Kisfiúknak és kisleányoknak, ahogy illenék viselkedni, és mindez mesékből

Szegedy Ila könyvét itthon találtam, az egyik legfelsőbb könyvespolcon még évekkel ezelőtt. Régi könyv, a kiadás évét nem is találtam meg.

Igaz történetek, ígéri a cím, fülszöveg nincs. Valóban, vannak benne olyan történetek, amik akár igazak is lehettek valamikor. De inkább tanmesék, hiszen mindegyik tele van tanulsággal. Egyszerű dolgokkal, mint legjobb dolog a becsületesség, az önzetlenség, a gyermek fogadjon szót a szüleinek, csúnya dolog a mohóság, az irigység vagy a hiúság.

Eredetileg 9-13 éves leányoknak ajánlják, és a szereplők is ennyi idős fiúk és lányok. És akkor belegondoltam. A könyvben szereplő 9-13 éves fiúcskák és leánykák legkedvesebb szórakozása a babázás, a képeskönyvek, az építőkockák, az ólomkatonák, a fakard. Ezek nagyon régi gyerekek, hiszen ma melyik 13 éves vallaná be, hogy még babázik? Egyik sem, akkor se, ha igaz.

Igaz történetek? Vannak benne olyanok, amik egyértelműen mesék, mint Pali pilótás története vagy Ella története.

Mégis, olyan jó volt olvasni, mert olyan kedves, olyan naiv.

A könyvet Sebők Imre tizenkét rajza illusztrálja. A borítót és a belső fedél színes illusztrációit pedig egy bizonyos K. Sávély. D-nek köszönhetjük. Sajnos nem tudom, ki lehet vagy lehetett ez a személy.

A tökéletes francia gimnázium, ahol bukdácsolnak a tanulók.

Eredetileg a Molyra írtam értékelésként, de olyan szép hosszú lett, hogy igazán megosztanám itt is, mint afféle eltérő véleményt ama vagy inkább eme könyvről. Meg ahogy az Alkonyatnál, itt is kíváncsi voltam, tulajdonképpen mi az benne, amiért rajonganak. Hát ennél a könyvnél nem sikerült rájönnöm. Hogy miről is beszélek? A Szent Johanna Gimiről. Csak az első részt olvastam, de ha minden része ilyen, mint ez, akkor nem is vágyom többé rájuk.

Értékelése két és fél csillag. (Az ötből.) 

