorozatnak rengeteg felnőtt férfi rajongója van. Lehet, hogy nő a nézettség, de értéke nulla. De akkor mit kell nézni? Szerény véleményem szerint olyasmit, ami élvezetes, de van mondanivalója, nem vizuális és audiális környezetszennyezés. És fel lehet nőni a rajzfilmekhez, tehát az nem baj, ha valaki ötévesen olyat néz meg, amit még nem ért meg teljesen, de fel tud hozzá nőni, és akkor majd más szemmel nézi, és egy egészen új élményben lesz része. (Én is felnőttként szerettem meg a Mézga Családot.) És mit nem? Háááát... ez elég kényes ügy. Semmit, ami gügyögő. Kevés károsabb dologgal találkoztam, mint a Teletubbies. Például azt nem kéne néznie senkinek. Ez az a fajta műsor, amit csak azok tudnak élvezni, akik be vannak tépve. És lehet, hogy szigorú leszek, mert olyat kritizálok, ami egy zsenialitás, csak én nem értem meg a mélységeit. (...) Szóval a Bogyó és Babócára gondoltam. Igazából örülnöm kéne, hiszen viszonylag új magyar animáció, de ez mégsem megy. Ja, hogy nem én vagyok a célközönség? A Boribonnak sem, mégis tetszik. De mondhatnánk, hogy egyszerű grafika, nincs túlbonyolítva. Erre mit mondjak? Réber László illusztrációi. Egyszerű grafika, maga a zsenialitás. Még akkor is, ha gyerekkoromban csak nevetni tudtam a képein, mert elvakított a giccs. De Réber László nem gügyög a rajzaiban, és valahol itt a különbség, azt hiszem. 

Most gonosz leszek. Jó mese néhány anime, ami ugyan erőszakosabb, mint a Kisvakond, de van mondanivalója, és rossz mese, ami képi világával ugyan meggyőzi a naiv nézőt, hogy ez gyerekmese, de valójában csak egy kacat, aminek semmi más célja nincs a szórakoztatáson kívül. De, a bevétel, az még annál is fontosabb.

Talán még mielőtt befejezném a mondanivalómat egy dolgot megkérdezek. Azt értem, hogy sokan a magyar rajzfilmeket is felhozzák jó példának, de miért felejtik ki olyan gyakran a Szaffit és A hetedik testvért?

És még egy. Vajon miért van, a jó animációs filmeket kevesen ismerik? Például a Nocturnát.

Stacey O'Brien: Wesley, kedvesem

Vajon mi alapján sorolnak be egy könyvet Arany Pöttyösnek? Mert felnőttek is élvezhetik vagy kifejezetten nekik szól? Ilyen és ehhez hasonló történetek én már tíz éves koromban is olvastam, és azt hiszem ez is tetszett volna akkor is. Pont úgy, ahogy most is. 

Az igaz történetekben az a szép, hogy megtörténtek, és az efféle történetekben különösen jó, hogy fényképekkel, eredeti fényképekkel lehet azokat illusztrálni.

Stacey O'Brien biológus, és 1985-ben fogadott örökbe egy gyöngybagolyfiókát, Wesleyt. 

Leginkább azt szerettem ebben a könyvben, hogy minden, amit a gyöngybaglyok viselkedéséről és biológiájáról tudni akartam, az benne van ebben a könyvben, és sokkal, de sokkal több egy egyszerű megható történetnél.

Petrovácz István: Nevelem a családom

Amikor megnéztem a író nevét, nem mondott semmit. Pöttyös könyv, amit nem egy nő, hanem egy férfi írt. Amikor elkezdtem olvasni, mégis rá kellett jönnöm, hogy a főszereplő igenis lány. a főszereplő és hat osztálytársa vezeti a fő cselekményt ebben az ifjúsági regényben. Nyár van. A főszereplő lány először egyedül hozza el kisöccsét az óvodából, majd otthon vigyáz rá, míg a szüleik dolgoznak. Sátrat vernek a kertben, táborozósat játszanak, gulyást főznek. A lány meghívja osztálytársait is, akikkel aztán Balatonfenyvesen kötnek ki. Egy csodálatos nyarat tudhatnak magukénak, s mikor újra otthon lesznek, ígéretet tesznek, hogy nem beszélnek róla senkinek. De mégis, mindenki örömmel meséli a nyári kalandot, amiből iskolai konfliktus is kerekedik, és már rémtörténetek szállnak szájról szájra. Közben eljön az iskolaidő, ők maguk megalapítják a Napraforgó őrsöt, és senkit nem engednek maguk közé.  

