2014. november 29., szombat

Túlraláttam egy piros szánkót (Lois Lowry: Emlékek őre)

Van úgy, hogy épp csak elkezdek egy könyvet, de tudom előre, ki fogok rajta borulni. Ez az érzés a legtöbb esetben tökéletes megérzésnek bizonyul.


Figyelem, spoileres tartalom!
Valamikor a távoli jövőben járunk. Nincs nyomorúság, nincs éhezés, nincsenek elnyomottak és elnyomók, nincsenek szegények és gazdagok, mert mindenki egyenlő. Nincsenek vallások és bőrszínek, nincsen nyár, sem pedig tél. Az emberek boldogok. Talán. Amíg elérik a tizenkettedik évüket, minden évben különleges ceremónia kíséretében kerülnek egyre magasabbra, míg végül beosztják őket hátralevő életük munkájába, adottságaikhoz mérten. Nincsen környezetszennyezés, mert mindent újrahasznosítanak, még a gyermekek puha tárgyát, plüss állatkáját is, ami már nemlétező állatot formáz. Medvét, elefántot, vízilovat. Ebben a távoli jövőben nincsenek színek, nincs piros meg kék, nincsen választási lehetőség, nincsenek érzelmek, nincsen szeretet, csak boldog tudatlanság, mert az emberek már képtelenek lennének feldolgozni a valódi tudással járó gyötrelmet. Egyetlen ember van csak, akié a tudás, minden emlék tudása, ő az Őrző. Az emlékek őre.

Nyomban kezdésnek leesett, hogy valaha egyszer ez már a kezembe került, még tizenévesen, amikor minden Animus kiadású könyvben Harry Potter-pótlékot kerestem, de a fülszöveg és az első pár mondat mást nyújtott, ezért hosszú éveken keresztül nem foglalkoztam vele. Kár. Utópiának indult, de ahogy haladtam a történettel, egyre inkább átvette az antiutópia hangulat a történetet. Itt egy tökéletes világ, ahol az emberek őszinték, minden érzelmüket megosztanak másokkal és elmesélik álmaikat. Minden nap. Itt a tökéletes világ, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a szavak jelentésének helyes használatára, és aki megszegi ezt a szabályt, azon azt megtorolják. Itt egy tökéletes világ, ahol nincs túlnépesedés, mert erre tökéletes megoldás az elbocsátás. Az első
pont, ahol még csak kissé oldalt billentettem a fejem, és furcsán néztem, hogy a családok tagjai közt semmilyen valódi rokoni kapcsolat nincs. Mert a gyerekeket úgy választják ki a párokhoz, és később úgy választanak nekik is hozzájuk illő párt, akihez majd a közösség választ gyereket és így tovább. A következőnél már ökölbe szorítottam a markom, a bolydulás esete. Mert eszerint a furcsa és érzések nélküli közösségben, az, ha valakinek érzései vannak, az súlyosan kezelendő, a kezelés pedig tabletta, amit öregkorig mindennap szedni kell. A harmadik eset az elbocsátás volt, amikor mát törni-zúzni szerettem volna.

Nem tudom behatárolni, milyen műfaj, disztópia, ez eddig oké, de az Őrző és az Örökítő különleges képessége azért valahol kicsit természetfeletti.

Jonas jól megalkotott karakter, az a fajta, amelyik gondolkodik és kérdéseket tesz fel, és, ami még nagyon fontos, hogy gyerek. Ez is egy gyerekkönyv tulajdonképpen. Nyomasztó, nem is kicsit, de mélyen elgondolkodtató.

Sosem olvastam volna el, ha a borító alapján választottam volna, nem pedig azért, mert évek óta várólistás. Pedig ennél tökéletesebb borító nem kell, mert ebben minden benne van.

Van film is, de nem merem megnézni. Csak a filmes borító alapján ítélek elsőre, hogy már megint hat évet öregítettek egy tizenkét-tizenhárom éves fiún, és biztos tele van olyan dolgokkal, amik a könyvben nincsenek benne.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Stephen Lawhead: Taliesin című A-listás könyvét.