Ajánlásra olvastam el. Hogy miért ennyi csillagot kapott? Mert nem vágtam tőle hátast. El lehet olvasni, gyorsan olvasni, de nem lett belőle egy kedvenc könyv, pedig én is voltam tizennégy éves, nagyjában emlékszem, hogyan gondolkodtam akkoriban. Aztán az jutott eszembe, hogy lehet, hogy nyolcadikos koromban jobban tetszett volna. Tudod, abban az időben, amikor mindenki a Bravo Girl magazint forgatta. Különben mégis jó ez a könyv, hiánypótló, mert ilyen eddig nem volt. Na jó, nem azt mondom, hogy nem voltak korábban is tiniregények, hiszen Sohonyai Edit és G. Szabó Judit könyvei is, legalábbis az újabbak mostanában játszódnak. Vagy játszódtak. De ennyire modern tiniregény, ami ráadásul semmi természetfelettit nem tartalmaz, ráadásul magyar, na, ilyen nem volt. Ez kicsit olyan, mint a brit tiniregények, szinte csak a tipikus brit illusztráció hiányzik belőle. És a naplóregény üzemmód nagyon olvastatja magát. Egyébként nagyon egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem, talán Arnoldot valamennyire. Virág idegesítő, ráadásul pont annak a sztereotípiának felel meg, ami miatt éveken át haragudtam az emósokra, hogy egy animés csakis emós lehet. Kingát utálnom kéne, mert ő az ügyeletes ellenszenves karakter, de semmi bajom vele. Tényleg nincs, a többi karakter meg csak úgy van. Igen, Cortez is. Abszolút érdektelen, és szerintem, ha akkor olvasom, amikor korban közelebb álltam volna hozzá, hát akkor sem őt választanám.
Valami miatt, amikor először láttam, hogy létezik ez a könyv – 2010-ben, Kaposváron a Libriben –, azt gondoltam, hogy ebben a könyvben egyenruhát hordanak a szereplők. Iskolai egyenruhát. Szerintem menő lett volna, még akkor is, ha kis hazánkban nincsenek egyenruhás iskolák.
Ahogy végigolvastam, azt jutott eszembe, ennyi volt? Innen oldalak hiányoznak. Kábé ugyanennyi. Ja! Igen, én most jöttem rá, hogy is működik ez a sorozat, de hogy el fogom-e olvasni valaha a többi részt, kezdve például a második félévvel, azt nem tudom. Talán. Majd. Egyszer. Ha épp olyanom lesz, de nem most. Vagy lehet, hogy soha. A miérteket lásd lejjebb!
Ami szimpatikus Reniben, hogy lehet, hogy unalmas és szürke, de a könyvmolysága miatt példakép. Oké, ezt egy igazán értelmezhetetlen mondat volt. Nem azért szimpatikus, mert szürke, hanem, mert olvas. Remélem, a sorozat sok rajongója követni fogja a példáját. És ha már itt tartunk, igen, általában megfordul a fejemben, hogy egy író saját magát feltétlenül beleírja a könyvébe, tehát Laura így akarja olvasásra serkenteni a fiatalságot. Ravasz! De! Oké, hogy Reni tényleg tökjó könyveket olvas, de különösebben egyik sem a kedvence. Mert olyan nincs, hogy minden kedvenc, amit olvasunk. Neki mindegyik tetszik, és a véleménye kábé ennyi is. Néha lehetne olyan, hogy most ez nem tetszett annyira, vagy az élethelyzetét felfedezi a könyv párhuzamos világában. (Vagy ilyen lehet, hogy csak nálam van?) És még valami szemet szúrt a könyves irkálásainál. Ő Anne, oké. Cortez Gilbert. e rendben van, de Reni az első részt olvasta, ahol Anne ki nem állhatta Gilbertet. Hiba. Baki. Tudom, hogy a folytatásokat is elolvasta, de amikor ezt írta, akkor Anne még nem kedvelte Gilbertet.
Általában ilyen értékelést nálam a rossz felé hajló könyvek szoktak kapni. Ez a könyv a szememben nem rossz. Tényleg nem, de olyan értékelés, amit ennek adnék, na, olyan nem létezik. Egy másik dolog, ami miatt ilyen értékelést kap, hogy nem tudtam sem beleélni magam, sem azonosulni a szereplőkkel. Mert hiába voltam én is valaha tini, nem ilyen voltam. Kinga viszont olyan, mint több ismerősömből lenne összegyúrva.
És őszinte leszek, minél beljebb, tovább jutottam benne, annál kevésbé kezdett érdekelni. Négycsillagos értékelésre gondoltam, amikor az első pár oldalon voltam túl, de úgy csúszott egyre lejjebb.
Ja, még egyet nem értek. Ez egy elit gimi, alapítványi, fizetős, speciális felvételivel. Csak nekem lenne akkor elvárás, hogy a rossz tanulók, vagy akik buták, mint a föld, ne kerüljenek be?
Még egy, ugye ez egy napló. Általában a naplóba olyanokat írnak le, hogy „rám nézett, és akkor azt gondoltam, hogy imponálok neki”. Legalábbis, amikor én néha-néha írtam naplóbejegyzést, ilyen kis hülyeségekkel volt tele.
Meg olyannal, hogy milyen büdös volt a buszon és, hogy mit álmodtam.Ebből az hiányolom az ilyen naplóbaillő, nagyon személyes dolgokat. Inkább egy hajónapló, mint egy tinilány naplója.
A történet felépítése tulajdonképpen olyan, mint a Harry Potteré, itt is végigkövetjük a főhős mindennapjait, csak a varázslat hiányzik. Meg még valami, amit nem tudnék megmondani, hogy micsoda. Ja, megvan. Nincs miért izgulni. Olvastatja magát, mert könnyű olvasmány. Light, de igazából hidegen hagy megbukik-e Reni rajzból vagy nem, nem tudok érte szurkolni. Ha akarok, akkor sem megy.
Még egy dolog, amit nem értek. Oké, hogy Jacques odajár közéjük egy magyarországi francia gimnáziumba, de akkor sem lehetne osztályozható francia nyelvből, hisz neki az az anyanyelve. Vagy tévednék? Mert akkor elmegyek, és leteszem a felsőfokú nyelvvizsgát magyar nyelvből.
A végére. Úgy érzem, értékes időt pocsékoltam el, amit tölthettem volna angol nyelvű Harry Potterezéssel is, de így most már megnyugodhatok, hogy elolvastam valamit, amiért olyan sokan rajonganak. Arra viszont nem jöttem rá, hogy miért.
A vége utánra. Egy számot sem hallgattam meg a könyvben szereplőkből, nem is akarok, pedig Murakami Harukinál rendesen azok mentek a háttérben, amint egy újabbal találkoztam. De, hogy mégse tévelyegjünk el olyan nagyon, lejátszási listát készítettem a gépemen található francia nyelvű számokból, és azt hallgattam.
Amikor befejeztem, kibukott belőlem: „hála az égnek, hogy vége!” Bocs.