Ismerkedtem én ezután is Petrovácz István könyveivel, de messze ez a legjobb és általam a legtöbbet olvasott könyve. Lehet, hogy jót tenne ennek a könyvnek, ha újra kiadnák, de vajon lenne rá érdeklődő?

Beczássy Judit: Piri

"

Régen írtam már, szinte le is felejtetem, hogy a betűket nem csak olvasni, hanem írni is lehet. Járom az antikváriumokat, beszerzem a könyveket, amik akkor jelentek meg, amikor én még nem voltam, és el is olvasom őket. De antikváriumban is annyira régen lehettem legutoljára, mint mikor ide írtam, legutoljára, ez előtt.

Egy kisnövésű kislány, akinek, miután új városba kerül, új iskolába nincsenek barátnői. Ártatlan mondatával, hogy őt a "tiszai gólya hozta" már az első nap nevetség tárgya lesz a zárdában. Továbbra sem tud barátot szerezni, próbálkozik, de hol a társadalmi, hol az értelmi különbség szab határt. A regény a századforduló korában (a XIX. és XX. század fordulóján) játszódik, és végigkíséri Bodrog Piroska életét, vívódásait, boldogságait negyedik elemista korától tizennyolc éves koráig, amikor is férjhez megy. Ajánlom olvasásra, és újraolvasásra minden leánynak tíz év felett és száztíz év alatt!" /forrás. a régi könyves blogom/

Ez a könyv határozottan újraolvasásra vár, akkor majd hozok részletesebb leírást is.

A régi bejegyzés javítani, mert Piri 1910-ben ment férjhez, és akkor már huszonkét éves volt, maga vezette a háztartást, és egy hatvanfős osztályt tanított. Kedves kis lányregénynek indul, a kis termetű és gyerekes Pirivel, aki minduntalan a mosónő lányával barátkozna, de a társadalmi különbségek miatt, ebből sosem lesz barátság. Aztán később gyerekesnek titulálják, és még bohócot is csinál magából, mikor egy nap fűzőben meg iskolába, amit persze nem is tudott rendesen magára ölteni. Fel akar nőni, felnőtt akar lenni, de csak később érti meg, hogy nem a fűzőktől vagy a fiúkról való csevelytől lesz valaki felnőtt.

Gergely Márta: Szöszi

Amikor megvettem olyan ismerősnek tűnt a címe. Antikváriumban vettem, és nem értettem, miért. aztán megértettem. Árulják, újra kiadták. Lila a borítója, bárki, aki betér egy könyvesboltba megveheti. De vajon el is olvassa? Varga Elvira az osztály legrosszabb tanulója. Nem figyel, nem is tanul, nem érdekli semmi. Néha, ha szólítják, sem tudja, hogy neki szól, mert őt mindenki csak Szöszinek hívja. Nem érdekli semmi, csak talán az éneklés és a tánc. Nem lesz belőle gimnazista, egy fodrászüzletben fog dolgozni. Családja három részre szakadt, ő nagyszüleivel él, apja fodrász, új felesége van, Mici néni. Anyja új férje Sándor bácsi, egy goromba, és szűkmarkú ember. Féltestvérei közül is csak a legkisebb szereti, Dundi. Amikor kitör a forradalom, egy darabig úgy tűnik, megtalálta a helyét, a gyerekre vigyázott, de minden elromlik, amikor anyja, Sándor bácsi, testvérei és ő vonatra szállnak, hogy Amerikába disszidáljanak. Mégis, egy véletlen miatt visszatér Budapestre kishúgával Dundival, és itt van vége.  

