2011. december 3., szombat

Celia Rees: Bűbájos Mary

Nem először olvastam, és nem is utoljára. Ami először megfogott, az a borító és a borítófedél papírja. Aztán a tipográfia, végül a lány, aki a képről engem bámul.
Egyszerre utálom és imádom ezt a könyvet. Illetve, nem is a könyvvel van bajom, hanem az emberi ostobasággal és elvakultsággal. Mary árva lány, egyedül utazott át az óceánon az Újvilágba, nem volt senkije, csak a nagyanyja szelleme nyúl képében. Talán. Bár én úgy álltam hozzá, hogy ebben a könyvben semmi természetfeletti nem történik. Milyen kegyetlenek az emberek! Főleg, ki kell mondjam, milyen irigyek a lányok. Az egész boszorkányüldözés nem egyéb, mint a nem szimpatikus emberek akasztófára juttatása. Azért, mert van tudása, azért, mert van mersze tudni és többet tudni másoknál. (nem tudom tovább írni, megfogott, de magam nem tudom megfogalmazni, mert a düh, amit kiváltott belőlem, elhomályosítja a gondolataimat.)


Egyszerűen a mai ésszel nem tudom felfogni, miért kellett kiközösíteni Maryt. Azért, mert árva, és néha sétál az erdőben? De ő nem volt álszent, nem hordott titokban csipkét, és nem tartotta meg a pogány ünnepeket sem.  Persze, mindig kell egy bűnbak, de miért lehet elhinni olyan ostobaságot, hogy egy lány okozza a jégesőt vagy a tiszteletes feleségének halálát. Ezek az emberek nem láttak a saját szemüktől, de nem is akartak látni. Még az is eszembe jutott, hogy a lányok, akik miatt Marynek menekülnie kellett Beluah-ból, valójában valami hallucinogén gombát ettek, amitől jól betéptek. A másik meg a rájátszás. Megtehették, hiszen nagy hatalmú ember rokonai voltak, természetes, hogy a törvény az ő oldalukon áll. De, hogy egyetlen olyan nagy hatalmú ember nem volt, akinek nem borította az ostobaság fátyla a szemét?! És ha már valaki tiszteletes, hát szerintem elég megbotránkoztató, hogy hisz a boszorkányságban meg a bűbájlásban. Nem ebben kéne neki hinnie!
És talán az is baj volt a szemükben, hogy Mary nem félt a vadontól.

2011. november 29., kedd

Neil Gaiman: A temető könyve

Neil Gaimant mindig jó olvasni, mert valahogy más, mint mások. Bevallom, hogy amikor elkezdtem, még jobban érdekelt, de hogy nem folytonos történet, hanem részletek Sen temetői életéből, már egyre kevésbé érdekelt. Majdnem, hogy unalmas volt, még ha izgalmasnak is tűnt. Persze érdekelt, hogy tulajdonképpen mi a Jack nevű célja, és meddig marad Sen a temetőben, de nem volt az a fantasztikus, egetverően izgalmas könyv, mint a Coraline vagy a Csillagpor. Meg talán az is zavaró, hogy gépen olvasom, helyhez kötve. Meg talán rosszkor kezdtem el, és valóban nem túl szerencsés bármit is olvasni a Harry Potterek mellett, s bár azokat már befejeztem, a gondolataim még ott járnak. Ez olyan, mint vizsga előtti napon megnézni egy jó kalandfilmet, és kiszáll az ember fejéből, amit tanult, de megül benne a film minden egyes részlete.
Sen, vagyis Senki Owens családját megölte a Jack nevű. Róla nem tudunk sokat, csak, hogy férfi és a keresztneve Jack. Sen a temetőben él. A többiekről ez nem mondható el, szellemek egytől egyig, az.  Az a baj, hogy én mindig Szennek olvasom Sen nevét, pedig tudom, minek a rövidítése. Ez kicsit zavar, de ez a saját hibám. Sen összebarátkozott egy kislánnyal, Scarlettel, aki a városban él, de addig sulykolták a kislány szülei, hogy Sent csak ő találta ki, míg ő maga is elhitte. Hiszen ki gondolná, hogy egy ötéves kislány temetőben lakó barátja akár igaz is lehet? Mindig ez van, a felnőttek nem hisznek a gyerekeknek, de talán jobb is ez így néha. Scarleték végül elköltöztek Skóciába. A temetőben vannak jelöletlen sírok is - a Potter-réten -, ahova boszorkányt vagy öngyilkosokat temettek. Sen összebarátkozik az odatemetett boszorkány szellemével, és fejfát szeretne állítani neki, bajba is került miatta. Kis, rövid szemelvények Sen életéből, ebből áll a könyv. Lehetett volna jobb is. Viszont a vámpírok nagyon szórakoztatóak voltak, kacagtam rajtuk eleget.
De Scarlett visszatért. Meglepődtem. Nem számítottam rá.
Csak azért, mert Gaiman, még nem tetszik. Jó a cím, jó az ötlet, de mégis kevés. Mint a szürkeárnyalatos szivárvány, és az animáció, ami nem mozog. Azt hittem, jobb lesz.

2011. november 18., péntek

Ráth-Végh István: Az ércmadár

Máris ott kezdem, hogy Ráth-Végh Istvántól én korábban nem olvastam kitalált történetet. Vagyis igen, de olyat, amit nem ő talált ki, hanem a történelem csöppet balga embere. Ez a könyv viszont az első ától az utolsó ig a szerző fantáziájának szüleménye. Azért té, mert arra végződik az utolsó szó. 
A fülszöveg alapján azt gondoltam magamban, kemény dió lesz, lehet, hogy unni fogom, talán időutazás, vagy efféle, elvégre, hogyan kerülhet Hannibál idejébe repülőgép máshogy? Tényleg, hogyan? Ha szabad ezt a szót használnom, posztapokaliptikus történet. Az 1930-as években a világ lángol, minden ország minden városát tűz emészti, a kultúra, az épületek, a könyvtárak a tűz martalékává váltak, az embereket pedig egy csumának nevezett betegség irtja, ami minden gyilkos vírust magába foglal. Az országok egymás ellen harcoltak, mindenki mindenki ellen, míg nem maradt csak egy maroknyi túlélő. Ahogy ez már lenni szokott. Túlélők nélkül nem biztos, hogy izgalmas lenne a történet. Sir Eythore, Herrenschmidt, de Versac kapitány, Szenczy főhadnagy és legénye Martsa Émán eme szereplők. Meg egy kutya, Jim. Két lehetőségük van, meghalni kígyóméreg által - mert egyikük sem kíván a gyilkos kór áldozatává válni - vagy hibernálódni, és hosszú évek múlva felébredni. 