2014. november 10., hétfő

Az útonálló úrilány (Celia Rees: Sovay)

Celia Rees írásaiba akkor szerettem bele, amikor a Bűbájos Maryt olvastam tőle. Más valahogy egyre
gyengyébb volt, akár a Farkasszemre, akár a Kalózok!-ra gondolok. És sajnos ilyen a Sovay is, pedig azóta vágytam rá, mióta először láttam a könyvesboltban, talán négy éve is van.
Először a borító és a cím alapján vadnyugati történetre számítottam, majd később, kicsit belegondolva, hogy Rees angol történelmi regényekkel dolgozik, nem volt nehéz elfogadni az Európában játszódó történetet.

Maga az alapötlet egy angol balladából ered, egy fiatal lányról, aki útonállónak csak fel, s hogy valamely környezetbe helyezze, a francia forradalom korát választotta. Maga az útonálló tevékenység cseppet kicsiny helyet foglal el a történetben, inkább csak afféle kiegészítés a kor szelleméhez egyáltalán nem méltatlan viselkedésű ifjú hölgyhöz.
És, hogy tetszett-e? Igen, tetszett, Rees könyveinek megvan az a varázsa, hogy bámulatosan érdekessé tudja tenni épp azt a történelmi kort, amiről ír.

A borítóra visszatérve, Sovay olyan szemrehányóan nézett rám róla, akárhányszor félbehagytam egy-egy fél napra, vagy pár órára a könyvet.

2014. november 5., szerda

Macskaháj-tanya, fafigurák, sapkó és puskó (Astrid Lindrgen: Juharfalvi Emil)

Volt egyszer egy svéd kisfiú, kék nadrágos, kék inges, kék sapkás, szöszke hajú. Szüleivel, Svensson
Antallal és Almával, kishúgával, Idával, egy béreslegénnyel, Alfréddal és egy béreslánnyal, Linával élt Juharfalván (Lönneberga) a Macskaháj-tanyán, a svéd délföldön, így aztán senki se csodálkozzon azon, hogy délföldiül beszélt!
Emil nem volt rossz gyerek, mégis mindig valami galibába csöppent, ahogy a béreslány, Lina is megjegyezte. Emil, akárhányszor rossz fát tett a tűzre, a fáskamrába vonult, hogy nekiálljon kifaragni a legújabb fafiguráját. És mert Emil gyakran időzött a fáskamrában, sok fafigura került ki a keze közül. Oly sok kaland történt vele, ami talán még sok egy ötéves fiúcskának. Szorult feje levesestálba, egyszer kishúgát felhúzta a zászlórúdra, amit Ida egyáltalán nem bánt, hiszen belátta egész Juharfalvát, sőt, olyan is esett, hogy elveszett, hatalmas kavarodást okozva ezzel, s nem is egyszer. Ilyen fiú volt Emil.

A könyv nagy betűkkel szedett, kisebb olvasóknak ezzel könnyebb, nekem inkább nehezebb volt, nem vagyok hozzászokva ilyen hatalmas betűmérethez. 
Illusztrációkban gazdag, méghozzá Björn Berg, svéd grafikus eredeti képeivel. 

Emil történetét Astrid saját gyermekkora és saját fivére ihlette. Így aztán korban is a XX. század elejére tehető a történet, senki se keressen benne számítógépet, televíziót, rádiót, Emil is megelégszik kék sapkójával, puskójával, amit Alfréd faragott neki egyszer, és csodálatos jó játéknak gondolta megkergetni a macskát, hogy megnézze, tud-e olyan gyorsan futni, mint az. 
Bájos történet kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Emil kalandjai még további két kötetben, a Juharfalvi Emil újabb csínyeiben és a Juharfalvi Emil még egyszerben folytatódnak.

2013-ban egész estés animációs film készült Emil kalandjaiból Emil & Ida i Lönneberga (That Boy Emil) címen. Az animációs film Björn Berg rajzstílusában készült, rendezője Per Åhlin. 

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Ned Vizzini: House of Secrets A-listás könyvet.