Azt tudom, milyen bonyolult akár egy ember is, és milyen nehéz igazán hihető, életszerű karaktereket alkotni, mert próbálkozom ilyesmivel. Ebből a könyvből valahogy hiányoztak a valós karakterek. Mind olyan kis egyszerű volt, semmi mélyebb érzelem vagy valami olyasmi, amit eddig nem tudtunk. Persze, fél év alatt nem biztos, hogy egy egész kislétszámú osztályról minden kiderül, de hogy a főszereplőről sem? Akinek a naplóját olvassuk? Hát egy darab érzelem nem volt abban a naplóban.
A borítón olvasható, hogy a gimi, ahova mindenki szívesen járna. Hát én nem. Köszönöm, én elégedett vagyok a múltammal, már ami a középiskolás éveimet jelenti, és ha mégis választanom kéne egy fiktív intézményt, akkor az egyértelműen a Roxfort lenne.

Hubert Géza Wells: Az állatidomár is ember

Kisrepülőgép húz el a nádas felett. Kigyulladt, füstöl. a gépből két ládát és egy zsákot dobnak ki, mentik az értékes rakományt. Egy ágon fennakad a zsák, és a vadászhéja kiszabadítja magát, majd elrepül. Az egyik láda a parton ér földet, de másik a vízbe csapódik, és elmerül. Egy kis, fekete tacskó szuka készül örökre a hullámsírba veszni, de a másik ládából kirágja magát a magyar vizsla, és megmenti barátját.

Működik az illúzió, a filmtrükk, elhisszük, hogy ez a valóság. Pedig ez csupán játék, Homoki Nagy István Cimborák című filmjének nyitójelenete. Az első film, ahol Hubert Géza Wells állatidomárként dolgozott, akkoriban a madarak betanítása volt a munkája.

De hogyan is kezdődött? Nem itt, ennél kicsit korábban. Gyermekként először erdész, majd oroszlánvadász szeretett volna lenni. A II. világháború megviseli a családját, majd az '50-es években bekerül Homoki Nagy István stábjába. A kétrészes Cimborák volt a első film, aminél dolgozott, de ez nagy hatással van rá, és megszereti ezt a fajta életet, munkát. Sajnos Magyarországon filmesként, kiváltképp allatidomárként lehetetlen megélni, és a származása miatt is afféle nemkívánatos személy, ezért az 1956-os forradalom után elhagyni kényszerül az országot. 