Ebben a világban létezik a reinkarnáció is, és de Versac állítja, álmában néha önmagam néha viszont Hannibál. Úgy tartják, hogy a világnak most van vége, és új világ lesz, és minden, ami régen történt, újra meg fog történni. Újra felépül Hellász és Róma, a népek újra vándorolnak majd. Egy különös vegyszer, és némi vatta az, amitől elhunynak egy darabig, majd újra életre kelhetnek. A terv az volt, hogy Versac meghal, hiszen ő úgyis Hannibálként újjászületik, s majd találkoznak egyszer újból, míg a többiek csak "alszanak egyet". Gépeiket a Nagy.Szent Bernát-hágóba vezették, ókori és matematikai névvel illették, majd de Versac segédletével meghaltak egy kicsit. A francia kicsit jobban.
Kétezer év múlva Hannibál tényleg ott volt, és tényleg rájuk lelt. Baal szolgálja nem emlékezett előző életére, de mégis ő volt az. De Versac, csak most épp pun vezér. Émánnak köszönhetően meglehetősen minimális benzin élte túl a kétezer évet, az ifjú enyhén buta paraszt, aki nem gondolt bele se abba, hogy kétezer év múlva nem lehet mindenhol benzint kapni, se abba, hogy ekkor nincs már vagy még Tápiószentmárton. De ez legyen az ő baja. Maradt viszont némi whisky és cigaretta, amivel pilótáink hódolhattak a "levegő istenének". a repülőgép hasznos találmány, Hannibál le volt nyűgözve. 

Most el is gondolkozom, mert hirtelen nem tudom folytatni. Nem mintha nem olvastam volna, hiszen emlékszem mindenre, és elborzasztott, amit a punok például a hispánokkal tettek. Véresre korbácsolták őket, majd elefántok taposták őket laposra. Ilyesmiről olvasni sem szeretek. Az emberáldozat sem az én világom, s bár jól átverték túlélő hőseink a punokat Baal levegőisten áldozatával, akkor sem jön be. Baal új megtestesülése az egyik repülőgép lett, a kiszemelt áldozat pedig Hannibál fia, kinek ki kellett ugrania a repülőgépből, a nép nagy gyönyörűségére. Persze ők még sosem hallottak ejtőernyőről, én viszont végig gondoltam rá, és valóban, a fiú életben maradt. Ha Hannibálnak ez nem is szúrt szemet, másoknak annál inkább. Hogy lehet, hogy Baal hirtelen a levegő istene lett, holott mindig a tűz istene volt? Ezeket az idegeneket ki kell végezni, mert varázslatuk rosszat tesz. Se a német, aki úgy beszélt latinul, mintha az lett volna az anyanyelve, se az angol, aki csak írásban tudott latinul, mert a latin szavakat angolul ejtette ki, se a Hunarus nem árulta el, hogy az ércmadarak még rejtenek valamit. Mivel mindhárman katonák voltak, fegyvereik is maradtak. gépfegyverek, kézigránátok. Émánból pogány papot csináltak, és egy papot nem ölnek meg még a punok se, de a másik három készülhetett volna saját kivégzésére, ha Émán nem éppen a "Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve" nótát játssza a harmonikáján. Üzenet volt, üzenet arra nézve, hogy hova rejtették a gépeket. 
Túlélő hőseink rettentő fegyvereiket használták, és elszálltak Róma felé. Émánt otthagyták papnak a punoknak.
Rómába érvén szövetséget akartak Rómával de követtek el pár baklövést, minek következtében a circusban találták magukat. Persze az angol jobb atlétikában, mint a szerecsen rabszolga, a magyar jobban küzd, mind ellenfelei, és Jim, is legyűr foxi létére egy elefántot.Persze a foxi direkt erre való, bár nem hiszem, hogy gyakorlatban sokan alkalmazták volna elefántra. De végszót mégiscsak Herrenschmidt adta meg a költészeti versenyben, mikor is előadta Horatius versét Maecenashoz, csak éppen Rufinushoz átköltve. Horatius művei megsemmisültek a világégésben, teljes volt a siker.

Végig arra vártam, és vajon mi lesz utána? Legyőzi Róma Carthágót. És? Mi lesz a Sirrel, a némettel és a magyarral? Maradnak az újrajátszódó ókorban? Vagy alszanak újból kétezer évet, hogy aztán Hannibál újraszülessen egy francia testében?  Elmondjam?
Róma valóban legyűzi Carthágót, Hannibál megtanul repülőt vezetni, Émán tanítja, de mégsem lett olyan jó pilóta, mint a legény, és kizuhan a gépből, ejtőernyője nem volt. az új jövő megalapozását mindenki a saját hazájában akarja végrehajtani, először Pannóniába mennek hőseink. Vagyis itt van vége.

Ami tetszett, lehetett nevetni. Féltem, hogy az ilyen baljós jövőképes, múltmegváltoztatós történt humormentes lesz, de csalódtam. Szerencsére. Tetszett Émán, mint olyan, aki Emánulel lett volna, de mégis Émán lett, és tetszettek a futurista és dadaista költők, akik puntestbe születtek újjá, de nem tudtak úrrá lenni régi szokásaikon.


2011. október 25., kedd

Neil Gaiman: Csillagpor

"
Van úgy, hogy ha elolvastál egy könyvet, és látod a belőle készült filmet, csalódva hagyod el a nézőteret. Ám ha fordítva csinálod, előbb a film, aztán a könyv, nemhogy csalódás nem ér, de j kalandokkal gazdagodsz.
Mire vágyik igazán egy fiatal fiú? Mi a legfőbb kívánsága? Ha nem a boldogság, akkor semmi. És mire vágyik egy herceg, akinek nemritkán jó pár testvérével kell felvennie a versenyt a trónért? És mire vágyik a boszorkány, akit csúffá tett az idő? Mert van úgy, hogy lehull egy csillag, nem véletlenül, nem szántszándékkal, és soha nem tud visszatérni. Van úgy, hogy egy fiatal fiú úgy érzi, bármit megtenne szívszerelméért, vagy azért, akit annak hisz. Van úgy, hogy sorban vesznek el a hercegek, és kérdés, kié lesz az uralom? És kié lesz az opál, ami az uralkodó jelképe, s ami leütötte a csillagot az égről. És van úgy, nem minden az, aminek látszani óhajt."


Ezt írtam 2009. november 12-én. Nagyon rejtélyes akartam lenni. Most olvasva azt látom, a bejegyzésem semmiben sem különbözik ezer másik emberétől. Ugyanolyan. Talán egy kicsit fülszövegszerű. Persze, azóta már olvastam újra a könyvet, és amikor visszaemlékszem rá, figyelmeztetnem kell magam, hogy a könyv nem a film. A könyv természetesen jobb. Arról is szól, mi van a "Boldogan éltek, amíg az egyikük meg nem halt" után. És a filmből nem is derül ki, hogy Una valami tündérféle, a macskaszerű fülei meg végképp nem. A hét királyfia neve nagyon tetszett, és tetszik minden egyes alkalommal.