Van folytatása is a Házasságból elégséges és az Iskolatársak. Talán majd egyszer azokat is elolvasom.

egyébként azért is vettem meg, mert Gergely Mártától már korábban is olvastam jó könyvet, A mi lányunkat. Az ennél jobban tetszett.

Neil Gaiman: Coraline

Van egy ház, melyben van egy ajtó, ami egy házba vezet. Ugyanabba a házba. Illetve mégsem, mert mindenki ugyanúgy néz ki, és mégse. Mindenkinek gombszeme van, és először nagyon kedvesek, de igazán szeretni egyik sem tud. A valóságnak csak hitvány utánzatai. Aztán ott van a macska, akiből csak egy van, s nincs neve, mert ő pontosan tudja, hogy kicsoda. És végül ott van a boszorkány, a gyerekeket édesget magához, majd elveszi a lelküket, és örökre elfelejti őket. Gonosz, de nem legyőzhetetlen. Vagy de? Ha találnál egy ajtót, amit kulcs zár, s ami a téglafalba vezet, kinyitnád? Tennél-e úgy, mint Coraline, ha unatkoznál? S utánanéznél-e a világnak, ami az ajtó mögött van, ami pontosan olyan, mint ez, amiből átmentél, és mégsem?

Mostanában mindent elárasztanak vámpíros történetek. Ha kinyitom a csapot, hogy igyak egy korty vizet, még onnan is vámpírok folynak ki. Hát ez nem az! Ebben nincsenek vámpírok, mégis kellemesen borzongató, sőt, néhol már elég félelmetes ahhoz, hogy elfújjuk a gyertyát, és villanyt gyújtsunk, és bebújjunk a takaró alá.  

Coraline, a legjobb félelmetes gyerekkönyv, amivel valaha találkoztam. Lehet, hogy van olyan, aki ennek a könyvnek vagy a belőle készült stop-motion animációnak köszönhetően lesz koumpounophobiás - félni fog a gomboktól -, de én ennek köszönhetem a gombok iránti rajongásomat.

A Coraline-t mindig novemberben olvasom, mert azt hiszem, ilyenkor kell. A könyvhöz nagyon jól illik a filmezene, amit Bruno Coulais szerzett. (Aki egyébként az egyik kedvenc zeneszerzőm.)

Jeanne duPrau: Szikraváros

Senki sem tudja, mi volt korábban. Senki sem tudja, mi van az ég fölött és honnan jön a folyó. Nekik a világ és a lét attól függ, meddig tud a generátor áramot biztosítani. Az áramkimaradások egyre gyakoribbak, a készletek fogynak, és akinek hatalom van a kezében, mindent önmagáért tesz. De mi történne, ha valaki mégis megkeresné, hol ered a folyó. Ha valaki abban bízna, hogy nem ők az egyedüli emberek, ha valakinek sikerülne, és feljutna a felszínre, akkor megtudná, hogy valójában kék az ég, és nap süt.

Lina, kishúga Poppy és Doon elindulnak egy nap fölfelé, meg is találják az utat a szabad ég felé.

A kiadás nekem nagyon tetszik, hiába a filmes borító, nagyon jól átjön a hangulat. Sajnos megszűnt a kiadó, így az ígért folytatás sosem jelent meg. Tudtommal. De aki mégis olvasta magyarul, az jelezze meg azt is, hogy hol érhető el! (Én angolul olvastam a folytatást.) Egyébként ez egy négykötetes poszt-apokaliptikus ifjúsági sorozat. 

Amit a könyvből hiányoltam - hiába, a filmet előbb láttam -, az az óriás csillagorrú vakond.

Mikó Csaba: Tükörváros titka

"Alapból nem szoktam magyar íróktól fantasyt olvasni, magam sem tudom, miért. Hogy mégis mi vett rá, hogy elolvassam, elmondom. Nem a borítórajz, mert az nem fogott meg. Sokkal inkább a vastagság és a cím. Egy hangzatos cím igazán olvasásra fog.

