Nagy-Britannia legnagyobb képregényes rendezvénye: MCM London ComicCon

A ComicCon rendre három napos, de azt tudtam, hogy... öhm... hogy csak egy napra tudok menni, ha venni is akarok valamit a acuki kis bevásárlólistámról. A nap, ami biztos nem szombat, mert az ősszel is gázos volt, igaz, tanultam a saját hibámból, és előre megvettem a jegyet. Mint régen a MAT-os és a Mondoconokon. (Ki a konok?)

Úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy csak munka után tudok menni, mert nem kaptam, nem is kértem szabad hétvégét. A hétvége mindig gázos, általában nem szeretik kiadni, de ezt most hagyjuk. Tehát munka után, esetemben szerencsés, mert délig vagyok - éljen az early shift! Az Excel Exhibition Centre-ben tartották, ami lent van délen, és DLR-ral (Dockland Light Railway) nagyon könnyen megközelíthető. Szerencsés, hogy ez nagyjából mindig itt van, nem úgy, mint a Hyper Japan, ami hol az O2-ban, hol az Olympiában. 

Amikor megérkeztem, nem volt végeláthatatlan hosszú sor tobzódó fiatalokból. Úgy is mondhatnám, hogy némileg pangás, persze már Canning Town-nál felbukkant pár cosplayer az átlagos, telefonra tapadt utazóközönség közt (szeretem használni ezt az értelmetlen szót). 

Odabent persze minden megváltozott, de ezt az odabentet csak sok gyaloglás után lehetett elérni, mert a bejárat természetesen az Excel másik oldalán volt található, túl kellett menni a Pink, Blue, Red, Yellow estébé kapukon. Mi a jó? Hogy tényleg nem volt hosszú sor, de én persze ösztönösen kiválasztottam azt a kaput, ahol előttem a srác jegyén nem tudja leolvasni a vonalkódot a gép. De sebaj, mert itt még elég közönbös a hangulat, valahogy hiányzott az a conos feldobódottság. (Sőt, kellett egy fél óra, hogy belerázódjak.) Tapasztalatból (höh, vén róka!) már tudom, hogy jobb nyomban az evéssel kezdeni, mert van egy pont, amikor minden conoló hirtelen éhes lesz, és a hosszú sor kibírhatatlan. Tényleg. A képen nem igazán látszik, sushi-roll, zöld tea (igazi tea, nem olyan lötty, mint amerikai ice tea, és főleg nincs benne semmi édesítő) és azuki babbal töltött süti. Om, om, om... Hogy miért a földön ülve eszem? Voltak asztalok és székek, de lusta emberek úgy gondolták, azokott nekik vannak ott, ha ők elfáradnak, meg így feelingsebb is. A rózsaszín a szőnyeg, a fekete-fehér a térdem. 

Bevásárlólista? Volt, mindig van, de meglepő, hogy némely manga drágább, mint ha a Waterstones-ban venném, ezért a betervezett BSSM hiányzó köteteinek beszerzése csúszott egy másik időpontra. Különben is, már csak négy kötet hiányzik. Túlélhető. Honey&Clover nem is volt, a VIZ Media csakis a nagyon hype-olt címeket vitte. Meg pár artbook-ot. Apropó, artbook. Teljes győzelem. Az összes Studio Ghibli artbook le volt értékelve az egyik asztalnál, kár, hogy a Totoro-sat már előtte beszereztem egy másiknál, igaz, ott is olcsóbb, de nem feleannyi, mint az Arrietty volt. :O :D A listán még szerepelt Pocky és Pokka, és egy Tardis-os kitűző. Komolyan, ez már mázli. És valami a Comic Village-ből. (Leginkább saját asztal, de sosem tudok előre tervezni, mert nem tudom, eljutok-e vagy sem.)

ComicCon, jobb egy egyszerű animeconnál, mert szélesebb kört érint. Sorozatok, filmek, sci-fi, fantasy, steampunk, képregények, anime, manga és még a franc se tudja mi, de az mind itt van. Van Disney is, bár az inkább hype, Disney Princess és Frozen (azt pedig már nagyon unom), de képregényes rendezvényen igenis hiányolom Don Rosa és Carl Barks akármilyen kapcsolódó művét. 

 Áru rengeteg, mindenféle műfajban, a legjobban tetsző mégis a Sailor Moon-os (még mindig) és a viking ivókürtös volt. Ha! 

Valamilyen oknál fogva, engem nem láttam meg a cosplayerek. Ha megállítottam volna őket egy fotó erejéig, csak mentek tovább, ezért nem sok cp-s kép készült, csak random emberes, a félhomályban.

Egyedül persze más conra menni, és ott lenni is. Legközelebb szívesen mennék nem egyedül, érhető, ugye? Így még a programokat sem néztem meg, egy kicsit hallottam a karaokéből, az elég vegyes. Jutott egy rajzverseny, amit a Graph-It nevű marker forgalmazói rendeztek. Hát, én úgy hívtam, a gagyifilces verseny. Kívülről jónak kinéző, belül teljesen más színű, inkább sötét, mint az Ico filctoll. Ráadásul majdnem az összes filc ki volt száradva. Hmm, ez az "hozz össze valamit, ha tudsz" típusú rajzverseny. A készült kép amúgy megtekinthető, beletettem a májusi sketchdumpba. Jobb felső sarok, szárnyas izé. Csak a halványlila volt olyan színű, mint a kupakon. 

Megyek-e legközelebb? Ez még kérdés? Csak legközelebb még aznap megírom a beszámolót, ami majd nem lesz tele a "volt" szóval. 

Ami negatívum, de ezt az épület számlájára írom, ha egyszer kimentél a szabadba, hogy napfényben is láss jelmezeken, újra körbe kellett menni, újra, pink, red és a többi kapun túlra, hogy bejuss. Ez úgy baró, amikor elindulnék hazafelé, de mégis előtte inkább megigazítanám kicsit a ruhámat, mert a kezdek kissé cábár lenni.

Lion Guard - Oroszlánkirály négy vagy alternatív második rész

Hol volt, hol nem volt a messzi Afrikában, a szavannán történt, ahol a napfény birodalmában egy

nemes király uralkodott. Aztán történt mindenféle esemény, de a vége hepiend lett, de a nemes király elfoglalt helyét égi trónján, fia pedig a földin. A film végén, ahol a dal az élet körforgásáról szól, az idős majompap magasba emelni a jövendő királyt, akit a filmben már nem neveznek meg, de a készítők _"Fluffy"_ néven hivatkoznak rá. A film hatalmas sikereket ért el, videójáték készült belőle meg mindenfél termék, köztük képregény. Némelyikben a nemes király fia még gyerek, és mindenféle állatokkal barátkozik, nem csak a filmből megismert leány-unokatestvérével (akivel házasságot is kötött), másokban a nemes király fia már felnőtt, és fia lépteit egyengetni. A nemes király Mufasa, fia Simba és a képregénybeli kölyök Kopa. Aztán megjelenik a folytatás, és ha az első részt a _Hamlet_hoz szokták hasonlítani, úgy a másodikat a _Romeo és Júliá_hoz. Simba _leánya_ Kiara, aki összebarátkozik a tiltott, északi bozóton túli kölyökkel, a zordföldi Kovuval. Nevek, országok, fordítások. Az első részben Mufasa királysága a napfényes Büszke Birtok határáig terjed, a második részben ez már Büszkefölde. Eredetileg Pride, ami valóban jelent büszkeséget is, de angolul így hívják az  oroszlánok társadalmát. (Mint farkasoknál a falka.) Zordfölde eredetileg Scarland, ami kifejezetten utal arra, hogy az Zordon (Scar) birodalma. Érdekes, hogy sok rajongó azt is tudja, hogy Zordon neve kölyökkorában Taka volt. De ez mellékszál. Folyik a cselekmény, az örök körforgás helyett új mondanivaló kap szerepet, az elfogadás, és le a rasszista oroszlánokkal! Azt amúgy sosem értettem, miért teljesen más rajzolású Zira csapata, mind gonosznak lett rajzolva, jól látszódó különbségekkel a többi oroszlánhölgytől. Mind úgy néz ki, mintha Zordon rokona lenne, pedig ez csak három (?) kölyökre igaz. Nuka, a szúette kamasz, Vitani és Kovu. Majd a történet véget ér, mindenki boldog, igaz, itt is kellett szükségszerű oroszlánveszteség, a már bevált módon. A történet végén nem lett a kamasz Kiara királynő, és nem mutattak be újabb kölyköt se. Hopp, és vége. Aztán jött egy sorozat, ami történetileg nem kapcsolódik a nagyfilmekhez, és egy harmadik résznek nevezett valami, ami inkább a sorozathoz kapcsolható (szerintem), mert nem oroszlánokról, hanem Pumbááról és főleg Timonról szól. És el is jutottam a _Lion Guard_ sorozatig, amit nem vagyok hajlandó a magyar címén nevezni, mert az nagyon hülyén hangzik, és elég csak egyszer. Bevallom, vártam ezt a sorozatot, bár elég magasak az elvárásaim, és persze valamennyire csalódtam is emiatt. De csak szépen, sorjában. Tudtam, hogy a Kion elvileg Kiara öccse lesz, na, én ezt úgy képzeltem el, hogy akkor Kiara már majdnem felnőtt, ahogy a második film végén látható. Erre jön a koppanás, nem itt Kiara ugyanannyi idősnek látszik, mint az új kölyök. Kion nevével különben sem vagyok elégedett, úgy hangzik, mintha a lion szó lett volna megváltoztatva egy betűvel. (Pont, mint Eragon...) A második filmben Kiara folyton magányos, és ezért is barátkozik össze Kovuval, mert nem ismer mást. Itt megemlítik, hogy Kiara gazellát fog vadászni a barátnőivel. MI VAN? D: Homlokegyenest, sőt, pofon az előző részeknek meg a rajongóknak. A rajzfilm célja némileg az is, hogy megismertessék a gyerekekkel az afrikai állatokat. Ez jó ötlet, de nem biztos, hogy így kellett volna. Ez így önmagában nagyon hasonlít a képregényekre, de Kion viselkedése, ha másmilyennek is kell lennie, mint Simbáé, nagyon más. Simba egy ártatlan kölyök, aki ugyan nagy veszélybe sodorta saját magát, de nemvolt tiszteletlen a szüleivel, Kion viszont nagyon annak tűnik és gúnyolja a hagyományokat. 