Kleinheincz Csilla: Város két fül között

Először a cím nem mondott semmit. akkor már inkább a borító. Digitális festmény, akrobatikus mozdulat. A könyv három szereplője építi álmában a várost. Evelyn, aki csak álmában nő, valójában élete alkonyán járó transzvesztita. Max, a fiatal a német férfi, aki szerelmi csalódás miatt álmában újra és újra elköveti ugyanazt a gyilkosságot és Vali, a tizenhét éves budapesti lány, aki az Artistaképzőbe jár. De a várost mégsem a lány alakítja, hanem az évekkel ezelőtt elhunyt ikerbátyja, Kolos. A fiú, aki csak az álomban létezik, s akinek vágya kitörni a valóságba, ami néha sikerül is.

ValiA borítóról, talán a szemek túl nagyok, mondhatni, majdnem mangásak lettek, ez kevésbé tetszik. Vali úgy néz ki, mint akiben kínai vér csörgedez, míg Kolos valami Drakula-regény titkos szereplője. Egyik sem néz ki tizenhétnek.
A könyvet ajánlom elolvasásra, főleg azoknak, akiknek szintén van egy városuk két fül között. Nekem is van.

Susan Barker: Sayonara Bar

Félve vettem a kezembe a kötetet, hiszen a hátulján az írás izgalmas manga-krimit ajánlott, és én nem szeretem a krimit. Humbug volt. Manga csak annyira, amennyire a borító, krimi meg egyáltalán nem.
A könyv három főszereplője szemszögéből ismerhetjük meg a történetet. Ez kicsit emlékeztetett a Város két fül közöttre. A szőke, angol Mary, aki hosztesz a Sayonara Barban, és belekeveredik a japán alvilág ügyeibe. Watanabe, a szakács, aki megszökött kötelességei elől, hogy egy bárban dolgozzon, és kínosan részletes módon mutatja be, mit jelent neki a hipertér érzékelése. Sato-san, a magányos sarariman, akit hallucinációk gyötörnek, és jobb híján a munkába menekül.
Elolvastam. Érdekes volt. Kicsit akció, kicsit misztikum, kicsit talán cyberpunk, bár ebben nem vagyok biztos. Igazából a negyedik dimenzió, mint olyan nem tudom, melyik műfajban állja meg a helyét, és nem az időre gondolok.
(Aki manga-krimit akar, annak a Death Note-ot ajánlom!)

Elisabeth Goudge: Holdhercegnő

Holdhercegnő

Ennek a könyvnek, illetve nem a könyvnek, hanem az elolvasásának érdekes a története. Először volt egy rövid részlet a filmből, az, amikor Holdfölde kapujánál Robin megtámadta a kocsit, amiben Maria utazott. Majd a vége, ahol az oroszlán és egyszarvú egymás mellett állnak.
Mivel a közepét nem láttam, mindenképpen el akartam olvasni a könyvet. El is kezdtem, kicsit más volt, mint az a pár részlet, amit a filmből láttam. aztán abbahagytam a harmadik fejezetnél, mert mégis előbb a filmet kéne megnézni, hisz a könyv az százszor jobb szokott lenni a filmnél. Megnéztem. Elragadó. Úgy maradtam. Nem akartam elhagyni a film világát, a zenéjét végtelen lejátszásban hallgattam.

Aztán folytattam a könyvet ott, ahol abbahagytam. Maria Merryweather árva lesz, és nevelőnőjével nagybátyjához költözik, vidékre. De itt a nagybácsi nem olyan mogorva, mint a filmben, ellenben a öltözködést nagyon is komolyan veszi. Nincs hatalmas fekete kutya, inkább hatalmas rőt állat, a farka végén bojttal, és egy kis fehér ló, amiről nem illendő beszélni. Robin itt nem tartozik a másik családhoz, ahogyan Loveday sem. Valójában, kicsit csalódtam a könyvben. Ilyen még velem nem fordult elő, hogy a film jobban tetszett volna, mint a könyv. Ez kissé lehangolt.
Ennek ellenére voltak benne jó dolgok, például amikor kiderül, kicsoda is az a bizonyos francia udvarló.

Viszont sokkal jobb lett volna, ha nem a filmes borítóval jelenik meg, mert így a borító és a tartalom nagyon nem jön össze.

2011. október 7., péntek

Megvédem Harry Pottert

Most kivételesen kicsit másról írok, ugyanis kiakadtam. Teljesen véletlenül botlottam egy cikkbe, majd az azt követő kommentekbe, miszerint Rowling lopta a HP ötletét, és elemeket Békés Pál A kétbalkezes varázsló és Ursula K. Le Guinn A Földtenger varázslója könyvekből. Ekkora baromságot is rég olvastam. Szerintem, aki ilyet állít, nem olvasta ezek közül egyiket sem. Varázslók vannak benne. És? Még kismillió könyv van, tele varázslókkal, mint például Angie Sage Szeptimusz-sorozata, és mégis mind más. Sárkányok vannak benne? A fanatsyk jelentős részében van sárkány. Vagy akkor azt is mondhatjuk, hogy Harry tulajdonképpen Raistlin? Na, persze! Sületlenség. És, hogy manók meg koboldok meg effélék vannak benne? Angolszász és kelta mitológia, görög mitológia, germán mitológia. Tudtommal mitológiai elemeket bárki felhasználhat, nem?  Aztán még szó volt Adrian Jacobs Willy the Wizard című könyve. Ezt nem ismerem, nem tudok róla nyilatkozni. De varázsló ez is, meg Merlin és Hókuszpók is.
Megvédtem.

2011. október 1., szombat

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Tényleg augusztus óta olvasom ezt a könyvet? Nekem sokkal régebbről rémlik. Még áprilisból. Nem értem. Hosszú volt, és az is biztos, hogy nem szeretném még egyszer elolvasni. Ebben a könyvben mindenki őrült, és hiába próbáltban bármelyiket is megérteni, nem sikerült.
Ez a könyv egy emlék volt az előző könyvmolypárbajról. Azóta olvasom, hogy az utolsó bejegyzést beírtam. De nem bírtam vele, komor, sötét hangulatú regény ez. Talán jó is így, hogy nem fejeztem be időben, mert képtelen lettem volna olvasónaplót írni belőle, ahogy most is képtelen vagyok.  El akarom felejteni, de tudom, álmomban még kísérteni fog. Legyen elég ennyi, és ígérem, a következő szezonban jó leszek!