Adott egy fiú, aki kiskora óta arra készül, hogy a király testőrségében szolgáljon. Adott egy testőr, akinek bujdokolnia kell. Adott egy város, amit homály és titok leng körül. Adott egy uralkodó, aki nem a jog szerinti örököse a trónnak. És adott egy kő, ami mindent megváltoztat, ha jogos tulajdonosa kezébe kerül. Marcó a városba érvén nem azt tapasztalja, amire számít évek óta. Tükörvárost sötétség és por lepi. A király nincs többé, és eddig hazugságban élt.Mikor pedig a sors összehozza a Gyermekváros alapítójával, úgy érzi, megtalálta azt, amit mindvégig keresett. De itt még nem ér véget~" /forrás: a régi könyves blogom/ 

Meglehetősen vastag, jó kézbe venni, tetszetős védőborító, élénksárga borító. Érdekes és izgalmas történetre emlékszem, újra akartam olvasni, de közben lejárt a kölcsönzési idő - nem magamnak kölcsönöztem -, és emiatt lemaradtam róla. (...) Így még tartozom magamnak egy újraolvasással és egy részletesebb leírással.

William Shakespeare: Rómeó és Júlia

A bejegyzés első fele a régi blogomból lett átmentve, amit 2010. januárjában írtam: "Emlékszem még azokra a régi nyelvtanórákra, amikor Shakespeare nevét tanultuk elválasztani. Emlékszem egy múltbéli jelenetre, magyar érettséginek hívták, szem becsuk, tételt húz. Telitalálat! Ezt sem olvastam, mint megannyi kötelezőt abban az időben. Az, hogy valamit mindenképpen muszáj volt elolvasni, elvette az ember kedvét, majdnem örökre. Aztán jött egy szikra, egy animációs film, igaz japán, de ez nem jelent semmit. Megnéztem, s rá kellett jönnöm, hogy nem ismerem az eredeti művet. Mindenképpen utána akartam nézni. Az, hogy miképp sikerült leérettségiznem belőle, máig se tudom. Pedig nagyon szép, nagyon szomorú, és néhol még vicces is. Kétféle fordítása létezik, Kosztolányi Dezső és Mészöly Géza. A köteten belül mindkét fordítás megtalálható, én úgy olvastam, egy felvonás ebből, aztán ugyanaz abból. Mészöly jobban tetszik, de a Kosztolányiban több a vicces elem."

Az, hogy Vörös Pöttyös kiadásként is megjelent, szerintem nagyot lendített a népszerűségén, mert ez tulajdonképpen egy jó könyv, de az a sok diákkönyvtári kiadás az érdeklődésekből is visszavesz. Júlia vagyis Juliett egy tizennégy éves lány, tulajdonképpen még majdnem gyerek, mégis egy meglehetősen felnőttes környezetbe kerül és szituációba kerül. 

Emlékszem, én tizennégy éves koromban kifejezetten gyerek voltam, de megkíséreltem elolvasni ezt a könyvet, de bebuktam. Ami miatt akkor feladtam, és ami miatt két, lassan három éve olyan nehezen haladtam vele, hogy színdarabot olvasni nehéz. Ezt lehet, hogy valóban látni kell? Régen jártam már színházban, de biztosan megérné.

Mary Norton. Elvitte a manó

Képzeld el, hogy egészen kicsi vagy! Akkora, hogy nehezedre esik megfogni egy tollat, és egy közepes méretű könyv is könnyen agyoncsaphat, ha nem vigyázol, de nyugodtan használhatod az elejtett gombostűket kötőtűnek, ha az elkallódott puha cérnából akarsz pulóvert kötni. 