A rajzolásról. Hááááát, nekem nem jön be ez a túlságosan stilizált, "legyen minden karakter fele akkora ugyanakkora fejjel" stílus. Simba mintha összement volna, a legtöbb állatkölyök is chibi, a hiénák meg különösen debilek, a szokásoson is túl.  A színezés, a hátterek viszonylag szépek, de látszik a karaktereken, hogy ez bizony digitális, ami egyébként nem baj, de a kontúr például túl vastag, és az egész összességében valahogy olyan olcsónak tűnik. Sokszor a mozgások is furák, a mimikák csak megközelítik az eredetit, az első filmben sokkal több állati volt az arckifejezésekben, itt inkább emberiből van több. De ott van például Rafiki, nagyon jól eltalált, teljesen jó mind mozgásban, mind arckifejezésekben.

A magyar szinkron nem tetszik, az eredetit meg még nem hallottam. Vannak, hangok, amik maradtak. Például Barbinek Péter Rafiki hangjaként. De Simba hangja már nem Stohl András, és ez nagyon zavaró, nekem. A kölykök hangjába megint belekötök, mert ha régen tudtak gyerekhangot adni egy gyerekkarakternek, akkor most miért kell majdnem mutáló kiskamasznak lenni egy olyan oroszlánnak, akinek még az ifjúkori foltok is látszódnak a lábán. Gyerekebb hang kéne neki, ahogy Kiarának is. Neki régen Bogdányi Titanilla volt, most valaki más, de neki is kamaszlányhangja van kölyökhang helyett. Az új szinkronnal mindig baj van persze, ha régi karakterekhez kellenek. A csúnyaszemöldökű, tiszteletlen méhészborz hangjával elégedett vagyok, de őt magát azért mégis odadobnám a hiénáknak. Az is milyen már, hogy Timon és Pumbaa nevelték fel őt is? Vagy mi ez a duma?

Oroszlánőrség, ez valami új dolog, gondolom, kellett az új ötlet, ez lett belőle, meg a paranormális hol megjelenő, hol eltűnő oroszlánmancstetkó. 

Mindent összevetve, nem olyan borzasztóan rossz ez, de nyomába se ér a régieknek. Gyerekeknek persze ettől függetlenül tetszhet, ahogy nekem is tetszett volna gyerekkoromban.

Remélem, azért benne lesz Kovu. De tényleg. 

Talán megnézem a többi részt is. Egy kicsit mi lett volna ha feelingje van. Néha jó ez, majd figyelmen kívül hagyom a borzot.

- A dalok bénák, és én még az Upendi-re hittem ezt.

+ A háttérzene hangulatos.

Boszorkánynővérek: Yoyo és Nene

Valami néznivalót kerestem, a kritérium, hogy anime legyen, hosszabb epizód vagy mozi, és olyan, amit még nem láttam. Eredetileg a Millennium Actress-t szerettem volna nézni, és hopp, egyszerre csak a semmiből elém ugrott egy boszorkányos testvérpár. Még soha nem hallottam róla, teljesen új, a kíváncsiság vezérelt, ezért aztán elkezdtem nézni.

A film eredeti címe: 魔女っこ姉妹のヨヨとネネ 

Egy varázslatos erdőben él egy boszorkány testvérpár, Yoyo és Nene. Valami átok miatt egy hatalmas fa nő ki az erdő közepén, amiből furcsa és bizarr épületek állnak ki minden irányban, és a nővérek odamennek, hogy kiderítsék, Yoyo pedig véletlenül átkerül egy másik világ. A valós világba, Japánba, ahol az emberek városokban élnek és televíziójuk van otthon. Yoyo meglepetten tapasztalja, hogy nem csak átesett egy idegen helyre, de közben meg is nőtt. Ekkor találkozik három testvérrel, Takahiroval, Akival és Takeoval, akik szüleit szintén átok érte, és furcsa, színes szörnyetegekké változtak. Yoyo mindent elkövet, hogy segítse őket, persze közben néha kisebb galibákba bonyolódik, és ámul ezen a másik világon.

Mivel nyáron játszódik, természetesen kihagyhatatlan a nyári fesztivál yukatás lányokkal - itt Yoyo -, és az árpatea, az a külsőre bizarr, barna színű lötty, amit pohárból isznak. (Biztosíthatom, hogy csak elsőre szokatlan íze, ittam már, és egyáltalán nem rossz.)

Ez a 2013-as anime amolyan mese-kategória, nyolc éves kortól simán nézhető, akár kisebbek is, bár vannak benne olyan részek, amiktől mondjuk négyéves, lehet, hogy félne. Ellenben aranyos, vicces, kalandos.

A hátterek nagyon szépek, színesek, a karakterek szerethetők. Elsőre a macska Hollowszerűsége ijesztő, de könnyen hozzá lehet szokni. A zene meg kiválóan illik az egészhez.

http://www.starchild.co.jp/special/majocco/

Varázslók a PhantasmaCon-on (Diana Wynne Jones: A trónörökös)

Ez volt az a könyv, aminek kétszer is neki kellett futni, mert az eleje az annyira ualmas volt, hogy első körben nem tudtam túljutni rajta. Másodjára még mindig nem tudtam mit kezdeni vele, császárostul, promágostul, bokoristennőstől, s csak akkor, amikor , hogy Rupert Mágus elindul, hogy egy lista alapján kiválassza a legmegfelelőbb embert a lehetséges promágjelöltek közül, akkor kezdett érdekessé válni, s még érdekesebbé, amikor felváltva mesélt Maree és Rupert. 

Vissza az elejére. Az irányok nem csak az általunk megszokott módon léteznek, hanem vannak uatk másik világokban, például a központi birodalomtól nefelé található a Föld, melynek lakosai az emberek, akik nem viselik el a furcsa dolgokat anélkül, hogy ne keresnének bármire is racionális magyarázatot, a varázslatban meg nem igazán hisznek. Pedig élnek ott is mágiával bírók, promágok. Így hívják őket szerte a világok közt, számuk mindig állandó, és ha egy meghal, újat kell keresni, sürgősen. A fiatal promág, Rupert Venables ezért egy lista alapján nekivág, hogy felkutassa a megfelelő leendő promágot, bár tapasztalatai egyre inkább azt mutatják, hogy a jelöltek közül egy sincs, aki megfelelő lenne, mind visszatetsző számára. A szigorú, öltönyös, aranykeretes szemüvegén keresztől látjuk a világot, azt, ahogy a két kezével rendezgeti a sorsot, és, ahogy tökéletes helyszínt keres a tökéletes találkozóra. Babilon. Bábel. Véletlenek nincsenek.

Diana Wynne Jones nagyon ragaszkodott a több világ létezéséhez és egy bizonyos vershez, amiben megjelenik Babilon. Itt Babilon is, a vers is központi szerepet kap. A mi világunkban csak egy vers, de a promágoknak igézet. Ez a vers tulajdonképpen egy XIX. századi angol gyermekvers.

Hány mérföld ide Babilon?

Háromazor húsz és még tíz.

Odaérek gyertyafénynél?

Oda és még vissza is.

Ha lábad fürge és visz a szél

Odaérhetsz gyertyafénynél.

Rupert saját naplóbejegyzéseiben nem szépít a valóságon, és nem is finomkodik, őszintén megmondja, ha valaki számára kellemetlen és nem épp szimpatikus. Így ír az egyik promág-jelöltről, Maree Malloryról is, és bár csak később tudja meg, hogy a lány szintén nincs túl nagy véleménnyel őróla. Maree történetbe lépésével a mesélés feladata kettőjük közt oszlik el, hogy Rupert, hol Maree mesél, ugyanazt az esemény így két szemszögből is megismerhetjük.