2011. szeptember 28., szerda

Lista - new serial

Megszületett a listám. Gondosan terveztem, mi is kerüljön bele, aztán úgy válogattam, hogy van benne korábban és sosem olvasott könyv is.
Bár nagy volt a kísértés, hogy olyat is beletegyek, amibe már egyszer belebuktam rém unalmassága miatt, azokat kiselejteztem. Kinek kell? Nem írok alternatív listát, mert minden, amit választottam vagy a polcon csücsül, vagy e-booként terpeszkedik a gépemen. Van benne olyan, amit már rég el akartam olvasni, mondogattam is mindig, de aztán valahogy elmaradt. Van benne olyan, amit nem lehet, hogy nem olvasok el, mert része az egyik kedvenc kitalált világomnak. Ilyen több is van. Van olyan, amit már olvastam, de elég régen ahhoz, hogy újra belevágjak, van egy megkezdett sorozat új része, és van egy, amit a tavalyi listából mentettem át. Egyébként azzal fogom kezdeni idén. Mivel lehet hetet és tízet is választani, most tízet választok. Nem, nem telhetetlenség, most jól választottam. És alternatív lista nincs.

1. David Gaider: Dragon Age - Az elorzott trón
2. L. M. Montgomery: Anne karácsonya
3. Ráth-Végh István: Az ércmadár
4. Neil Gaiman: A temető könyve
5. J. R. R. Tolkien: Húrin gyermekei
6. J. R. R. Tokien: A Szilmarilok
7. Silvana de Mari: A Medve és a Farkas - Az utolsó ork 1.
8. Margaret Weis: Borostyán és hamvak
9. Celia Rees: Bűbájos Mary
10. Tove Jansson: Varázskalap a Múminvölgyben

2011. szeptember 27., kedd

Return

Szervusztok, hát visszatértem, és újból játszani fogok. Rémes, hogy képtelen voltam elolvasni hét könyvet hét hónap alatt, de most sok átgondolás után fogom összeállítani a listámat. Ezt legutóbb nem tettem meg, bár most már nagy segítség a moly.hu.

2011. szeptember 9., péntek

Csíki Kovács Dénes: Tündér a havason

(Budapest, 1970; Keserű Ilona rajzaival)


Egy kis pásztorfiú elbeszélésében mesélődik a történet. A pásztorfiú marhákat őriz a hegyi legelőn, majd eprészni indul, és hamarosan egy medve nyomait követi. Miközben egy barátjával a medvét követik, a fiú beleesik egy rejtett medveverembe, ahol egy korabeli kislányt talál. A kislány elmeséli neki, hogy, és miként került az erdőbe, a medveverembe. Kettejük közt szoros barátság alakul ki, erről szól ez a regény, fent a hegyekben, a sötét fenyvesben, a havason.

Hogyan tovább?

Hogy vége az eseménynek, nem írok több olvasónaplót, ez ugyanis nehezemre esik, és nehezemre esett, viszont majd fogok írni értékelést meg véleményt, sőt azon is gondolkodtam, hogy egy másik könyves blogomat megszüntetem, és ide mentem át a korábban írt könyvértékeléseimet.

Éppen most

Köszönöm a játékot, jó volt, csak én kalandoztam el mindig másfelé. Három könyvet nem olvastam el, s nem tudom, mikor fog sor kerülni rájuk, azért igyekszem, így, játékon kívül is.

In addtion...
Szóval az van, hogy még mindig párhuzamosan több könyvet olvasok, és ami kevésbé érdekes vagy épp olyan hangulatú, ami eltér az én hangulatomtól, hátramarad.
amiket most olvasok:

Lucy Maud Montgomery: Anne és a Szivárvány-völgy (kár, hogy nem Montgomery-regényeket vettem bele a listámba, ezeket nagyon élvezem olvasni)
Lucy Maud Montgomery: Jane of the Lantern Hill (Nem az a bajom, hogy angolul van, hanem, hogy angolul e-book, és szürkék a betűk.)
Mary Norton: The Borrowers (március óta tizenegy oldalt olvastam el, szörnyű, de ez is e-book, és nincs olvasóm hozzá, csak a laptop)
Emily Brontë: Üvöltő szelek (Nini! Ez listás könyv volt vala)
Angie Sage: Repülés (Újonnan felfedezett fantasy, kevesen ismerik, pedig jó)
J. R. R. Tolkien: A Babó (Mert telhetetlen vagyok)

2011. augusztus 11., csütörtök

Jack London: Az éneklő kutya

A könyvnek van előzménye, A beszélő kutya, amit nem olvastam, de mégis mindig el tudtam képzelni, amikor utaltak a múltra. Az a könyv főleg egy Jeromos nevű ír terrierről szól, aki Mihály alomtestvére volt.