Mary Norton könyve apró emberkékről szól, akik csak annyiban különböznek a nagy emberektől, hogy kicsik, akkorák, mint egy ceruza, sőt, ha gyerekek, akkor még ennél is kisebbek. De semmiképpen sem manók, bár tény, hogy ők sok manóval kapcsolatos hiedelmet ihlettek. Ők a kölcsöncsenők, akik úgy hiszik, hogy az ember azért van, hogy a különféle tárgyait a kölcsöncsenők kölcsöncsenjék. És ez nem lopás, hiába hiszi és mondja ezt a fiú, aki bár fontos karakter, mégsem tudjuk meg soha a nevét. A házban régen sok kölcsöncsenő lakott, mindnek olyan neve, volt, ahol élt. Például Órafalvi Ariadné, eredetileg Arrietty Clock. És ha már itt tartok a neveknél. Nem értem, miért kellett megváltoztatni. A történet szerint nincs rendes nevük, ami eredetileg Arrietty, Homoly és Pod, az a magyar kiadásban Ariadné, Emily és Pad lett. Hát az Emily az nem rendes név? Sehogy sem értem ezt a dolgot, hogy hogyan. 

A fiú még csak kilenc éves, és sok dolgot nem ért, de azt igen, hogy a kölcsöncsenők ugyanolyan értékes lények, mint az emberek. Ugyanezt sajnos a ház többi lakójáról nem lehet elmondani, hiszen a házvezetőnő még patkányirtókat is kihív, amikor megtudja, hogy kölcsöncsenők élnek a padló alatt. Micsoda egy gonosz nőszemély ez a Mrs. Driver!

A történet vége valahol szomorú és bizonytalan, és ha nem tudnám, hogy van folytatása - ami sajnos magyarul nem jelent meg -, akkor magam is szomorúvá válnék.

A kölcsöncsenők történetét keretbe foglalja May néni és Liz története, ahol May néni mesél a kis Liznek a kölcsöncsenőkről. Angolul borrowers.

Végül a kiadásról is szólok, illusztrált könyv, de ezek az illusztrációk nagyon rontják a hangulatot. A történet valahol 1900 környékén játszódik, és akkoriban már egyetlen angol kisleány sem viselt se ekkora puffos ujjú ruhát, se ilyen napvédő kalapot. A Fiú szerelése is úgy néz ki, mint valami királyfié, holott csak egy egyszerű angol fiú, aki eddig Indiában élt.
Jó lenne, ha újra kiadásra kerülne a könyv, de a neveket meghagynák az eredeti formájukban és megjelenne a folyatás is.

Peter S. Begale: Az utolsó egyszarvú

Elképzelted valaha, milyen lehet, ha te vagy az utolsó a népedből? Ha bármerre mész, nem találkozol olyanokkal, mint te vagy? Ha egy erdőben élsz, hol örökké tavasz van, minden változik, csak te nem. Fák nőnek a magvakból, majd tűnnek el újra, és állatok születnek és halnak meg, csak te nem változol. Öreg vagy, de nem tudsz róla, szép vagy és tiszta. Szűzleányok ölébe hajtod fejed és nem érted, miért akarnak aranykantárral megfogni és birtokolni az emberek. Aztán egy nap rádöbbensz, hogy egyedül vagy, és nekivágsz megtalálni a társaidat.

Az utolsó egyszarvú. Az egyik angol kiadás borítóját választottam, noha magyarul olvastam. Ez szerintem szebb, mint a magyar kiadás, de nehéz volt olyat találni, ahol az egyszarvú nem egy fehér kanca szarvval. Hiszen Beagle nyomban a történet elején le is írja, hogy z egyszarvú feje, s ő maga is kisebb, mint egy ló vagy egy lóé. Patája hasított, farka, mint az oroszláné, és ehhez még elképzelhetetlenül szép is. 

Az egyszarvú az erdőben él, gyönyörködik a világban, és mellette életek születnek, majd múlnak el. Egy nap rádöbben, hogy lehet, hogy ő maga az utolsó a fajából, ezért elindul, hogy megkeresse őket vagy akárkit, aki emlékszik egyszarvúkra. Emberekkel találkozik, akik nem hisznek benne, és emiatt a tudatlanság miatt nézik lónak. Majd egy boszorkánnyal, aki illúziókból épít maga és lényei köré világot. De ebben az illúziókban teljes világban is van olyan, ami igazi. Egyszarvú, hárpia és a halhatatlan varázsló. És pont a hárpia az, ami a boszorkány végzete, se ezt mindketten tudják. A varázsló útitársul szegődik, egy rablóbanda álmát váltja valóra.

