2012. március 26., hétfő

Tove Jansson: Varázskalap a Múmin-völgyben

Mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy nincs olyan, hogy felső vagy alsó korhatár a Mumin-könyvekhez. Amint tudsz olvasni, már olvashatod is, és kinőni sem lehet belőle, mert ahogy idősebb leszel, mást fogsz benne meglátni, ami jó.
Amit erről a világról tudni kell, az az, hogy nincsenek benne emberek, vagy nagyon kevés van, de sok minden mást lehet lelni, mindenféle lényeket meg állatokat, és az állatok tudnak beszélni. Vagyis inkább úgy mondom, hogy a főszereplők szemszögéből minden állat tud beszélni. Ahogy a valóságban is, csak mi emberek túl fenn hordjuk az orrunkat, hogy meg is értsük őket. Aki nem ismeri a muminokat és a Bájocskaféléket, hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy valamiféle furcsa vizilovakkal van dolga. De a muminok nem vízilovak, hanem trollok, bármily furcsán is hangzik. Különben is, a vizilovak nem pipáznak és nem írnak emlékiratokat sem, Muminpapa pedig mindkettőt megteszi. Muminpapa egyébként fiatalabb korában egyszerűen csak Mumin volt, ezt a nevet most a fia viseli. Muminmama leánykori nevét nem tudjuk, de talán Muminlány lehetett. Ők hárman, fehérek, pufókok és folyton a farokbojtjukra esküsznek. Egy nagy kékre festett, piroscserepes házban laknak, a Mumin-völgyben. Velük lakik még Pöttöm, egy kislány, aki olyan kicsi, hogy kényelmesen elfér Muminmama varrókosárkájában. De Pöttömöt ne is keressük, ő nem szerepel ebben a könyvben. Aztán ott van Mafli, aki maga barna, karcsú, hosszú farkú, nagy fülű és szívesen birtokol tárgyakat. Kóklászbóklász - akit mindenki más Vándornak ismer, más fordításokból, a rajzfilmből -, aki Maflival ellentétben nem szeret tárgyakat birtokolni, és nem érti, mi annak az értelme.Végül ott van Fürkész és kishúga, Bájocska. Ők nagyon hasonlítanak a muminokhoz, szinte a legközelebbi rokonaik, de érzéseiknek megfelően változtatják a színüket. A muminok és a Muminház lakói téli álmot alszanak, és csak áprilisban ébrednek fel, míg Kóklászbóklász olyankor mindig elutazik délre. Egy tavaszi nap, különös cilindert talált Kóklászbóklász és Mumin. Nemt udtak mit kezdeni vele, ezért Mumin hazavitte. Kóklászbóklász szerint egy újabb fölösleges bútordarab csupán, hiszen ahhoz túl nagy, hogy Muminpapa viselje. Így jobb híján szemesnek kezdték el használni. A szemétként belekerült hófehér tojáshéjak különös változásokon mentek át. Nagyok lettek, könnyűek, puhák, mint a vatta. És rájuk is lehetett ülni. A kalap varázsa persze itt nem merült ki, és egy bújócska alkalmával újra megmutatkozott. Mumin nem tartotta túl jó búvóhelynek az asztal alját, a cilindert viszont annál inkább. A cilinder meg épp aktívabb kedvében volt, így belemászott egy fehér, gömbölyded valaki, és kimászott egy vörös, sovány, nagy fülű, nagy szemű valaki más, aki azonos volt az előbbi fehér valakivel. Sokkal inkább hasonlított arra a valamire, ami az embereknek eszébe jut, ha azt hallják, troll. De aztán visszaváltozott. Így derült ki, hogy a cilinder valami varázslatos dolog, és, hogy azokat a dolgokat, amik