Mihály ír terrier volt. Be kell valljam, hogy olvasás alatt egyszer sem néztem utána, hogy néz ki az ír terrier, de annyira jól meg volt írva a könyv, hogy erre nem is volt szükség.
Ír terrier volt nem csak külsőleg, de érzelmeiben és gondolkodásaiban is. A történet ott kezdődik, mikor Mihály a Makambo fedélzetére került egy kajütablakon át. Dag Daughtry, a hajón szolgáló pincér lopta a kutyát azzal a szándékkal, hogy később drágán eladja, hiszen fajkutya. A pincérnek volt egy fekete szolgája, Kvék, s mivel Mihály négerfogó kutya volt, Kvéket sosem tekintette magánál feljebbvalónak. Végül a Pincér nem adta el senkinek Mihályt, sőt nevet adott neki - Killeny Fiú -, és titokban tartotta létezését. Mégis fény derült, hogy a Makambón utazik egy veres szőrű terrier, mert Dag Daughtry, vagyis a Pincér egyszer nyitva felejtette az ajtót, és Mihályt a kíváncsiság hajtotta a fedélzetre. A kapitány kabinjában egy perzsa macska támadt a gyanútlan Mihályra, majd két ideges foxi. Mihályban nem volt támadószándék, de ha többen is megtámadják, akkor az a legjobb, ha legalább megvédi magát. A macskát megölte, a foxikat rendre teremtette, és ekkor lépet közbe Duncan kapitány, aki az előzményeket nem ismerve belerúgott a kutyába. Mihály persze azonnal harapott. Végül összeszaladt a fedélzet népe, és Mihály nem került a tengerbe, pedig a kapitány fenyegetőzött vele. Ami megmentette Mihályt, az az volt, hogy egy utas látta az egészet, el is mondta. Eztán Mihály szabadon járhatott a fedélzeten, de a kapitány vissza akarta adni az eredeti gazdájának. A Pincér közben megkedvelte a terriert, és tanítgatta. Mihály okos volt, és tanult. Megtanult számolni ötig, és ha a Pincér dalra fakadt, a maga kis szólójával kísérte. Nem csupán vonított, énekelt.
Dag Daugtry Sydney-ben elhagyta a Makambót Mihállyal együtt. Egy másik hajóra szegődött fel szakácsnak, a Mary Turnerre, és magával vitte Kvéket is. Az új hajó tulajdonosa a Vén Tengerész világot látott ember volt ugyan, de nem azon a formában, ahogyan terjesztette. Persze szükség volt mesékre, hogy mindig legyen kincsre éhes, vastag erszényű utasa. Egy kitalált kincs reményével édesgette magához az utasokat, és a Mary Turner kifutott Sydney kikötőjéből. A hajó legénységén kívül ott volt a Pincér, egy öreg kínai hajószakács, Ah Moj, Kvék, Mihály és a négy utas.
A hajószakács nem kedvelte különösebben Kvéket, de ez az érzés egyre csak erősödött azzal, hogy Kvék leprás volt. És a lepra terjed, általában arra, aki a legközelebb van a leprás személyhez. Így volt a pincér homlokán egy érzéketlen folt is. Ah Moj Kvéknek adta Coocky-t, a kakaduját, miutána két szemével látta, hogy az Kvék ujján pihen és fecseg.
Ahogyan egyre több napot töltöttek a tengeren, egyre idegesebbek lettek. Éjszaka a Vén Tengerész és a Pincér egymás tudta nélkül megfúrták az ivóvizes hordókat, mert közben a Pincér rájött, hogy nincs is valójában kalózkincs. A feszültség egyre nagyobb lett a hajón, amit az egyik utas, Nishikanta, úgy vezetett le, hogy mindenre lőtt, amit a tengerben úszni látott. Halra, delfinre, bálnára. Mikor egy bálnaborjúra lőtt, az végzetes lett az egész hajó számára, mert a nagy bálna összetörte borjának elvesztésének kínjában a Mary Turnert. Két mentőcsónak volt, az egyikbe szálltak az utasok megannyi élelmiszeres dobozzal, a másikba a Pincér, Ah Moj, a Vén Tengerész, két kutya, a hajó macskája, a kakadu, Kvék és egy északi matróz, Hosszú John. Nem sokáig ringatóztak a tengeren, mert hamar felvette őket egy gőzös, a Mariposa. San Franciscóban értek partot, ahol a macskát nyomban egy másik hajón már vitték is Tahiti felé, a másik kutyát, Fölösleget örökbe fogadták, Ah Moj visszatért Kínába, Hosszú John eltűnt a matrózszálló irányába. Akik együtt maradtak a Vén Tengerész és a Pincér, fejedelmi módon szálltak meg. A Vén Tengerész újra hirdetni kezdte magát, a Pincér pedig elkezdett Mihály tehetségével pénzt keresni.
Ahogy a napok teltek rosszul, rosszabbul érezte magát, maga szerint azért, mert nem szokott a szárazföldi élethez. Orvoshoz ment, egy bizonyos Walter Meritt Emoryhoz. Talán hiba volt, hiszen ekkora már híres volt Mihály, az éneklő kutya, és Dag Daughtry igen jól keresett vele. Dag Daughtry-t és Kvéket lepratelepre vitték, Mihály egyedül maradt. Persze mind csak azért volt, hogy egy Harry Del Mer nevű ember rátegye a kezét. Hiába kérte Dag Dagughtry, hogy vigyék utána a kutyáját, ezt senki nem tette meg. Mihály később egy állatidomárhoz, Harris Collinshoz került., aki megkapta Del Mar levelét, miszerint ez egy csodálatos kutya. A csodálatos kutya nem szerette ezt a szeretet nélküli, kegyetlen, hideg életet. Nem volt akrobata, nem járt a hátsó lábain, sem a mellsőkön, így Collins megszabadult tőle, mert különben sem szívlelte a makacs fajkutyákat. Egy Wilton Davis nevű emberhez került, aki kutyákkal dolgozott a színpadon. Csak annyi lett volna a dolguk, hogy csendben maradnak, ám, amíg a függöny mögött várakoztak, a színpadon felcsendült egy dal, "Vigyél el Rióba", amit a Pincér gyakran énekelgetett Mihálynak. Mihály énekelni kezdett, amivel elrontotta az előadást, és visszakerült Collinshoz. Egy nap a majomzenekar próbált, ami túlzás, hisz nem a majmok játszottak, csak kívülről kellett úgy tűnnie. Egy Mihály számára ismerős dallam volt, és énekléssel fejezte ki azt az ősi érzést, amit előcsalt belőle a zene. Egy Mulcachy nevű emberhez került, így lett éneklő kutya a színházban. Így ment ez két évig.
Egy este, a nézőtéren Harley Kennan menni készült az utolsó szám előtt, mert nem volt különösebben kíváncsi egy kutyára, amelyik a színpadon vonyít. De a felesége, Villa marasztalta. Ahogy Mihály énekelt, Harley megjegyezte, hogy még a saját ír terrierüknél, Jeromosnál is jobb. Villának eszébe jutott valami, és erre emlékeztette urát is. Nem ismerős neki ez a kutya? Előadás után látni akarták Mihályt, és Villa a nevén is szólította. Ez érzelmek és emlékek áradatát indította el a kutyában, majd tudván, hogy Mihály négerfogó volt, paracsokat intéztek a kutyához, amikre Mihélí reagált is, és kereste hol az a bűnös néger. Így végül, persze pénzért Harley Kennanhoz került Mihály. Hazamentek a kaliforniai farmukra, ahol kitörő örömmel várta gazdáit Jeromos. Persze megérzte az idegen kutya jelenlétét, de Harley szavára nem ugrottak egymásnak.

Itt, azt hiszem, be is fejezem. Mihályt a három év, amit különböző helyeken töltött, megviselte. A bohókás, játékos kutya örökre kiveszett belőle. Ugatni is kétszer ugatott, amikor gazdáit veszély fenyegette. Mindig kereste a Pincért, hiszen ha a Semmiből újra feltűnt Jeromos, Harley és Villa Kennan, akkor a Pincérnek is fel kell tűnnie. De a Pincér nem tűnt fel.

A könyv végén Villa egy zsoltárt énekel, és Mihály meg Jeromos kíséri. Így ér véget.

A magam részéről sosem kedveltem a mutatványos állatokat, a cirkuszokat, hiszen azokat a dolgokat nem örömükben csinálják az állatok, és nagy kegyetlenség árán tanulják meg. Ez a kegyetlenség itt is jelen volt. Sokáig olvastam, márciusban kezdtem hozzá, volt, hogy egész sokáig nem foglalkoztam vele. Ezt nem szabad megtenni egy ilyen könyvvel.