Az egyszarvúak eltűntek a világból, de nem tűnhettek el mégsem. Haggard király az, aki birtokolja, vagy azt hiszi, hogy birtokolhatja őket, és szolgája, a Vörös Bika űzte az egyszarvúakat mind a tengerbe. Egy kivételével. Haggard az utolsót is magának akarja. 

Azt hiszem, ez a világ legszebb története a világ legszebb lényéről, ami vagy inkább aki sosem lesz olyan, mint népének többi tagja, mert megtanult szeretni. 

A belőle készült rajzfilm, anime szinte egy-az-egyben a könyvet adja vissza, a lehető legjobb feldolgozás, persze, látszik rajta a kor, de még így is vizuális gyöngyszem. 

A történet kerek, befejezett, és mégis van folytatása egy novella erejéig. Beagle Tükörbirodalmak című novelláskötetében a Két szív című novella.

Nem olvastam eddig olyan sokszor, mégis sok helyen szinte fejből tudom, mert annyira megragadó. A karakterek kidolgozottak és azok, akik megérdemlik, szerethetőek. Egyedül csak a pillangót nem szerettem a "jók" közül. Az egyszarvú pedig nemes, őt nem lehet nem szeretni.

Dr. Pálinkás Imre (szerk.): Anyrok alkonya

Tehát már az elején figyelmeztetnek kellett magamat arra, hogy ez egy M.A.G.U.S. könyv. Ó, milyen régen játszottam szerepjátékot! Még 2005-ben meg 2006-ban. A saját karakterem egy pyarroni félelf tolvaj volt. (Jaj, ez annyira tipikus!) Akkoriban olvastam Ian Russeltől a Fogadalmat, ami ugyan nem ért fel az akkoriban körülrajongott Dragon Lance könyvekkel, de nem is volt rossz. 

Novellák a Hatodkorból, ami azt jelenti, hogy novellás kötet, vagyis számomra nehéz olvasmány a különböző történetek miatt, és egy részlete Ynev történelmének. Szerencsére volt összefüggés a novellák között, de még így is egy rém unalmas kyr históriás könyvet tarthattam a kezemben. Hogy kik azok a kyrek vagy kyr-vérűek? Külsőre embereknek néznek ki, de nem azok. (Csak azoknak tűnnek annak, akik az elfeket is képesek embernek nézni.) A kyreknek fehér vagy hamuszürke hajuk van, testalkatuk nyúlánk, vonásaik élesek. Élüknek fontos eleme a hagyománytisztelet, harcban kegyetlenek, és egytől egyig vezető személyiségek. Az anyrok a kryek varázstudó papjai voltak, a legfőbb anyr a kyr császár. 

Ahogy olvastam, egyre inkább arra jöttem rá, hogy ez kifejezetten kyrek számára íródott, és jómagam képtelen vagyok az élvezetére, borzasztóan untam. 

Amiért valaha is a kezembe került ez a könyv, az az ynevi világ és a csábító borító Buttinger Gergely illusztrációjával.

Talán rossz választás volt második M.A.G.U.S. könyvnek pont ezt kinézni. A nyelvezete fellengzős, a történetek kevésbé érdekesek. Lehet, hogy fordítva kellett volna? Nagyon nem is tudom, hogy mit gondoljak, az eddigi tapasztalatim alapján ennek a világnak a könyvei nem jönnek be. Hacsak én meg nem írnám a saját kalandunkat. Remélem, ha valaha még közelébe kerülök Yneven játszódó könyvnek, az ennél jobb lesz.

