Anatua Blackmore: Alea, az eszkimó lány

Ez igaz történet. Az igaz történetekhez teljesen máshogy kell hozzáállni, mint az igazként megírt, hihető, de mégis kitalált mesékhez. Kitalált történeteknél sírhatunk ha egy-egy szereplő elbukik, vagy kettő egymásra talál, de tudjunk, az javarészt csak fantázia, ellenben a megtörtént mesékkel, amiknek minden szava igaz.

Ezt a könyvet Anauta Blackmore írta azon történetek alapján, amit gyermekkorába apjától hallott, s amelyek édesanyjáról, Aleáról szólnak.

Alea még csupán tíz éves, de már tud vadászni. Bátyjával, Kupahhal már tudnak madarat fogni, és nem telik sok időbe, hogy megtanuljon más módszerekkel is. Miután elveszíti édesanyját, bátyja, apja és ő maga maguk élnek, és ugyan egy darabig együtt laknak egy indián házaspárral, mégsem olyan, mint azelőtt. Ráadásul Alea is eljár vadászni a férfiakkal, Kupah pedig kitalálja, hogy hurokkal is foghat nyulat. Később Aleát Londonba küldik, hogy tanuljon, vártam, hogy legyen, de a kultúrsokk elmaradt. Csupán annyi idegenkedés volt Aleában, hogy jobban kedvelte a fókabőr csizmát és a fókabőr ruhákat, mint az angol leányviseletet. Itt Londonban találkozik (újra) Jorgkéval, akinek később a felesége lesz (De nem azonnal.)

Kultúrát és szavakat is lehet tanulni ebből a könyvből. Azt, hogy miért kell rágni a bőrt, ruhadarabok esetében. Azt, hogy a pepsi és a nepko nem üdítőitalok, hanem a szárított fehér húsú hal és a szárított hús neve. Azt, hogy mégoly játékos állatok is, mint a vidra, szolgáltathatnak prémet meg húst az eszkimónak, és, hogy prémért cserébe lehet kutyát venni. Hogy életnek együtt indiánok és inuitok, de mindkettőnek becsületesnek kell lennie.

Én a csíkos kiadást olvastam, az pedig lányregényként ismeretes. Nem lányregény, annál sokkal több, komolyabb, valóságosabb és keményebb.

Azt viszont nem tudom, hogy mikor is játszódik. 1956-ban jelent meg a könyv első amerikai kiadása, de akkor sem tudom helyre tenni az időben, de úgy az 1910-es évekre tippelek a háború és londoni női kalapviselet miatt.

Ez egy B-listás könyv, amit a III. Könyvmolypárbajra olvastam. Erre cseréltem Rónaszegi Miklós: A királynő kalóza című A-listás könyvet.

Móricz Virág: Mexikói szerelem

Nyáron az ember lánya strandkönyveket olvas, de engem ez a hideg idő könyörtelenül visszazavart a forróvizes fürdőkádba. Vannak könyvek, amiket csak fürdőzés közben esik jól olvasni. Egyszer régen, olyan négy-öt éve elkezdtem egy regényt, aztán úgy hagytam. Megkezdve, befejezetlenül. Most újra kedvem támadt olvasni a kádban, újra előszedtem azt a bizonyos könyvet, amit csak fürdőkádban lehet olvasni.

Akkor csalódás miatt hagytam abba. A cím sugallt valamit, de az első fejezet teljesen más volt, mint amit vártam. Csíkos könyv, gondoltam, olyan lesz, mint a többi csíkos. Iskolás lányok hétköznapjai, gondok, örömök, találkák. Persze, elolvastam a fülszöveget is, de most az a véleményem, hogy aki azt írta, maga nem olvasta a könyvet. Vagy egy másik könyvet olvashatott. Nem szerelmes, romantikus regény ez, hanem útikönyv. Az a fajta, amiért az utóbbi időben olyan nagyon odavagyok.

Figyelmesen olvastam, de valahogy mégis úgy van ez, mint a szappanoperáknál, hogy egy idő után annyira belegabalyodok a rokoni kapcsolatokba, hogy fogalmam sincs, ki kinek a kije. Mint ennél a könyvnél.
Az írónő saját útját írja, amikor is Mexikóba utazik kivándorolt rokonokkal találkozzon és megismerkedjen Mexikó kultúrájával. Már a repülőúton egy rokon lány mellé ül, persze nem véletlenül, hiszen szándékosan keresi, barátságos, de a lány kezdetben hűvös. A fülszövegben szereplő Bella az, a félvér, félig indián s a másik fele magyar. Bella szívesen vállalja az idegenvezető szerepét, hogy megmutassa Móricz Virágnak Teotichuacán kiejthetetlen nevű városát, a múzeumokat, a piacot és mindent, ami Mexikóhoz köthető. Szívesen mesél a történelemről, az aztékok és Cortez találkozásáról, hogy e régi nép Quetzalcóatl, a fehér szakállú Tollas Kígyót látja Cortezben. Ezek kis beékelt történelmi szeletkék nagy kedvet csináltak, hogy elolvassak egy kifejezetten Hernán Cortezről szóló regényt. Már ha van ilyen.
Bella más, mint a többi lány Mexikóban. Ő vad és szabad. Családja szívesen venné, ha már férjhez menne, s nem foglalkozna olyan bolondságokkal, mint a természetvédelem vagy a madarászat. Ez utóbbi persze nem komoly, inkább csak játék. Mégis, a férfi akit talán kedvel, komolyan gondolja mind a madárbolondságát, mind azt, hogy a nő nem egyenrangú a férfivel, s hogy uralkodni illik rajta. Ezt persze Bella nem fogadja el.
A magam részéről, szívesen vettem volna, ha több leírás van az utcaképekről, a mexikói emberekről, az őslakosokról, a kultúráról. A sokadik rokoni ágnak a sokadik rokoni ága valahogy nem igazán érdekelt.
Kihagytam az út azon részeit, amik már Kaliforniában történtek. Az végképp unalmas, és illúzióromboló ahhoz képest, hogyan is indult a könyv. Viszont azt megtudtam, hogy Cleveland magyar város. Aztán, hogy ez igaz-e, vagy csak a clevelandi magyar asszony dicsekvése, nem tudom.

Végül is, el lehetett olvasni, még ha voltak benne rém unalmas részek is. De nem hiszem, hogy tizenévesként ez tetszene bárkinek is. Pedig csíkos könyv.

Nem fejezhetem be az írást anélkül, hogy meg ne említsem, az írónő, Móricz Virág volt Móricz Zsigmond legidősebb leánya, bár ezt az írónő is hangoztatja pár helyen.