2011. július 22., péntek

Móricz Virág: Mexikói szerelem

Nyáron az ember lánya strandkönyveket olvas, de engem ez a hideg idő könyörtelenül visszazavart a forróvizes fürdőkádba. Vannak könyvek, amiket csak fürdőzés közben esik jól olvasni. Egyszer régen, olyan négy-öt éve elkezdtem egy regényt, aztán úgy hagytam. Megkezdve, befejezetlenül. Most újra kedvem támadt olvasni a kádban, újra előszedtem azt a bizonyos könyvet, amit csak fürdőkádban lehet olvasni.


Akkor csalódás miatt hagytam abba. A cím sugallt valamit, de az első fejezet teljesen más volt, mint amit vártam. Csíkos könyv, gondoltam, olyan lesz, mint a többi csíkos. Iskolás lányok hétköznapjai, gondok, örömök, találkák. Persze, elolvastam a fülszöveget is, de most az a véleményem, hogy aki azt írta, maga nem olvasta a könyvet. Vagy egy másik könyvet olvashatott. Nem szerelmes, romantikus regény ez, hanem útikönyv. Az a fajta, amiért az utóbbi időben olyan nagyon odavagyok.

Figyelmesen olvastam, de valahogy mégis úgy van ez, mint a szappanoperáknál, hogy egy idő után annyira belegabalyodok a rokoni kapcsolatokba, hogy fogalmam sincs, ki kinek a kije. Mint ennél a könyvnél.
Az írónő saját útját írja, amikor is Mexikóba utazik kivándorolt rokonokkal találkozzon és megismerkedjen Mexikó kultúrájával. Már a repülőúton egy rokon lány mellé ül, persze nem véletlenül, hiszen szándékosan keresi, barátságos, de a lány kezdetben hűvös. A fülszövegben szereplő Bella az, a félvér, félig indián s a másik fele magyar. Bella szívesen vállalja az idegenvezető szerepét, hogy megmutassa Móricz Virágnak Teotichuacán kiejthetetlen nevű városát, a múzeumokat, a piacot és mindent, ami Mexikóhoz köthető. Szívesen mesél a történelemről, az aztékok és Cortez találkozásáról, hogy e régi nép Quetzalcóatl, a fehér szakállú Tollas Kígyót látja Cortezben. Ezek kis beékelt történelmi szeletkék nagy kedvet csináltak, hogy elolvassak egy kifejezetten Hernán Cortezről szóló regényt. Már ha van ilyen.
Bella más, mint a többi lány Mexikóban. Ő vad és szabad. Családja szívesen venné, ha már férjhez menne, s nem foglalkozna olyan bolondságokkal, mint a természetvédelem vagy a madarászat. Ez utóbbi persze nem komoly, inkább csak játék. Mégis, a férfi akit talán kedvel, komolyan gondolja mind a madárbolondságát, mind azt, hogy a nő nem egyenrangú a férfivel, s hogy uralkodni illik rajta. Ezt persze Bella nem fogadja el.
A magam részéről, szívesen vettem volna, ha több leírás van az utcaképekről, a mexikói emberekről, az őslakosokról, a kultúráról. A sokadik rokoni ágnak a sokadik rokoni ága valahogy nem igazán érdekelt.
Kihagytam az út azon részeit, amik már Kaliforniában történtek. Az végképp unalmas, és illúzióromboló ahhoz képest, hogyan is indult a könyv. Viszont azt megtudtam, hogy Cleveland magyar város. Aztán, hogy ez igaz-e, vagy csak a clevelandi magyar asszony dicsekvése, nem tudom.

Végül is, el lehetett olvasni, még ha voltak benne rém unalmas részek is. De nem hiszem, hogy tizenévesként ez tetszene bárkinek is. Pedig csíkos könyv.

Nem fejezhetem be az írást anélkül, hogy meg ne említsem, az írónő, Móricz Virág volt Móricz Zsigmond legidősebb leánya, bár ezt az írónő is hangoztatja pár helyen.

2011. július 19., kedd

2011-07-19

Nem tudom, miért, de valami miatt azt hiszem, hogy a Három testőrt csak vonaton lehet élvezettel olvasni, de mostanában nem volt lehetőségem vonattal utazni.

Ellenben két másik listás könyvet is olvasok.
A Három troll meg a holdat és az Elfújta a szelet cserélem B-listás könyvekre. Hozzáférési probléma.

2011. június 26., vasárnap

A képregény nem igazi könyv, mégha úgy is néz ki

Nézem Molyon az emberek kedvenc könyveit. A kedvenc könyv egy dolog, a kedvenc manga meg egy másik. Én nem tömöm tele a kedvenc könyvek polcot a kedvenc mangáimmal, annak van megfelelő, másik weblap is.
A Scott Pilgrim meg nem manga, bár azt is szívesen listáznám máshol. Én a képregénykönyveket nem számolom valódi könyvnek. Elvégre egy kétszáz oldalas képregényt egy-másfél-két óra alatt el lehet olvasni, viszont kétszáz oldal betű... Na jó, a tartalomtól is függ.

2011. június 8., szerda

Könyvjelzők általam



Ha valaki olvas, szereti megjegyezni, hogy hol tart. Az emberek jelentős része könyvjelzőt használ. Én könyvjelzőt gyártok. Kérésre is.
Most nagyüzemben rajzolok és festek sünös könyvjelzőket, de akármilyen állatot megrajzolok, bizony, még krokodilt is.

2011. május 29., vasárnap

Listátlanul

Teljesen felesleges bármilyen könyvlistát összeállítani, mert az csak kötöttséget jelent. Emiatt olvasok mostanában random könyveket. Bemegyek a könyvtárba, leemelek valamit, és azt olvasom.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy feladom ezt az egészet, csak egyszerűen nincs hangulatom egyikhez se, amik akár ebben, akár bármilyen másik listában is szerepelnek.
Ezért olvasom most James Morgantól a Matisse nyomábant. Mert ez sehol nem szerepelt, alig pár napja találkoztunk először.

Az pedig, hogy miket is olvastam az elmúlt időszakban, megtekinthető a molyos profilomon.