belékerülnek, átváltoztatja valami mássá. Így lett a homoki rém egy kis mérges sün, a folyó vize meg piros. Az is kiderült, hogy a kalap lehetséges, hogy Kacifánté, a varázslóé, aki feketepárduca hátán járja a világot, rubintokat, különösképpen a Királyrubintot keresve, de még nem akadt nyomára. A Muminok nagyon vendégszeretőek, így időről időre olyanok is laknak a Muminházban, akik nem tagjai a családnak. Mint a Pézsmapatkány vagy Böngész bácsi, aki egy böngész, s mint minden böngész, szívesen gyűjt dolgokat. Csak akkor esik kétségbe, ha már nincs mit gyűjteni. Hasonló vendégekként érkezik Nyiff és Nyaff, bár ők amolyan menekültek. És végtelenül idegesítőek. Nem azért, mert úgy beszélnek, hogy Böngész bácsin kívül senki sem érti őket, de kis alamuszi tolvajok is. És pont egy ritka félelmetes valakit kellett meglopniuk! Annyira félelmetes, hogy még én is félek tőle, nevezetesen Horknak vagy Hork asszonyságnak hívják az illetőt. Bár lehet, hogy az a valami nem is volt soha Horké, csak ő is saját mohósága áldozata lett. Mindenesetre Nyiff és Nyaff bőrönddel érkezett, tehát úgy tűnt, hosszabb időre maradnak. De bőröndben nem váltócipő volt meg fogkefe, hanem az a bizonyos tárgy, ami miatt Hork a nyomukban volt. Horkot nem lehet egyszerűen lerázni, de meg lehet vásárolni, s ebben az esetben a varázsló kalapja tökéletesen megfelelt mindennek. A kalap rubinttá változtatta a beledobott cseresznyeszemeket, hát mivé tudna változtatni egy dinnyét! Hork elment, Nyiff meg Nyaff  pedig maradt. Közben eljött az ősz, és Kóklászbóklász továbbállt, amitől Mumin rettentően elkeseredett. Nyiff és Nyaff amolyan vigaszként megmutatta neki, mi is van a bőröndjükben. A Királyrubin volt benne. Közben újra megmutatkozott a két kis enyveskéz ügyessége, mert eltűnt Muminmama kézitáskája, de a muminoknak soha eszébe nem jutna, hogy azt valaki akár el is lophatta, ezért jutalmat ajánlanak fel a megtalálónak: egy parti a tiszteletére. Nyiff és Nyaff nem vallja be, hogy ő vette el a táskát, csak annyit tesznek, hogy visszaszolgáltatják, így jutalmuk a kerti mulatság. Mindenki vidám és felszabadult, ők maguk pedig döntenek, megmutatják, mi van a táskában. A Királyrubin annyira ragyog, hogy Kacifánt a Holdról is jól látja, és el is indul, hogy megkaparintsa. Kis fehér egér formájában jelenik meg a mulatságon, a fekete párducból fekete macska lesz, majd leleplezi magát. A Rubintot magának szeretné, de nem kaphatja meg, hiszen a két nyaff megvásárolta Horktól - igaz, pont a varázsló régi cilindere által. Kacifánt tulajdonképpen nem gonosz, csak vonzódik a drágakövekhez. És ha már egy mulatságon van, úgy dönt, maga is rész vesz benne, kívánságokat teljesít. Apró-cseprő, buta vagy épp kevésbé buta kívánságok után Nyiff vagy Nyaff megkérdezni, hogy ekkora hatalommal miért nem varázsol magának bármit. Mert magának nem tud, csak ha kívánják. Így kíván Nyiff és Nyíff, a Királyrubinhoz teljesen hasonló másik rubint, amit a varázslónak adnak. Ez meg amolyan boldog vég, és, hogy Kóklászbóklász se maradjon ki a jóból, Mumin egy ételekkel teli asztalt kíván neki.