Hogy tulajdonképpen mi a központi történetszál, nem nagyon sikerült rájönnöm. Talán a promágok keresése, talán a trónörökös keresése. Talán valami más. Mindenesetre az egészek érdekes hangulata van, és plusz rátesz egy lapáttal, hogy a főbb cselekmények helyszíne, egy sci-fi és fantasy találkozó, a PhantasmaCon, külső szemlélők véleménye alapján elmesélve, olyan szemlélőkkel, akik nem igazán rajonganak az effélékért. Ebből a szemszögből még nem foglalkoztam ezzel, mivel én például szeretek conokra járni, és a hangulat nagyon átjön. 

Volt olyan, hogy inkább letettem volna, mert nem nagyon akart történni semmi, majd egyszer csak olyanok is világokat lépnek át, akikek elvileg nem kéne. Felbukkan egy kentaur, ott, ahol szintén nem szerencsés mutatkoznia, bár igaz, senki sem hiszi annak, ami valójában. Az események bonyolodnak, és felcsigázzák az érdeklődést. Már lehet gondolkodni a rejtélyeken és lehet dolgokat sejteni, majd azt várni, hogy mondja már ki azokat valaki.

Nick és Maree Mallory; Rupert Venables

Ennek a könyvnek legegyszerűbb úgy nekiugrani, hogy nincs semmiféle elvárás. Én például olyasmi gyerekkönyvre számítottam, mint a Palota- vagy a Chrestomanci-sorozat, de teljesen más, idősebbeknek szól, olyanoknak, akiknek van türelmük az elejéhez. Olyan, mintha Neil Gaiman írta volna, de morzsáiban mégis más. Fantasy, ami több világról szól, s amiből az egyik a mi sajátunk. Fantasy, ahol van mágia, meg vannak lőfegyverek, kentaurok és császárok. Fantasy, ahol a mágusok számítógépprogramokat törnek fel vagy hápipiket nevelnek a ház körül. Amikor beidult, nem tudtam letenni, beszippantott, és átléptem egy másik világba, folyamatos mozgásban, anélkül, hogy bárki száthasadt volna.

A borítón látható kentaurt nem ismerem. Mert az nem Rob, hanem valaki, aki nála idősebb. Csalóka is a kentaur a borítón, én inkább Rupertet tettem volna oda. 

A kép forrása: http://alidaART.deviantart.com/

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Bartimæus, Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó, falak építője, birodalmak pusztítója (Jonathan Stroud: The Amulet of Samarkand)

Nyomban az elején megjegyzem, hogy angolul egyáltalán nem volt olyan könnyű olvasmány, mint ahogy azt gondoltam. de azért megbirkóztam vele.

Ha a világot úgy képzeljük el, hogy vannak varázslók, el kell gondolkodni, vajon mitől leszek azok, honnan nyerik a hatalmukat, és vannak-e szolgáik. Bizony vannak, dzsinnek, koboldok, afriták és efféle kisebb és hatalmasabb lények. A helyszín London, tulajdonképpen Észak-London, igen előkelő környék, Highgate, központi szereplő egy fiatal mágustanonc, John Mandrake. És itt meg is állok egy pillanatra, hiszen minden varázslónak van egy neve, amivel született, ami az övé, és amit teljes titokban kell tartania, mert a név az kincs, és biztonságot sugall, amíg mások nem tudnak róla. Ezért van minden varázslónak egy másik neve is, egy név, amin a többiek és a nyilvánosság ismeri. John Mandrake igazi neve Nathaniel, és ez a tudás ad kulcsot egy nagyhatalmú dzsinn füstös kezébe, akit maga az ifjú tanonc igézett meg. Mert okos, ravasz és nem feltétlenül hűséges a mesteréhez, egy szóval nem épp egy elsőre szimpatikus karakter. De azt sme lehetne róla elmondani, hogy feltétlen rossz lenne, inkább olyan pozitív szereplő, aki a saját céljaiért,ha kell áthágja a szabályokat.

Bartimaeus és Nathaniel - by Stephanie Stutz

Azzal, hogy megidézi Bartimæust, és megbízza, hogy lopja el a szamarkandi amuletet, nem kis bajt zúdít a saját és mestere fejére. Bartimæus szintén szívesen megy a saját feje után, ráadásul nem annyira rossz, mint amilyennek hangoztatja magát, és kedvenc alakja a vízköpő, szívesen időzik ebben a formában. (A másik egy régi barátja, Ptolemy, magyarul Ptolemaiosz alakja.)

Az elbeszélés jó, Bartimæus mesél, és röviebb-hosszabb lábjegyzeteket fűz a különféle eseményekhez. Kalados történet, akciódús, mindig lehet valamin izgulni, ha egyszer belelendülönk, letehetetlen és tele van humorral. Ez utóbbi nagyban köszönhető Bartimæusnak. A világ leírása érdekes, hangulatos.

Nathaniel - by Tealin

Amin végig godolkodtam, nem más, mint Nathaniel neve, és egy picit meg vagyok róla győződve, hogy ő nem más, mint maga a szerző, mivel mindkét neve egyfajta névváltozata a Jonathan-nak. A John is, a Nathaniel is. Nocsak, nocsak.

A műfaját tekintve ifjúsági fantasy, de ezt úgy kell érteni, hogy már tíz éves kortól olvasható, mert maga Nathaniel is csak tizenkettő éves. Kissé vastag, de ez ne rettentsen el senkit.

Ami a küllemet illeti, első kinyitásra igen csak meglepődtem, ugyanis a külső (puhafedeles) borítón van egy is ablak, abban ül Bartimæus, és jó tíz percen keresztül azzal játszottam, hogy kinyitottam, becsuktam. A lapokpedig abból a fajta papírból készültek, amik hamar sárgulnak, de azt hiszem, hogy egy mágusokról szóló könyvnél ez még hangulatossá teszi az egészet, akkor is, ha az a jelenben játszódik. (Vagy inkább abban a jelenben, amikor íródott.)

Mindent összevetve, tetszett, újraolvasás volt, de angolul az első. Amint lehetőségem lesz rá, folytatom a második kötettel, de amíg be nem szerzem, marad egyelőre a harmadik.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Candy Időországban (Clive Barker: Abarat)

Második nekifutás volt, elsőre beletört a bicskám a fordításba, és még Minnesotában feladtam az egészet.

Van egy lány, bizonyos Haplatán Cuki (eredetileg Candy Quackenbush), tizenhatéves csirkevári iskoláslány kétszínű szemekkel, aki utálja, hogy minden, de tényleg minden a csirkékről szól, és utálja, hogy mindig út szúrja ki a tanárnő. Egy különösen elszúrt dolgozat után egyszerűen megszökik, majd belekerül az események középpontjába, valamint egy másik világba, az Abaratba.

Kicsit olyan érzésem volt, talán az Isabella (a tenger) miatt, mint mikor Alice jut át Csodaországba a Könnytengeren át. Sőt, az egész világ, ahogy tele van képtelenséggel, szintén az Alice történetére hajaz. Csak ott mindenki ártalmatlanul vagy inkább kevésbé ártalmasan volt bolond, az Abaraton inkább nagyon is veszélyesen. Fantasy, csak épp nem a szokásos, már jól bejáratott fantasylényekkel, hanem Barker saját agyszüleményeivel, amik közül némelyek érdekesek, mások kifejezetten keveréklények, és megint mások elég félelmetesek, szinte az egész történetet horrorba fordítóan rémesek.

A történet tulajdonképpen érdekes a huszonöt szigettel, amik mind egy-egy órát jelképznek, és egy olyan világgal, ahol az a képtelenség, ha rendesen telik az idő, vagy ha valakinek dollárja van és az Ideátról származik. Viszont sokszor és tényleg nagyon sokszor túl morbid, erőszakos vagy perverz, én pedig nem vagyok sem Haplatán Cuki, sem a nagyanyja - aki ismeretlen emberek temetésére jár szórakozásból -, hogy ez nekem tetsszen. Túl sok a cselekmény, szinte már csömört lehet kapni tőle. De még ezt is elviselném, hisz' néha-néha belefér, viszont ami igazán furcsává és zavaróvá tette az olvasmányélményt, az a fordítás és a nevek. Egek! Cuki? Komolyan Cuki? Az első asszociációm az volt, hogy biztos Tsuki (月; hold, japánul), de nem, mert az illető amerikai lány, jó, a második az, hogy azért Cuki, mert eredetileg Cute. Már eleve, a Cuki név nem annyira pozitív hangzású. Már. Esetleg kutyára vagy kisgyerekre. És nem, mert ez sem találat, egyszerűen a Candy név szó szerinti fordítása. Vagyis Cukorka. De mióta is fordítunk neveket? A Jánosok, oké. A többi név már félig röhejes, félig nem is tudom, mi volt. Kremátor Kristóf például, a Kristóftól elveszetette a félelmetes jellegét. :/

Érdekesség, hogy Clive Barker képzőművész is, és először megfestett több Abarathoz tartozó karakter képét, és csak utána kezdte el írni a történetet. Mások általában fordítva csinálják.

Összességében az egész nekem túl sötét és túl szürrealista, ráadásul nem sikerült befejezni egy kötetben a történetet, folytatása is van, de igényem arra már nincsen.