Először Ausztriában él egy darabig, majd kiköltözik az Amerikai Egyesült Államokba. Persze ott is csak kemény munkával lehet megélni, de ez nem akadályozza meg. Kezdetben állatkerteket keres föl, majd bekerül a filmiparba, és onnan nincs megállás. Kicsivel később kutyáját, a Cimborákból ismert Fickó lányát, Csárdást is átutaztatja a tengeren. Később több alkalommal megteszi ezt népes állatseregletével, főleg Amerika és Afrika között.

Állatai egy részét amerikai állatkereskedésekből vásárolta, másokat állatkertekből kölcsönzött. Szinte, legalábbis nekem hihetetlen, hogy a hatvanas évek Amerikájában bárki vehetett oroszlánt vagy leopárdot, csak mert úgy tartotta kedve. Ilyen módon szerzett leopárdja, Lolita több filmben és a Junglelandben is szerepelt.

Több alkalommal ő maga statiszta vagy dublőr volt az állatos jeleneteknél, például Joy Adamson Elzájáról készült egy filmsorozat is, és ott maszáj harcos alakított. Valami miatt, a szelíd, amerikai oroszlánok beindultak a hagyományos maszáj viseletre. Amikor az Elza kölykeit forgatták, a forgatás helyszíne nagyon közel volt Joy Adamson otthonához, és az asszony gyakran, kissé túl gyakran látogatott el a forgatásra, és az oroszlánok őt sem igazán kedvelték.

Nagy nevekkel, nagy színészekkel dolgozott együtt, mint Robert Redford, Meryl Streep, Susan Hampshire, Ursula Andress vagy Matthew Broderick.

Készült nagy és ismert film is az állataival, és olyan is, ami megbukott. Például ki hallott már a Hawmps! című filmről? Ugye! Annak az alapötlete, hogy nyugaton egy ideig tevéket akartak használni lovak helyett. De a nagyközönség nem volt kíváncsi a tevékre, sokkal inkább az oroszlánokra, kutyákra, farkasokra, csimpánzokra.

Én mindig is szerettem az állatos filmeket, és sokat gondolkodtam, hogyan, mégis hogyan tudják betanítani az állatokra, hogy pont azt csinálják, amit a forgatókönyv írt. 

Leghíresebb filmek, amikben az általa tanított állatok szerepeltek, a Távol Afrikától, az Afrika Expressz, a Doktor Doolittle - Rex Harrison főszereplésével - és az Elza kölykei. Összesen harmincnégy filmhez tanított be állatokat és dolgozott a Junglelandben, ahol több filmhez idomítottak be főleg nagymacskákat.

A könyv a Scolar Kiadó könyvheti újdonsága volt. Gyönyörű, ízléses kiadás, színes fotókkal, kemény borítóval. Könnyen olvasható betűtípussal, a megszokottnál egy picivel kisebb betűmérettel.

Kleinheincz Csilla: Város két fül között

Először a cím nem mondott semmit. akkor már inkább a borító. Digitális festmény, akrobatikus mozdulat. A könyv három szereplője építi álmában a várost. Evelyn, aki csak álmában nő, valójában élete alkonyán járó transzvesztita. Max, a fiatal a német férfi, aki szerelmi csalódás miatt álmában újra és újra elköveti ugyanazt a gyilkosságot és Vali, a tizenhét éves budapesti lány, aki az Artistaképzőbe jár. De a várost mégsem a lány alakítja, hanem az évekkel ezelőtt elhunyt ikerbátyja, Kolos. A fiú, aki csak az álomban létezik, s akinek vágya kitörni a valóságba, ami néha sikerül is.

A borítóról, talán a szemek túl nagyok, mondhatni, majdnem mangásak lettek, ez kevésbé tetszik. Vali úgy néz ki, mint akiben kínai vér csörgedez, míg Kolos valami Drakula-regény titkos szereplője. Egyik sem néz ki tizenhétnek.

A könyvet ajánlom elolvasásra, főleg azoknak, akiknek szintén van egy városuk két fül között. Nekem is van.