2011. április 8., péntek

Kawabata Yasunari: Kiotói szerelmesek


Nem, nem. Ez a könyv még csak rajta sincs a listámon se, de egyszer régebben elkezdtem, és tegnap jónak láttam bejezni. Mindez sikerült.
Bár nem mondanám, hogy a kedvenc könyveim közé tartozik, de nemrég olvastam Kawabata Yasunari Koto című könyvét - amit itthon Kavabata Jaszunari: Kiotói szerelmesek néven lehet megtalálni.
Meg kell mondjam, hogy érdekes könyv volt. Tulajdonképpen nem szólt semmiről, nem voltak benne fergeteges események, vicces párbeszédek, akció vagy szex, ellenben olyan hangulatot adott, hogy lehetetlen volt letennem. A hatvanas (vagy hetvenes?) évek Kyoto-jában játszódott, főszereplője egy húszéves lány, annak a családja és családjának némely ismerőse. Az egész könyv hangulatokról, érzelmekről, magányról, hagyományőrzésről és szorgos munkáról szól. Aki szereti az ilyen "semmiről sem szóló" japán regényeket, azoknak mindenképpen ajánlom.
A kötet végén szójegyzék van, ahol megmagyaráznak ünnepeket, szokásokat.
Volt vele egy pici bajom, talán ez a fordítás fordítása miatt lehetett, ugyanis németből fordították. Nem lehet tudni, hogy a könyvben babként emlegetett étel az vajon szója vagy azuki (édesbab). A maikokat táncosnőként emlegeti, a shinto templomok főpapnőjét pedig apácaként.

2011. március 20., vasárnap

Befejezetlen olvasmányok

Hogy lassan haladok az előre jegyzett könyvekkel, annak is megvan az oka. Ez az ok pedig, hogy olvasok, természetesen mást, és sokat kezdek meg. Alább látható lesz a végigolvasásra váró listám, vagyis azok a könyvek, amiket most olvasok. Azokról nem tervezek írni.

- Kertész Erzsébet: Kaland a szamócában
- Henning Mankell: A csillagkutya
- William Makepeace Thackeray: A Hiúság Vására II. kötet
- Jókai Mór: A fekete gyémántok II. kötet
- Gárdonyi Géza: Egri csillagok
- Gerald Durrell: Vadállatok bolondja
- Diana Wynne Jones: A vándorló palota
- E. T. A. Hoffmann: Fantáziadarabok Callot modorában I. kötet
- Bayer Zsolt: Medvék meg emberek
- Szokoly Endre: Hét év Bolíviában
- Kawabata Yasunari: Kiotói szerelmesek

Ez a sok megkezdett könyv mind azt jelzi, hogy kapkodok, egyszerre akarnék több dolgot csinálni, és szétszórt vagyok. És emellett még azt, hogy némely ezek közül csak e-könyvként van meg, azt pedig nem lehet hurcolni, vagy azt, hogy megzavarja a folyamatot, ha egy könyv ketté van szedve. Mint a fenn említett második kötetek. Van még egy kasra való jó kifogásom, mit miért hagytam félbe. Az Egri csillagok szétszakadt, és esik darabokra, másnak a nyelvezete nehéz, a harmadikon nem lehet csak úgy végigfutni, a negyedik meg épp nyitva van előttem, és két weboldal megnézése között elolvasok belőle valamennyit.

2011. február 26., szombat

Patricia M. St John - Nyomok a hóban


Minden könyvnek meg van a maga története. Az, hogy miképp keletkezett, az, hogy miért épp ezt választottam, vagy hogyan és hol jutottam hozzá. Az esetemben elég gyakori, hogy egy-egy könyvnek az előzménye egy film vagy rajzfilm.
Nagyon régen, az Egyesen volt egy rajzfilm, ami egy Anette nevű lányról, az öccséről Danny-ről és egy Lucien nevű fiúról szólt. Sorozat volt. Sokra nem emlékeztem belőle, csak olyan dereng, hogy Danny leesik egy fáról, és lesántul. De ennél több nem. Mikor elkezdtem utánakeresni, akkor tudtam meg, hogy eredetileg ez egy könyv. Véletlenül láttam meg az antikváriumban is, teljesen mást kerestem, Nagy Katalintól a Próbarepülést.

Az első, ami nyomban szemet szúrt, a nevek magyarosítása. Persze, gondolom, hogy az ifjú olvasóknak még közelebbiek legyenek a szereplők. Így lett Lucien Laci, Anette Anikó és Danny Dani. Anikó tizenkét éves, ötéves öccsével, édesapjával és nagymamájával él Svájc egyik kis falujában. Egy véletlen kis baleset miatt Laci és Anikó megharagszanak egymásra, ez pedig csupán annyi volt, hogy a figyelmetlen fiú szánkója összeütközött Anikóéval. Mivel egyikük sem akar bocsánatot kérni, kerülik egymást. Laci, hogy "bosszút álljon", az ötéves Danit bosszantja, eltiporja a hóemberét, majd a virágokat, amiket a kisfiú nénjének szed, és a szakadék felé tartja Dani kedvencét, a hófehér kismacskát. A macska leesik egy sziklapárkányra, Dani utánamászna, de maga is leesik, és eltörik a lába. Egy a baleset csak fokozza a haragot Anikó és Laci között, mert a lány úgy érzi, már soha többé nem tud megbocsátani, ugyanis kiderül, hogy öccse sánta marad. Azt nem tudja, hogy már ott és akkor megszenvedett Laci mindenért, és bocsánatot szeretne kérni, de nemcsak Anikó, hanem az egész falu kiveti maga közül. Csak a hegyen magányosan élő öregemberrel tartja a barátságot. A tavasz közeledtével kézimunka versenyt szervez az iskola, és Laci, aki szívesen és jól farag állatokat, maga is nevez egy mozgásban lévő lóval. Véletlen volt az is, hogy egy nap Anikó náluk járt, és meglátta a készülő lovat, amit irigységből összetör, de később nagyon megbán. Egy éjjel elvész a felnőtté vált macska, és Anikó elindul megkeresni, de maga is kificamítja a lábát, és az arra járó Laci találja meg. Már egyikük sem haragszik, még a fiú sem, amikor Anikó bevallja a lovat. Újra barátok lesznek. Laci nénje egy szállodában dolgozik, lenn a völgyben, s tőle tudja meg Laci, hogy egy doktor szállt meg, aki minden sántát meg tud gyógyítani. Mivel a doktor másnap már hazautazik, és a vonat már elment, a fiú éjjel átkel a hágón, hogy felkeresse a doktort, hogy gyógyítsa meg Danit.