Nem tudom, ki lehet a célközönség, bár ifjúságinak meg megjelölve. Én úgy tizennégy és húsz év közöttieknek ajánlanám, de fantasyként, hanem egy, az Alice-hoz és egy, az Óz-hoz nagyon hasonló, de sötétebb történetként.

(A képek forrása: http://clivebarker.deviantart.com/)

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Szabadnaposság

Állaptjelentés arról, hogy nem tűntem el, nagyon is itt vagyok. Hogy még olvasok, igaz, elég sok mindent, nem csupán a listás tízből, sőt, gyakran még csak nem is a várólistámról, hanem olyanokat is, amiknek egyszerűen megtetszik a címe. Talán emiatt nem vagyok még mindig kész a párbaj rám eső részével, pedig eltökéltem, hogy idén csakazértis befejezem, ha tavaly már nem sikerült. A Taliesin-t május óta olvasom, és egy ilyen hosszú olvasás általában azt jelenti, hogy mindig találok mást, ami jobban érdekel, nem pedig a terjedelme miatt nem végeztem még vele.

Adós vagyok még három bejegyzéssel, amiből kettőt még el is kéne olvasni. Érdekesség, hogy már mindkettőt elkezdtem, igaz, hogy az Abarat-ot még valamikor 2008-ban, csak akkor nem tetszett, tehát azt újra kell, a legelejéről. A trónörököst meg valamikor télen, de az jó régen volt, hisz' már augusztus van. (Mégis olyan őszi reggel-érzésem van, csak az ég nemolyan kék, mint szeptemberben.)

A szabadnapom alkalmából - aztán ki tudja hány napot kell majd dolgoznom a következőig - igyekszem bepótolni az elmaradt bejegyzéseket, ami részben azért lesz vicces, mert van olyan, amit már korábban megírtam, általában noteszbe vagy egy darab papírra, csak be kell gépelni, és van olyan, amit nem. És ez utóbbi azért rossz, mivel elég sok könyvet olvasok, mellé filmeket is nézek, sok saját történet is kavarog a fejemben, és némileg kutakodni kell, míg a megfelelő történet polcához érek. Némely polcnak már csak a romjai vannak meg, de a különösen jó vagy végképp szörnyű könyekre tökéletesen emlékszem.

Már hozzáfogtam összegyűjteni újabb 10+10 könyvet, és reménykedem benne, hogy lesz majd hatodik könyvmolypárbaj. Ugye lesz?

A nagy tojásvadászat (Ernest Cline: Ready Player One)

Vajon mi történne ha a világ, az amúgy is pusztulófélben lévő világ a nem is olyan távoli jövőben még inkább tovább romlana? Talán nem is kéne olyan messzire ugarni az időben, talán elég 2044-be, ahol az emberek már nem házakban, hanem egymásra halmozott lakókocsikban "Rakáson" élnek. Egy olyan jövő, ahol a valóság annyira rémes és borzasztó, hogy aki teheti, menekül előle, és létezik is egy út, egy hely, ahová lehet, elfelejteni minden valós problémát, és boldogan élni egy virtuális világban. 

Valamikor régen, még a '80-as években felnőtt egy fiú, férfivá érett, nagy rajongója volt a kornak amiben élt, s mindannak, amit a nyolcvanas évek popkultúrájának lehet nevezni, legyen az film, könyv, képregény, korai videójáték vagy zene. A férfi, James Halliday a hobbijainak élt, és létrehozott egy virtuális világot, az OASIS-t, ahova bárki, akinek megvannak a megfelelő eszközei és megfelelő internetkapcsolata, fel tud csatlakozni, karaktert létrehozni, harcolni másokkal vagy egyszerűen beszélgetni, esetleg iskolába járni. 

Amikor ez a férfi élete végéhez közeledett, úgy döntött, élete munkásságát és mindegy vagyonát egyetlen szerencsés, belevaló, talpraesett emberre hagyja, valakire, aki meg tudja találni az OASIS-ban valahol elrejtett Easter Egg*-et. Ekkor kezdetét veszi a nagy játék, az őrült hajsza a tojás után.

A történetet egy tizennyolc éves - igazi kocka - fiú szemszögéből követhetjük végig, Wade Watts, az árva, nagynénjénél élő, virtuális iskolában tanuló, tojásvadász (nyest), zseni és Halliday-rajongó. Minden idejét, amit csak tud, a virtuális térben tölt el, és kutat minden nyom után, ami segítségére lehet, hogy megtalálja a tojást. 

Lebilincselő stílusban megírt, izgalmas könyv ez, ami még az olyanokat is rabul ejti vagy az OASIS világába kalauzolja, akiknek, mint én, lövésük sincs a nyolcvanas évek zenéiről és nem is nagy gamerek.

Wade egy Parzival (eredetileg Percivalt szeretett volna, de az foglalt volt) nevű karakterrel játszik, bár kezdetben szegényes körülményei miatt a helyzete némileg korlátozott, hiszen a virtulális vásárláshoz valódi kredikre van szükség. Ő maga néha balfék, nem tökéletes ember, nem jóképű vagy kisportolt, hogy is lehetne az? Egyes pillanatokban már olyan zseniális képességeket tud felmutatni, hogy szinte Mary-Stu-vá változik. (a Mary-Sue, a tökéletes női karakter férfi párja)

Ahogy folynak az események, és Parzival nem csak a toplista élére kerül, de megismerkedik másokkal is, akikre sokszor nem ellenfélként, hanem bajtársként gondol, úgy változik, fejlődik maga is. Parzival szinteket lép, Wade pedig érzelmileg válik érettebbé.

A könyv tele van cameo-val, videojátákok, filmek, képregények, animék, könyvek, zenék, mind-mind valós, nem az író agyszüleménye. Maga a történet egy klasszikus fantasy vagy videojáték történetére emlékeztet, a hős vagy hősnő kalandokat él át, szeret egy csomó eszközt, kincset, fegyvert, majd a végén, ha eljő az idő, legyűzi a főgonoszt, a történet végén pedig kimondják a tanulságot.

Végigizgulni az eseményeket, hogy vajon mi lesz a következő lépés, egy-egy rejtvény megfejtése, kit rejt valamely karakter, vajon tényleg nő-e, aki nő és tényleg férfi-e, aki férfi.

Összességében egy nagyon magával ragadó valami, pár apróbb hibája ellenére is, amiket nyomban az elolvasása után nem vettem észre, csak miután többször is átgondoltam. Ilyen hibának tartom a Tetris hiányát, és a Cowboy Bebop-ot, mert az előbbi tényleg illik a könyv hangulához, az utóbbi ellenben a '90-es évek végének szülötte, és ezt valahol meg kellett volna említeni a félreértések elkerülése végett.

A könyvben megemlített zenék kiváló aláfestő zenék. Olvasása alatt hallgatni ajánlott.

* Easter Egg-nek a programokban, játékokban, filmekben elrejtett üzeneteket nevezik. Az egyik ismertebb a könyvben is megemlített Atari játékban elrejtett szerkesztő neve volt.

(A képek forrása: http://jdelgado.deviantart.com/

http://AlexielApril.deviantart.com/)

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, ezt válaszottam a Joker helyére.

Robinson szigete a konyhában (Marie Majerová: Robinson kisasszony)

Volt egyszer egy tizenhárom éves kislány, Blaženának (Blazsenának) hívták. Szőke haját két fotott copfban viselte és gimnáziumba jártÉlete felhőtlen és gondtalan volt egészen addig a napig, amíg édesanyja meg nem halt, és csak egy kisfiút hagyott maga után. A gyerekes és fantáziavilágban élő Blažena élete majdnem fenekestől felfordult, mivel ezentúl a háztartás gondja az ő nyakába szakadt. Ő, aki korábban készen kapta a tejeskávéját, a konyhába pedig legfeljebb mazsolát válogatni küldték ki, egyszerre főzni kezdett, boltba járni. Neki kellett ezentúl öccséről, P'etáról is gondoskodnia, s mindezt, hogy kevésbé legyen nyomasztó, képzeletének köntösébe burkolja, ahol lakásuk a lakatlan sziget, Blažena Robinson, Robinson kisasszony, édesapja pedig Péntek. (Igaz, később a lakatlan sziget kormányzójává léptette elő, hisz' aki a család feje, az nem lehet Péntek.)

Keserédes dráma, lányoknak való ifjúsági regény, hol vidám, hol szomorú, s bár Pöttyös Könyvként jelent meg, nem könnyű nyári olvasmány, inkább valami olyasmi, ami kicsit komolyabb a főszereplő zsenge kora ellenére is, de ha kell, akkor a jó időben és jó helyen megnevettet.