Így végződött, vidáman, mulatozva a történet. Én nagyon szeretem a világot, amit Tove Jansson felépített, bár a sokféle fordítás zavaró, s nem is maga a fordítás, hanem a fordításokban a nevek sokfélesége.

Margaret Weis: Borostyán és hamvak

Hosszú ideje már, hogy nem olvastam semmit, ami ebben a világban játszódik, így kicsit el voltam veszve, amikor hozzákezdtem, mert fogalmam sem volt, kicsoda Mina, és mindig kevertem Ushával. Persze később visszatért az emlékezetem, és felismertem egy közel sem szimpatikus hősnőt, Minát. Jaj, de nem szeretem szegényt! Egy hamis világban nőtt föl, hamisság között, s ettől ő maga is hamissá lett. Takhisis legfőbb követőjéből Chemosh legfőbb követőjévé lesz, ráadásul az se egy túl barátságos vagy jólelkű isten. Nem egy Paladine.
A könyv elejét úgy olvastam, hogy vártam, mikor bukkan már fel a fülszövegben ígért surranó. Meg különben sem volt kellemes Mina érzéseiről olvasni, mert egyszerűen nem érdekeltek Mina érzései. A surranó annál inkább, s fel is bukkant. Nadragulya - jó, név, komolyan - bizonyos dolgokban olyan, mint más surranók. Sokat beszél, gyorsan, minden érdekli. Ám más dolgokban megint más, például nem kalandvágyó, és tud beszélni a holtakkal. Ez néha előny, de ha egy holt pont egy surranónak meséli, mennyire fölösleges és veszélyes az életben a kaland, talán pont a legsurranósabb tulajdonságától fosztja meg az adott surranót. Sőt, Nadragulya nem csak beszél a holtakkal, de látja az élők lelkének fényét is. Mindez akkor vált érdekessé, amikor egy egykori "sáska", egy Majere papja, bizonyos Rhys Mason, elveszett fivére keresésére indul. Fivére Kiri-Jolith papja volt, de némi csábítás és örök élet reményének hatására Chemosh követőjévé válik, méghozzá élőholtként. S mint élőholt, hiányzik belőle az a fény, amit surranónk lát. Így ő hamar föl is ismeri, hogy némely ember már nem ember, hanem valami más, és nagyon sok köze van Chemosh főpapnőjéhez. Rhys is hitet vált, Zeboim követője lesz, de élő marad, ami azért pozitívum. Zeboim a sötétség istene, Majere a fényé. Erős váltás, mit ne mondjak, de mindegy.
Feltűnik egy táblajáték is, amit én a sakkhoz tudnék hasonlítani, csak épp a bábuk valaha élő és járkáló emberek, elfek vagy épp surranók voltak. Na jó, a surranó még mindig él. Zeboim egyik célja, hogy visszaszerezze fiát, Lord Ariakant, aki mostanában khasfiguraként kénytelen létezni. Vagyis inkább a lelke kénytelen egy khasfigurában lakozni, s ez a khas ama játék neve, amit a sakkhoz hasonlítottam. Főpapnőnek lenni nem egy utolsó dolog, s főleg nem egy szajha élete, mégis, Mina elég sok mindenkivel összefekszik, ami Chemoshnak nem igazán tetszik. De hát ő a holtak istene, elég nagy hatalma van, és amit akar, meg is tudja szerezni, főleg, hogy már nincs Takhisis.
Mint tudjuk, a mágia eltűnt a világból - na persze, ki hiszi ezt el? -, az ősmágia tornyai nem léteznek. Aztán mégis visszatér a mágia is, úgy, ahogy az istenek. Chemosh egy vízalatti toronyba viszi magával Minát, egy toronyba, ami a Vértenger alján van, amit Nuitarinak köszönhet a világ. Túl nagy lakossága nincs a toronynak, Nuitari - a fekete hold és feketemágia istene -, két feketeköpenyes mágus, egy félelf és egy törpe, Chemosh és Mina. Mina, aki már nem ugyanaz a tizenéves lány, aki legyőzte Takhisit.
Az utolsó mondat szerint nem való, hogy egy halandó sírni lásson egy istent. No, de milyen halálisten az, amelyik elbőgi magát, egy halandó életének kioltása után? Öregszik az írónő, vagy mi van? A fülszöveg vámpírokat ígért, szerencsére nem következett be, legalábbis nem olyan formában, ahogyan féltem tőle. Itt csak mindenki zombi és Chemosh követője lesz a szívogatás után. Ez azért jó. Vagy nem jó. Ó, azt mondtam már, hogy se Rhys, se Nadragulya nem tudja, hogyan lehet elpusztítani a élőholtakat? szóval mégis csak izgalmas trilógia lesz ez. Kíváncsi vagyok, milyen meglepetésekkel fog szolgálni a másik két kötet.