Többet nem írok le, mert felesleges. Hiszen úgyis tudjuk, ahogy az ilyen történeteknél lenni szokott, a boldog vég.
Amilyen szimpatikus volt nekem régen a rajzfilmben Anette, olyan ellenszenves és utálatos Anikó a könyvben. Laci magányos volt, magának való, félénk, de ezt a hegyen élő öregemberen kívül senki sem értette vagy tudta igazán. Amit még észrevettem, a sok utalás a szeretetre. Persze, hiszen szeretet nélkül nem érdemes élni, és Lacinak kevesebb szeretett jutott, hiszen a nénje sem kedvelte igazán. S amire nagy hangsúlyt fektet az író, az a hit és a szeretet.
A példányt, amit olvastam, az Evangéliumi Iratmisszió adta ki.
Még egy, a végére. Az a könyv az alternatív listámon szerepel ugyan, de nem azért olvastam el, mintha bármit is ki akarnék váltani vele. Csupán akartam egy rövidet olvasni, bocsánat, még egy rövidet olvasni, mielőtt hozzákezdenék valami hosszabbhoz. Ez a bizonyos hosszabb az Elfújta a szél, ami már két hete itt van kéznél, hogy végre elkezdhessem, de halogatom, és csupa rövideket olvasok helyette. (Több könyvet is olvastam a gésás és e között, csak nem írtam róluk, mind rövid volt, legfeljebb százötven oldal.)

2011. február 13., vasárnap

Iwasaki Mineko - Gésák gésája


Az, hogy ezt a könyvet egyáltalán beemeltem a listába, több oka is van. Mikor egyszer olvasnivaló nélkül maradtam, kettesben a laptoppal, kíváncsiságból megnéztem a letöltött könyvek listáját. Azok közt volt Arthur Golden regénye, az Egy gésa emlékiratai. Annyira jó volt, hogy nem tudtam elszakadni tőle, egy nap alatt elolvastam, nagyon tetszett. Később utánaolvastam, és rádöbbentem, hogy ez a nagyon olvasmányos történet tulajdonképpen kitaláció. Hogy Golden ugyan készített riportot egy egykori gésáról, és annak kérésére el is ferdítette a történetet. Viszont megemlítette a hölgy nevét az ajánlóban, akinek emiatt sok gondja támadt, hiszem Golden olyan dolgokat is valóságként állított be, amik valójában korántsem úgy vannak.

Úgy egy hete kezdtem el olvasni, és megdöbbentem, milyen lassan olvasok. Viszont így volt időm sok dolognak utánanézni, főleg a könyveb megemlített hajviseleteknek.
A könyv egy életrajz, ezért nem is volt olyan kalandos vagy romantikus, mint az, amit előtte olvastam, azonban azzal ellentétben ez igaz. Az olvasás alatt vettem észre azokat az apró jeleket, részeket, amiket Mineko életéből átemelt Arthur Golden.

Más dologra is felfigyeltem, például a sok gépelési hibára. Igaz, lehet, hogy csak nekem tűnt soknak, és más észre sem venné. A másik hiba a rokoni fokozatos rossz fordítása. Minekonak, vagy inkább gyerekkori nevén Masakonak volt egy nénje, Yaeko. Yaekonak született két fia, akik értelemszerűen Mineko-Masako unokaöccsei. Viszont végig unokabátynak voltak fordítva. A harmadik és egyben a kedvenc hibám a nevek átírása. Japán neveket kétféle módon szoktunk mi magyarok átírni. Fonetikusan és a Hepburn-féle átírással. Én ez utóbbit használom, sok fordító meg a fonetikust. Ebben a könyvben azonban vegyesen mindkettő. Minden szó fonetikus átiratot kapott, kivéve az, ahol a "sh" betű megjelenik. Például a cseresznye az szakura volt, de a samiszen, az a pengetős hangszer shamiszen. Ez nagyon furcsa és zavaró volt.

Összességében élveztem olvasni. Ha valaki megkérdezné tőlem, még mindig azt állítom-e, hogy a gésák nem prostituáltak, azt válaszolnám, inkább nevezzük őket geikonak, és nem, nem azok.

Így úgy tűnik, hogy inkább csak hibákat találtam a könyvben, ez persze nem igaz. De nem lehet egyszerűen elsiklani mellettük. Szimpatikusnak találtam, hogy Mineko milyen kitartó, és kellően megbotránkoztam, amikor nem akarta elfogadni a Károly herceg által aláírt legyezőt - Mineko szemében az autogramm nem jelentett értéket, ellenben a legyezője örökre tönkrement. Ezt érdekes felfogásnak tartottam, de voltaképp igaza volt.

Végére hagytam valamit, ami sok ember szemét szúrta az Arthur Golden könyvben, a mizuage megvásárlása. Ez létezett, de nem a maikoknál és geikoknál, hanem az igazi örömlányoknál.

2011. február 6., vasárnap

Egy bejegyzés vasárnap este

Már nincs is teljes két nap vissza, azt is mondhatom, hogy már csak egy. Most fejeztem be Thury Zsuzsa Angéláját. Ugyanolyan szomorkás, mint eddig bármikor, amikor olvastam, de nem is várok tőle mást. Nem várom, hogy most az egyszer más legyen. Hiszen úgyis csak Beleznay Anikó miatt olvastam, aki szerint neki ebéd jár és szúrós a szalma. A főszereplő Valenta Guszti és Bodnár Angéla nem hozott lázba. Ezért nem is akartam külön írni róla se ide, se a másik könyves blogomba.

Talán elkezdek valamit olvasni. Valami rövidet. Holnaputánig.

2011. február 5., szombat

Az a bizonyos másik lista

Mivel bármikor beüthet a ménkű, vagyis mégsem tudom elolvasni azt a két könyvet, aminek a beszerzése csaknem lehetetlen - gondolom én -, írok egy alternatív listát is. Mint megtudtam, ha valami túl messze van, lecserélhetem egy másikra, ami a másik listán szerepel.

1. Fekete István: Hú
2. Móricz Virág: Mexikói szerelem
3. Kertész Erzsébet: Szonya professzor
4. Patricia M. St. John: Nyomok a hóban
5. Anne Brontë: Windefell asszonya
6. Fehér Klára: Sárgaláz
7. Charlotte Bronë: Shirley

Ide csupa olyat válogattam, ami mindig vagy majdnem mindig kéznél van. Persze az is lehet, hogy miközben elunom magam valamelyik nagyobb könyvön, gyorsan, pihenésképpen elolvasok innen egy vékonyabbat. Vagy véletlenül mindet. Ez is előfordulhat, de majd vigyázok, és tartom magam az eredeti listához.

2011. február 3., csütörtök

Lista

Úgy döntöttem, hogy részt veszek egy játékban, ami pont nekem való. Hét könyvet kell elolvasni, így le is írom gyorsan, mi lesz az a hét.

1. Alexandre Dumas: A három testőr
2. David Gaider: Az elorzott trón
3. Jack London: Az éneklő kutya
4.
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
5. Emily Brontë: Üvöltő szelek
6. Iwasaki Mineko: Gésák gésája
7. Joseph Helgersson: Három troll meg a hold

Igazából, remélem, hogy ezek közül mindet egyszer a kezembe tudom kaparintani, mert ugye itt csak az tudja utamat állni. Viszont nem tudom, számít-e a sorrend. Remélem, nem.

·