1974-ben film is készült belőle.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Angol vidéki élet a XIX. század végén (Flora Thompson: Lark Rise)

Úgy fogtam hozzá, hogy regény. Regényre számítottam, kicsit olyasmire, mint L. M. Momtgomery könyvei, persze a sorozat, a Candleford-i kisasszonyok (Lark Rise to Candleford) hatására. Már nyomban az ismeretségünk kezdetén kiderítettem, hogy márpedig nem regény az, amivel bimbózó kapcsoltunk indult, hanem afféle kultúrtörténeti írás. Ez persze új hozzáállást kívánt, és attól kezdve már nem is tűnt olyan száraznak, attól pedig függetlenül, hogy csalódtam-e vagy sem. Csalódtam annyiban, hogy nem erre számítottam, máskülönben érdekes volt, hiszen Flora Thomson saját életének mozzanatait tartalmazta, arról írta, ifjúsága környezetéről. Valódi története nincs is.

Amik viszont tényleg tetszettek, azok a régi dalok. Valódiak, párat belőlük a filmsorozatban is elénekelnek.

Mindezek ellenére, a regény hiánya ellenére, az azt követő csalódás ellenére valamiféle búbáj lengi körül a könyvet. Az egyszerű vidéki élet, mindenféle mitikus és fantáziaszülte bonyodalom nélküli, valódi élet meséje.

(Sajnos a könyv olvasása után eltelt sok hónap, és amikor még tudtam volna hosszabb és érdekesebb, de leginkább a könyvhöz igazán köthető írást összehozni, így viszont nagyon nehéz.)

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Alps Story: My Annette

Néha jól esik régen kedvelt rajzfilmsorozatokat újra megnézni. Néha jó a régi-új élmény, néha csalódás. Csalódtam az Elsüllyedt világokban és az Egyszer volt az emberben. Tegnap pedig az Annette-ben, ami eredetileg Alps no Monogatari Watashi no Annette címen jelent meg japánban, 1983-ban. Kis koromban nagyon szerettem, de most furcsa volt, és furcsa volt a szinkron. Sok eredeti szinkronos anime megnézése után az ember megszokja, hogy a kisgyerekkaraktereknek kisgyerekhangja van. Itt meg ugye nem annyira, inkább olyan enyhén mutáló, kamaszos. De mindegy, mert Dani hangja, ugyanaz, mint a Könyvek Könyvében Christophernek. Aztán furcsa volt, de persze régi animéről van szó, szóval, hogy minden részben ugyanazt a ruhát viselik, sőt, Annette ugyanazt végig, télen-nyáron, akkor is, amikor Dani születik, és akkor is, amikor már egészen nagy. Meg ők maguk alig nőnek valamit. Az Akage no Anne-ben Anne legalább felnő a részek alatt. Nem tudtam úgy nézni, mint mondjuk a Mumint, Willy Fogg-ot vagy Nils Holgerssont, folyamatosan beletekertem a részekben. 

De pozitívum, hogy Annette karaktere sokkal szerethetőbb, mint a könyvben, amiből maga az anime készült. Az eredeti mű Patricia M. St. John: Nyomok a hóban című regénye.

Az anime a Nippon Animation Word Masterpiece Theater sorozatának a része. Ebben a sorozatban híres nyugati (európai és amerikai) regények rajzfilmesítettek meg, hogy ismertebbé váljanak a japán ifjúság között is.

Finnország télen svéd szemen keresztül (Tove Jansson: A Winter Book)

A könyv eredeti címe Meddelande. Noveller i urval. Üzenet és válogatott novellák. Talán az a pár téli történet adta az ötletet az angol címhez. Vagy afféle ellentétként az első regényéhez kapcsolódóan, a Somarboken-hez (The Summer Book). Míg az ugyancsak rövid novellákból álló, de mégis egységes történet, itt több, különböző van összegyűjtve. Nem egy korábbi, másik könyvéből.

A Mumin-könyvekkel ellentétben, ezt felnőtteknek szánta, de a hangulat hasonló, van bennük valami azonosság. A történeteket a saját élete ihlette, és a könyv végén megtalálható néhány levél is, amit neki írtak. Saját szabad, felhőtlen gyermekkora és szintén szabad fiatalkora, barátsága Tuulikkivel, a világ, ahogyan azt ő látta, ezt írta meg rövid novellákban. 

Illusztrált könyv, nem rajzokkal, ahogy egy festő, illusztrátor-írótól elvárhatná bárki, hanem fényképekkel, fényképekkel, Tovéról.

Kicsi nyuszi hatalmas problémával (Tony DiTerlizzi: Kenny and the Dragon)

Még mielőtt bármit is mondanék a történetről, beszélek inkább a szerzőről, és kijelentem, hogy ő az egyik kedvenc illusztátorom, ez volt az oka annak is, hogy megszereztem és elolvastam ezt a könyvét. Műfaját tekintve leginkább valahol átmenet az ifjúsági, állatmese és a fantasy között, sőt, talán azt is mondhatnám, hogy némileg anthro, hiszen a szereplők állatok, akik javarészt emberként viselkednek, hiszen ruhát hordanak, iskolába járnak vagy kerékpároznak. De azt hiszem, túlságosan előreszaladtam. Akkor inkább visszaballagok az elejére.

Volt egyszer egy kicsi nyúl, úgy hívták, Kenneth, de leginkább azt szerette, ha Kennynek szólították. Egy napon apja hazarohan, és elmeséli, hogy valami hatalmas kék gyíkkal találkozott. Kenny nem volt sem buta, sem félénk, sokat olvasott, sőt, igazából imádott olvasni, ezért sokat tudott például a dinoszauruszokról, ám a hatalmas kék szörnyeteg nem dinoszaurusz volt, hanem valami más, igen, egy sárkány. De nem gonosz sárkány, aki királylányokat rabol el és fal fel. Nem ő, Grahame, mivel ez volt a neve, inkább olvasgat és virágokat szed, vagy csak beszélget csöpp barátjával, Kennyvel.

Ám jóság ide vagy oda, nem mindenki tekinti Grahame-et ártatlannak és veszélytelennek, a kis városka lakói félnek, és a királyhoz fordulnak, aki egy visszavonult lovagot, George-ot szólít fel arra, hogy pusztítsa el a sárkányt. Kenny igen rossz helyzetbe kerül, hiszen jó barátja George-nak is, és Grahame, amint ezt meghallja, csalódik a kis barátjában.

Ám Kennynek van egy terve, és ha ez beválik, nem csak nem esik bántódása egyik barátjának sem, de mégis megküzdhetnek egymással, ráadásul mindenki szeme láttára.

Kedves mese azoknak, akik szeretik, ha állatok a főszereplők és azoknak, akik kedvelik a fekete-fehér ceruzás illusztrációkat, mivel a szerző maga illusztrálta a könyvet.

Több kitekintés, cameo is található benne, az egyik legfeltűnőbb, Szent György és a sárkány története, a másik kicsit rejtettebb, és csak némi gyermekirodalmi jártasággal ismerhető fel. Kenny egyik kedvenc könyve a Szél lengeti fűzfákat, és ha jobban odafigyelünk a két barát neve Kenneth és Grahame, ami az előbb említett szerző neve is. A könyv végén Grahame a Reluctant Dragon című könyvet olvassa, ami szintén Kenneth Grahame, ráadásul ennek a könyvnek az alapja is.

Szarvaskirály, királylány és disznópásztor (Lloyd Alexander: The Book of Three)

Valaha, egyszer, évekkel ezelőtt képek után kutattam, és találtam valamit, ami első ránézésre Disney-rajzfilmnek tűnt, de nem értettem, hisz ismeretlennek tűnt. Kis kutatómunkával kiderítettem, hogy tényleg Disney, a címe pedig The Black Cauldron. A rajzfilmhoz Tim Burton készített karakterteveket, bár láthatólag mégsem az ő stílusát választották, a történetnek pedig van könyveredetije, és mint olyan, egyből felkeltette az érdeklődésem. 

Lloyd Alexander ötrészes fantasyjának, a Prydain Krónikáinak első részét rajzfilmesítették meg, érdekesség, hogy a film a második könyv címét kapta, mert az első részé The Book of Three.

Élt egyszer egy fiú, Taran egy üreg bűbájossal és egy visszavonult katonával. Ő lovag szeretett volna lenni, de csak a ház körül segíthetett. Ott élt egy disznó, a vidék egyetlen jósdisznója, Hen Wen, aki többet ért más disznóknál, hisz látta a jövőt. Akkoriban a legnagyobb gonosz a Szarvaskirály volt, és minden alkalmat megragadott volna, hogy megszerezze Hen Went, ezért Taran elhagyta az otthonát, és útra indult, hogy megvédelmezze a disznót. Útja alatt különféle alakokkal találkozik, egy törpével, egy forrófejű királylánnyal, Eilonwy-vel, egy furcsa szőrös teremtménnyel, Gurgival és egy dalnokkal, Fflewdur Fflammal. Együtt szembenéznek ezer veszedelemmel és kalanddal, sötét harcosokkal, boszorkányokkal, sárkányokkal, sőt még magával a Szarvaskirállyal is.

A történet fő szála a kalandos út és Taran jellemfejlődése. Tökéletes fantasy ifjabb főszereplőkkel, hisz még Taran és Eilonwy sem kisgyerek már, de nem is felnőttek, történetük mégsem gyerekmese.

A történetet a wales-i mitológia ihlette, a nevek és helyszínek is wales-i nyelvűek.