Erin Morgenstern: Éjszakai Cirkusz

Valójában semmit sem tudtam erről a könyvről, csak azt, hogy létezik, de nem volt több, mint egy a kétezervalahány közül a várólistámon. Nem néztem, a könyvesbolt mely részén foglal helyet, sem azt, hogy mennyi blog írt már a nagyszerűségéről. Egyszerűen csak megláttam a könyvtári újdonságok között, és leemeltem a polcról. Kíváncsiságból belelapoztam, és a vibráló belső oldal elbűvölt. Akkor tudtam meg, hogy én vagyok az első, aki e könyvtári példányt olvassa, jó dolog elsőnek lenni, amikor a könyv még ártatlan és érintetlen.

"A cirkusz váratlanul érkezik". Az én életembe is váratlanul érkezett, és alig pár oldal után rêveur lettem, vagyis azok közé tartoztam, akik városról városra követik a cirkuszt, és valami piros ruhadarabot viselnek, hogy felismerhetőek legyenek. 

Az elején fogalmam sem volt, miért jó az, ha ide-oda ugrálunk az időben, és nem értettem sokszor ki az újabb szereplő, és mi a célja. A történet főleg a XIX. század közepén és végén játszódik, de egyes részei átnyúlnak a XX: századba. A könyv maga és a cirkusz is fekete és fehér, de mégis, több szín van benne, mint amennyit elképzelni lehet. Ezeket a színeket a cselekmény és a személyiségek viszik a történetbe. Szinte ordít, hogy film készüljön belőle, de a filmek mindig lerombolják a képzeletünk álomvilágát. A főszereplők mágusok, de nem azok az egyszerű bűvésztrükkökkel játszadozók, hanem igazi mágiával rendelkezők, de el kell hitetniük a világgal, hogy mindaz, ami történik, csupán illúzió. A cirkusz is több annál, mint ami, de ha elárulnám, pont azt az élvezetet rontanám el, amiért én olyan nagyon szerettem azt a könyvet. És szeretem még most is, vagy négy hónappal az olvasás után, és az is feltett szándékom, hogy megszerzem. 

A cirkusz csak éjjel van nyitva, nappal pihen a cirkuszi személyzet. Ennek is van jelentősége a történetben, és annak is, hogy milyen képességű emberek tartoznak a cirkuszi személyzet közé. Vagy, hogy milyen korúak. 

A nyelvezete fantasztikus és a sok rejtély arra kényszerít, hogy még véletlenül se tegyem ki a könyvet a kezemből, hiszen tudni akarom, mi miért történik, és kinek mi a szerepe a történetben. Amikor végére értem, sajnáltam, hogy vége, és bezárultam előttem a cirkusz kapui.

A megjelenés az eddigi legszokatlanabb. Máskor is találkoztam már olyan kiadással, ami igényes és a fontos elemek a külső megjelenésben is észrevehetőek, de sosem ennyire. Ez a fekete-fehér egy frenetikus ötlet volt. Igazán megérdemel öt csillagot az ötből. ☆☆☆☆☆

A vége kicsit megdöbbentett, pedig valahol olyan nagyon kiszámítható volt. Még mindig túl nagy hatással van rám az unalmas minden jó, ha vége jó. Valami attól is lehet jó, ha a vége nem a megszokott boldog vég.

Van még valami, amit el akarok árulni. Én azok közé tartozom, akik egyébként nem igazán kedvelik a cirkuszt. Elefántostul, akrobatástul, harsány színestül, bohócostul. Ebből mindezek hiányoztak. Talán ezért is kedveltem meg ennyire. 

Ha kedvenc szereplőt kéne választanom, nehéz lenne a dolgom. Szokásom a főszereplőket és jelentős szereplőket mind kedvelni. Celia, Martin, Isobel, Bailey, Penelope, Dixon... nehéz dönteni. De ha kötelezően kéne választani, akkor az ikreket választanám, akik foltokból összevarrt fehér és fekete ruhát viselnek. Nem véletlen, hogy őket rajzoltam meg először fanartban.

"A cirkusz váratlanul érkezik."