2012. március 11., vasárnap

L. M. Montgomery: Anne karácsonya

Jó régen tartoztam már ezzel a bejegyzéssel, hiszen még december olvastam, nem sokkal karácsony előtt, amolyan hangulathozónak.
Könyvmolyképzős kiadás, szép, bordó. A borítón Anne és Diana, a cím is Anne-re utal, de valójában novellék gyűjteménye, amelyből csak kettő szól Anne-ről. A régi történet karácsonyról, puffos ujjakról, s egy másik, melynek Katherine Brook (Kával) az egyik szereplője. 
Tulajdonképpen rövid karácsonyi történetek, mind ugyanazzal a tanulságos történettel, hogy szeressük egymást, ne legyünk önzőek, ellenben jót tesz az önzetlenség és az adakozó kedv. Kissé cukormázas, de mégis jó Montgomery-féle stílusban. 

J. R. R. Tolkien: A Szilmarilok

Sok elmélkedés, gondolkodás, jegyzetelés, megemésztés tűnt tova azután, hogy olvastam a könyvet. Nem volt egy könnyű olvasmány elsőre, de akárhányszor olvasnám, mindannyiszor nehéznek gondolnám. Talán túl nagy fába vágtam a törpfejszém, olyan fába, ami még a régi időkből maradt, akkoriból, mikor még nem jöttek el Ardára a Másodszülöttek. És, hogy mi is a könyv, amiről beszélek? 
Krónikáskönyv, úgy is kell olvasni. A nyelvezete régies, egyes Bibliafordításokhoz tudnám hasonlítani. Illetve egyhez, mert én csak a Károli-féle fordításnak ismerem nagyon kis részét. Eredetileg úgy álltam hozzá, hogy biztos regény lesz, és ezzel tulajdonképpen hibát követtem el, mert nem lehet regényként olvasni, nem is érdemes. Szokták azt mondani, hogy csak a legelvetemültebb Tolkien-rajongóknak ajánlják elolvasásra ezt a könyvet. Lehet, hogy az elolvasása után lesz valaki elvetemült rajongó. Sokszor bele lehetett zavarodni, sok név, idegenül hangzó nevek, megjegyezni nehéz őket.
Bár a cím az ékkövekre utal, nem csak arról szól, hanem az egész világ teremtéstörténetét foglalja magába. Általa megtudtam, hogy Íluvatar teremtette a ainukat, akik közül páran leszálltak Ardára (a Föld), és akiket a tündék Valáknak neveztek. A Valák istenek, hat királyuk és hat királynőjük van. És még ott van a Melkor, minden gonoszság kiteljesedése. Igazából az ő nevét tudtam csak megjegyezni. Hozzá képest Szauron semmi.
Először a törpök lettek megteremtve, de álmot bocsátott rájuk Iluvatar, mert előbb az Elsőszülötteknek (tündéknek) kellett eljönniük. Ekkor arra gondoltam, hogy hiába a már kialakított rendszer, mert mégis a törpök az elsőszülöttek, mégha nem is jut nekik olyan hosszú élet, mint a tündéknek. 
Ez a blogbejegyzés lenne a bizonyítéka, hogy olvastam a könyvet, s nemcsak olvastam, értettem is. Olvastam, és talán értettem, de nem tudnám pontosan visszaadni. Nem tudnám a históriának minden eseményét pontosan leírni, hogy ki, mikor, hol, mit csinált. Túl sok volt a név, túl sok volt az információ. Túl száraz volt, mint a régi időkben a kötelező történelemlecke. Túlságosan tündeléptékű volt, ellenben A Gyűrűk Urával, ami inkább ember- és hobbitléptékű.