1985-ben elkészült belőle a a huszonötödik Disney animációs nagyfilm, 2001-ben könyvhű számítógépes játék. Filmre más formában nem vitték, pedig szerintem igazán megérdemelné.
A kifejezetten nem illusztrált, de minden fejezethez tartozik egy-egy kép, valamint a könyv elejében található térkép Alison Read linómetszetei alpján készültek. A térképért különben is nagy respect jár, mert én úgy gondolom, az minden kalandos-utas fantasy könyvbe való tartozék, szóljon idősebbeknek vagy fiatalabbaknak, mint ahogy ez is.

Csokibéka és magyarázat desszertnek

Ez egy kicsit rendhagyó blogbejegyzés volt, ilyet itt eddig nem csináltam. Mondhatnám, hogy egy icipicit talán off, mert nem könyvértékelés, de mégis ide írom, mert egy könyvhöz, vagy inkább hét könyvhöz nagyon is kapcsolódik. A most következő írás egy fanfiction, a benne szereplő karakterek mind J. K. Rowlinghoz kapcsolódnak, a történet megírásának a célja a pusztán szórakoztatás, és bevételem sincs belőle.

Csokibéka

Prológus
Bár a naptár december közepét mutatott, az idő mégis olyan volt, mint tavasszal. a magnóliák hatalmas bimbókat növesztettek, és várták a pillanatot, hogy kipattanhassanak. Hiába díszítették fel a várost már novemberben karácsonyi pompába, hiába állítottak a nevezetesebb tereken égbe szökő karácsonyfát, az időjárás pimaszul egyáltalán nem volt decemberi.
Egy fekete hajú, barna szemű, szeplős, kilenc éves kisfiú az ablakban könyökölt, és a csipkefüggönyt félrehúzva az üvegen át bámult kifelé, és várta, hogy havazzon. Úgy képzelte, minél jobban szuggerálja, annál hamarabb megtörténik. Még mondogatta is magában: Hó! Hó!
Egy kisebb fiú szaladt be a szobába, kezében egy törpegolymók, és nyomban utána egy kislány, aki visított.
- Anyuuuuu! Albus megint elvette a törpegolymókomat! Anyu, szólj rá, hogy adja vissza!
A kisebbik fiú mandulavágású zöld szeme huncutul csillogott.
- Vedd el, ha tudod! Kapj el! – kacagta, és felszökkent az ablakpárkányra bátyja mellé.
- Albus!
Albus a hangra összerezzent, és anyjára nézett, aki épp most lépett a szobába, kezében egy pár összehajtott tiszta talár.
- Tessék Lily! – hadarta gyorsan, ahogy húgának nyújtotta a kis kedvencet – Csak nem akartam, hogy unatkozz!
- Albus!
- Jól van, Anya, már visszaadtam neki!
- Albus! – szólt rá anyja harmadszorra is, de sokkal halkabban és nyugodtabban.
- Jól van, bocsánat!
Ginny nagyott sóhajtott, majd leült a fotelbe, a talárokat annak karfájára tette, és hagyta, hogy Lily az ölé kuporodjon és a golymókját cirógassa.
Albus ez unalmasnak találta, és úgy látta, a bátyja is unalmas ezzel a folyton ablakon vaó kibámulással.
James közben kitartóan suttogta, mint valami mantrát: hó, hó!
- Anya… - kezdte Albus, - a Roxfortban tényleg minden karácsonykor esik a hó?
- Hull – szólt közbe Lily.
- Mindig – mosolyodott el Ginny. – Már novemberben leesik az első hó, és sokszor márciusig marad.
- Akkor James jövőre boldog lehet, ha majd a Roxfortban karácsonyozik.
Ez felkérés volt a táncra. Albus az utóbbi időben gyakran cukkolta bátyját a Roxforttal, legfőképp azért, mert irigykedett, hogy a következő utáni ősztől James elkezdhet ott tanulni, mikor neki még egy évet kell várnia. Ráadásul, ahogy azt szüleik és Ron bácsikájuk meg Hermione nénikéjük elmesélték, csodálatos lehet.
- A Roxfortos karácsony mindig nagyon szép, de Jamest attól még szívesen látjuk itthon, ha elkezdi az iskolát. A Roxfort nem büntetés.
- Nem, az az, ha Percy bácsival kettesben kell karácsonyozni – kotyogta közbe Lily.
- Én csak azt szeretném, hogy karácsonykor legyen hó! – suttogta James.
- Drágám! – Ginny felállt a fotelből, és helyére kislányát ültette, a fiához lépett, elhúzta a függönyt, és kinézett a Grimmauld térre. – Hiszen tudod, hogy az Odúban karácsonyozunk, és ott akkor is van hó télen, ha máshol nincs.

Harryék karácsony előtt négy nappal érkeztek az Odúba, Percyékre és Charlie-ra még várni kellett, mindenki más azonban már ott volt. Az Odú megtelt gyerekzsivajjal,  kacagással, lármával és futkosással.
- Furcsa – jegyezte meg Ron -, régen valahogy nagyobb volt ez a ház.
- Ez azért van, mert folyton süteménnyel tömöd magad – fűzte hozzá George. – Csak Anya meg ne lássa!
- Kizárt dolog, hogy kicsi lenne a ház! – méltatlankodott Mr. Weasley – Nem olyan régen toldottam meg négy vendégszobával, és a konyha mellé építettem egy jegeskamrát is, a mugli jegesszekrények adták az ötletet.
- Mi az a jegesszekrény, nagypapi? – kérdezősködött Hugo Weasley, Ron kisfia.
- Egy olyan szekrény, amiben belül havazik, bár nem tudom, hogy csinálják a muglik, és fagybűbájt használtam.  Most különösen hasznát vesszük, Molly rengeteg süteményt készített.
A kandalló előtt két fiú játszott varázslósakkot, mire egy harmadik ugrott melléjük, hogy kis híján felborította a játéktáblát.
- Hé, Louis, nem tudsz vigyázni? Majdnem leverted a bábukat, pedig épp nyerésre állok!
- Bocs, Fred. De olyan infóim vannak, hogy a sakk úgyis jelentéktelenné válik, ha meghalljátok!
- Ne húzz minket, Louis, mondd már! – kérlelte James az unokatestvérét.
- Sütemény! Süteményhegyek vannak nagypapa jegeskamrájában.
A konyhában, az emlegetett jegeskamra közvetlen szomszédságában nagy volt a készülődés. Aki csak tehette, és kedvét is lelte benne, mind kavart vagy főzött valamit. Lucy, Lily és Roxana pedig kifejezetten élvezte, ha süteményt szaggathat vagy tetőtől talpig lisztes lehet. A fiúk beosontak, úgy látták, senki sem vesz róluk tudomást, ideje ebbe-abba belekóstolni. fiúk, kicsik és nagyobbak egyaránt.
- Az a sütemény holnapra van, Ron! És az rátok is vonatkozik, fiúk! – zsémbelt Mrs. Weasley, mire Fred magában megjegyezte, nagyanyjának a hátán is szeme van.
- Mi ránk? – nézett össze James és Louis.
- Legfőképp rátok! És Fredre! Fred, kifelé a jegeskamrából! Ha valaki holnapig akár egy falat süteményt is eszik, az holnap csak nézheti a karácsonyi ebédet, mert nem fog belőle kapni! És ezt komolyan mondom!
- Menjetek, játsszatok valamit a konyhán kívül! – terelte ki Ron a fiúkat.
- Azt mondtam, mindenki, Ron! Kortól függetlenül!
- Jaj, Anya! Semmi dolgom a süteményekkel, George kért meg, hogy ellenőrizzek odabent valamit.
- George és az ötletei! – sóhajtott Mrs. Weasley, és lisztes csíkot húzott a homlokára.
A három kiküldött fiú kabátot, cipőt húzott, és az udvaron téblábolt.
- Hó nélkül semmit se ér a tél! – rugdosott James egy barnászöld fűcsomót.
- Hé, tudod, hol van hó? – karolta át kuzinját hirtelen Louis.
- Hol?
- Nagypapa jegeskamárjában.
- Persze, csak onnan ki vagyunk tiltva. Hallottad, mit mondott nagymama.
- Hé, James! Hol a kalandvágy? Különben is, nappal nem érdemes odamenni, akkor állandóan van ott valaki, éjjel inkább, akkor mindenki alszik.
- Tudod, Louis, az van, hogy éjjel én is alszom, általában.
- Egy éjszakát kibírsz. Karácsony éjjelén maradjunk ébren, és menjünk ki a jegeskamrába… hógolyózni.
- És sütizni – tette hozzá Fred. – És ha valaki mégis elkap, hogy mit mászkálunk éjjel, majd azt mondjuk, hogy a Télapót meglesni indultunk.
- Hihető, persze – bólogatott komoly arccal James, majd elvigyorodott.
Karácsony éjjelén a fiúk jó gyerekekhez méltón már korán ágyba bújtak, és igyekeztek nem elaludni. Persze nem beszélgethettek, mert Louis terve szerint a kicsiket – Albust és Hugot – nem avatták be, és James ajánlására a lányokat sem, mert velük mindig csak a baj van.  Megvárták, hogy elcsendesedjen a ház, hogy a felnőttek is aludni menjenek. Akkor Louis terve szerint halkan el kell hagyni a szobát, lehetőleg mezítláb, mert azt hallotta, úgy könnyebb lopakodni.
- Eszemben sincs mezítláb mászkálni a jegeskamrában – morogta James, aki mégis elaludt, és Fred keltette föl.
A tőlük telhető leghalkabban osontak le a lépcsőn, bár az néha akkorákat reccsent, hogy a fiúk úgy érezték, felveri az egész házat. Már a nappalin haladtak keresztül, amikor két világító zöld szemmel találkoztak. Ha nem kapja szája elé kezét, Fred biztos felkiált ijedtében.
- Psssz! Csámpás. menj aludni!
- Csak Csámpás – sóhajtott Louis.
- Csak Csámpás? – kérdezte vissza Fred. – Kis híján frászt kaptam ettől a macskamatuzsálemtől.
- Akkor neked lenne való az éjjeli titkos Roxfortos kóborlás. – suttogta James. – Csámpás szelíd, de ott van a gondnok meg a macskája. Vajon az még ugyanaz a macska?
- Kit érdekel? De a Roxfortban lenne nálam pálca!
- Az kéne ide! Egy pálca, legalább akkor látnánk, hogy nem megyünk-e neki valaminek.
- Nem varázsolhatsz az iskolán kívül, te is jól tudod, kedves bátyám! – szólalt meg egy hang a sötétben.
- Albus! Te meg mit keresel itt? Miért nem alszol?
- És ti miért nem alszotok? – kérdezte egy másik hang.
Rose jelent meg rózsamintás hálóingében, és megcirógatta Csámpást.
- Mi kérlek, titkos éjjeli hadműveleten vagyunk – húzta ki magát Louis.
- Na, persze! Titkos sütilopási hadműveleten. De ne izguljatok, nem szólok nagyinak, ha bevesztek engem meg Albust.
- Hé, ez zsarolás!
- Nem, ez üzlet.
- Legyen! Rose úgyis lány, rá senki sem gyanakodna, és ha nagyi valahogy megbűvölte a konyhát vagy ilyesmi. Majd ő vesz a sütikből, és továbbadja nekünk.
- És mi lesz a hógolyókkal? – kérdezte Albus.
- Mindennek eljön az ideje.
- Nem akarok közbeszólni, de még mindig vaksötét van.
- Ezt akartam elmondani – kezdett bele Louis. – Elcsentem Victoire pálcáját.
- Hű, Victoire irtó mérges lesz, ha megtudja.
- Ha megtudja! Gyerünk!
- Add ide! – kapta ki Rose Louis kezéből a pálcát. – Lumos!
- Bámulatos! – ámuldozott Louis. – Hé, tudsz róla, hogy még csak nyolc éves vagy?

A jegeskamra nem volt zárva sem kulccsal, sem bűbájjal. Szerencsére, mert Rose különben sem ismerte a zárnyitó bűbájt. Hang nélkül nyílt a faajtó, és odabentről erőteljes hideg áradt kifelé. A kamra polca roskadozott a finomságoktól, az illatuk keveredett valami különös télszaggal.
- Nézzétek mennyi csemege! – suttogott Fred.
- És nézzétek! Hó! – mutatott körül James, és valóban, a kamra belseje hótól fehérlett, a plafonról jégcsapok lógtak.
A kis csapat beljebb nyomakodott, hogy alaposan szemügyre vegyenek mindent pálcafénynél. Papucsuk alatt ropogott a hó, és a hóropogásba valami más hang is belevegyült.
- Ti nem hallottatok vartyogást? – kérdezte Fred és közelebb húzódott Rosehoz, közelebb a pálca fényköréhez.
James épp elindult az egyik polc felé.
- Én nem hallok semmi va… áááááá!
- Mi van? Mi van? – Louis hangja egy fél oktávval magasabbra csúszott.
- Itt van valami, és mozog! Rose világíts ide a pálcával!
Rose elindult unokabátyja felé, és a pálca fényét a polcra irányította. Három kamrapolc telis-tele volt…
- Hiszen ezek békák!
- És mégis mit keresnek itt békák? – kérdezte Albus félig érdeklődve, félig valami gúnyra emlékeztető hanggal.
- Talán, talán… nem tudom – volt Louis bizonytalan válasza.
- Talán hozzávaló Fleur néni valamelyik receptjéhez – találgatott Fred.
- Fúj, Fred! – rázkódott meg Rose.
- Miért? – vont vállat Louis. – Én már ettem békát Delacour nagyinál.
- Ezek – lépett közelebb Rose a polchoz -, ezek úgy festenek, mint a csokibékák.
- Hülyeség! Mióta brekeg a csokibéka?
- Mindenestre mi nem a békák miatt vagyunk itt!
- Nem bizony!
Louis kilépett az egyik asztalhoz, hogy elvegyen egy szedres kosárkát, amikor felcsendült egy földöntúli kórus.
Tiltott úton jár a gaz,
Tolvaj kezét jég fagyaszt.
Halld hát most az énekünk,
Bárhova bújsz, meglelünk.

- Ööö, nem akarok akadékoskodni, de én inkább lemondok a sütiről – Fred hangja furcsán elvékonyodott.
James lépett egyet hátra, mire az egyik béka a polcról a vállára ugrott. James annyira megijedt, hogy felkiáltott, és kirohant a jegeskamrából, a többiek persze utána. A szobába visszaérve próbálták magukat kifújni.
- Mi a csuda volt ez?
- Én nem tudom, de nem is akarom tudni.
- Nagyi kémjei, reggelre tudni fogja, hogy sütit akartunk csenni, én inkább le sem megyek reggel.
- Megint zöldséget beszélsz, Fred! Nagyinak nincsenek kémjei!
- Tényleg? Akkor mivel magyarázod azokat a békákat?
- Hát… mindegy. Akármi is volt, reggel lehetőleg viselkedjetek normálisan!
- Mi mindig normálisan viselkedünk, Rose!

Másnap reggel, karácsony reggelén James is, Albus is, de még Louis és Fred is szabályos ajándékkupacot talált az ágya végében. Hugo már fent volt egy ideje, és magáénak java részét már kicsomagolta, és a fiúk közül ő volt az egyetlen, akinek tiszta volt a lelkiismerete. a másik négy bűnbánó arccal vonult le a konyhába reggelizni, és mindőjük a már a klasszikus Weasley-pulcsit viselte. A felnőttek is, és Ron a hosszú évi gesztenyebarna helyett idén kivételesen narancssárgát.
Weasley nagyi arcán nem látszott semmi, és a gyerekek is kezdtek feloldódni, talán tévedés volt az egész vagy mindegyikük ugyanazt álmodta.
- És most – lépett be George a konyhába egy abrosszal letakart zsúrkocsit tolva -, következzen a titkos meglepetés!
A felnőttek mind mosolyogtak, amiből Albus kitalálta, hogy számukra se nem titkos, se nem meglepetés, de a lányok arcára nézve örömmel látta, hogy számukra ugyanolyan titkos, mint saját maga számára.
George lerántotta a leplet, és felhangzott a zsúrkocsin trónoló békák kórusa. Tíz karácsonyi dalt énekeltek el több szólamban, míg a végére csak brekegésre futotta, végül teljesen elnémultak.
- De hisz ezek csokibékák! – kiáltott fel Louis.
Rose oldalba bökte, és ajkai némán formálták a szavakat: „Én mondtam.”
Fred kezdett el először nevetni és tapsolni, először kínjában, hisz éjjel valóban kilesték a Télapót, még akkor is, ha az éppenséggel nem volt más, mint egy falka megbűvölt, éneklő csokibéka. Később már szívből jövően és a többiek is csatlakoztak hozzá. George Weasley csokibékakórusa úgy látszik, nagy sikert aratott.
- Minden gyereknek öt béka jár, igen Victoire, most te is gyereknek számítasz! Kapjátok el őket!
- George bácsi! – rángatta meg Lily George pulóverének ujját. – Itt a csokibéka, de hol a kártya, ami jár hozzá?
Albus hevesen bólogatni kezdett.
- Tényleg, hol van?
- Hát erre még különösen büszke vagyok! – vigyorodott el George, miközben kihúzta magát.
Rose ekkor fogott el egyet, és leharapta a fejét.
- Benne van! A kártya a békában van! – lelkendezett! – Lássuk, ki is az, ó, Paracelsus! pont hiányzott!
A gyerekek nagyon jól szórakoztak, és persze a reggelihez egyikük sem nagyon nyúlt, ellenben jóllaktak csokival, amiért senki sem szólt, hisz karácsony volt. Rose lelkesen mutogatta a kártyáit, és lelkesen magyarázott minden háttérinformációt, amit csak tudott. Hugo a kezébe vette egyik kártyáját, majd sikkantott egyet, és a kártyát elrejtette a tányérja alá. Rose utánanyúlt, és alaposan megnézte.
- Á, Baba Yaga! És neked, James?
James szemügyre vette a saját kártyáit. Volt egy Kirké, egy Merlin, Dumbledore kétszer és egy Bogoly Bertie. Odahajolt öccséhez.
- És neked?
Albus nem felelt, hanem szótlanul meredt a kártyára, ahonnan saját apja nézett vissza rá.
Valami hirtelen koppant az ablakon. Egy gyöngybagoly volt, láthatóan hosszú útról jött. Ginny az ablakhoz ment, és beengedte a madarat.  A bagoly Harryhez repült, és a tányérjára pottyantotta a borítékköteget, amit karmos lábában tartott.
- Hannah és Neville mindekinek boldog karácsonyt kíván – közölte Harry. – Hagrid szintén. Ó, és itt egy üdvözlőlap Dudleytól.
- Dudley Dursley? – kacsintott George Harryre.
Harry folytatta:
- Dudley és családja üdvözletüket küldik.
- Akkor – emelkedett fel Arthur Weasley -, ideje köszöntőt mondani, csak úgy, a reggelihez. Sütőtökleves poharat kézbe! Boldog karácsonyt!
- A varázslóknak! – kacagta Lucy.
- A boszorkányoknak! – biccentett Louis.
- A mugliknak! – trillázta Lily.
- Boldog karácsonyt mindenkinek!

Egy nagyon titkos manóvilág (Tony DiTerlizzi - Holly Black: The Spiderwick Chronicles)

Milyen lenne, ha egy új házba költöznél, egy új házba, ami valójában egy régi viktoriánus ház, ami egy nagy-nagynénidé volt, akiről az hírlik, hogy megbolondult? Mi lenne, ha egyszerre furcsa dolgok történnének, amikről édesanyád és nővéred azt gondolná, hogy te tetted? 

A Grace gyerekekkel pontosan ez történt, és leginkább Jared Grace-szel, aki ikertestvérével Simonnal, nénjével Malloryval és édesanyjával költöztek Lucinda nagy-nagynénjük régi házába. 

Egy nap Jared megtalálta egy rokonuk titkos naplóját és jegyzeteit egy különös világról, a körülöttük élő tündérekről, manókról, koboldokról, akik vagy amik valóban léteznek. De ennek a tudásnak ára van. Minden tündérlény legfőbb célja, hogy létük titkát megőrizzék, így mindent megpróbálnak elérni, hogy megszerezzék a könyvet, Arthur Spiderwick Manók könyvét. Ki kedvesebben, ki erőszakosabban.

Eredetileg egy ötkötetes sorozatnak írták, de kiadásra került egyetlen, összesített kiadásban is, én azt szereztem meg és olvastam el. 

Az elfek

A helyszín az Amerikai Egyesült Államok, egy a várostól távolabb lévő erdős, folyós vidék, itt áll a Spiderwick-birtok. A főbb szereplők a Grace gyerekek, a nyolcéves, sötét hajú ikerfiúk és fiús, tizenhárom éves, vívásban érdemeket szerző nénjük. Az első részben megismerjük a szereplőket, a birtokot és feltűnik az első különös lény, egy brownie, akit ha felmérgesítenek, boggarttá válik. A magyar verzióban házimanónak és mumusnak fordították, ami tulajdonképpen egész jó fordítás, hiszen a brownie, Thimbletack a házban él és vigyáz a házra. A második részben tűnnek fel a goblinok, akik rosszak, mert macskát esznek és eleve alattomosak és sunyik. Saját foguk nincsen, hanem üvegcserepeket tesznek a szájukba, azok válnak a fogaikká, és feltűnik egy hobgoblin is, a patkósorrű denevérre hasonlító fejű és kézre hajazó lábú Hogsqeal, aki szintén szereti a macskákat, de madarak még annál is jobban. A két fivér közül Simon az, akinek mindig van valamilyen házikedvence, először két egér, majd egy kismacska, és végül egy goblinfogásból szabadított griff. A harmadik részben feltűnnek az elfek, amik mások, mint Tolkien elfjei, inkább úgy festenek, mintha valami emberszerű, csak sokkal szebb rovarokkal és növényekkel keveredett volna. Feltűnik egy egyszarvú is, ami, mint a régi falikárpitokon Mallory ölélbe hajtja fejét. Megjelenik a phooka is, leginkább egy túlméretezett nyúlra hasonlít, és irányt mutat. Rosszat vagy jót

Jared és Simon Arthur Spiderwick dolgozószobájában

. Ebben a részben jelenik meg a legtöbb tündérlény, mert ott vannak még a pixik, apró szárnyas lények, a különleges gyümölccsel, ami megízlelése után minden más étel hamuízű lesz. A negyedik rész már egy fokkal sötétebb hangulatú, de tökéletes Hófehérke és a hét törpe-kitekintés. A törpék, akik a hegyben élnek, a törpék, akik fémből tökéletes fát építenek és kutyákat, amik többek, mint egyszerű fémből készült ebek. Az ötödik kötetben jelenik meg a legsötétebb lény, Mulgarath, az ogre, ami hatalmas, alakváltó és valódi formájában leginkább egy gonosz fára hasonlít.

Ez egy különleges ifjúsági fantasy (8-12 év közöttieknek ajánlva), ami tele van a nép hiedelmekben megjelenő mitikus lényekkel, tündérekkel, manókkal, azok megjelenésével és jellemével, angol nevével, ami sokkalta tágabb, mint magyar fordításuk, és megjelennek úgynevezett cameók is, kitekintések az inspiráló történetekbe, mint a Hófehérkébe, az Alice-ba vagy a Csizmás kandúrba.

A mese, mert mese ez illusztrátora és társszerzője Tony DiTerlizzi volt. A könyv végén találhatók az eredeti skiccek a karakterekhez és ráadásnak három külön történet.

Túlraláttam egy piros szánkót (Lois Lowry: Emlékek őre)

Van úgy, hogy épp csak elkezdek egy könyvet, de tudom előre, ki fogok rajta borulni. Ez az érzés a legtöbb esetben tökéletes megérzésnek bizonyul.

Figyelem, spoileres tartalom!

Valamikor a távoli jövőben járunk. Nincs nyomorúság, nincs éhezés, nincsenek elnyomottak és elnyomók, nincsenek szegények és gazdagok, mert mindenki egyenlő. Nincsenek vallások és bőrszínek, nincsen nyár, sem pedig tél. Az emberek boldogok. Talán. Amíg elérik a tizenkettedik évüket, minden évben különleges ceremónia kíséretében kerülnek egyre magasabbra, míg végül beosztják őket hátralevő életük munkájába, adottságaikhoz mérten. Nincsen környezetszennyezés, mert mindent újrahasznosítanak, még a gyermekek puha tárgyát, plüss állatkáját is, ami már nemlétező állatot formáz. Medvét, elefántot, vízilovat. Ebben a távoli jövőben nincsenek színek, nincs piros meg kék, nincsen választási lehetőség, nincsenek érzelmek, nincsen szeretet, csak boldog tudatlanság, mert az emberek már képtelenek lennének feldolgozni a valódi tudással járó gyötrelmet. Egyetlen ember van csak, akié a tudás, minden emlék tudása, ő az Őrző. Az emlékek őre.

Nyomban kezdésnek leesett, hogy valaha egyszer ez már a kezembe került, még tizenévesen, amikor minden Animus kiadású könyvben Harry Potter-pótlékot kerestem, de a fülszöveg és az első pár mondat mást nyújtott, ezért hosszú éveken keresztül nem foglalkoztam vele. Kár. Utópiának indult, de ahogy haladtam a történettel, egyre inkább átvette az antiutópia hangulat a történetet. Itt egy tökéletes világ, ahol az emberek őszinték, minden érzelmüket megosztanak másokkal és elmesélik álmaikat. Minden nap. Itt a tökéletes világ, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a szavak jelentésének helyes használatára, és aki megszegi ezt a szabályt, azon azt megtorolják. Itt egy tökéletes világ, ahol nincs túlnépesedés, mert erre tökéletes megoldás az elbocsátás. Az első

pont, ahol még csak kissé oldalt billentettem a fejem, és furcsán néztem, hogy a családok tagjai közt semmilyen valódi rokoni kapcsolat nincs. Mert a gyerekeket úgy választják ki a párokhoz, és később úgy választanak nekik is hozzájuk illő párt, akihez majd a közösség választ gyereket és így tovább. A következőnél már ökölbe szorítottam a markom, a bolydulás esete. Mert eszerint a furcsa és érzések nélküli közösségben, az, ha valakinek érzései vannak, az súlyosan kezelendő, a kezelés pedig tabletta, amit öregkorig mindennap szedni kell. A harmadik eset az elbocsátás volt, amikor mát törni-zúzni szerettem volna.

Nem tudom behatárolni, milyen műfaj, disztópia, ez eddig oké, de az Őrző és az Örökítő különleges képessége azért valahol kicsit természetfeletti.

Jonas jól megalkotott karakter, az a fajta, amelyik gondolkodik és kérdéseket tesz fel, és, ami még nagyon fontos, hogy gyerek. Ez is egy gyerekkönyv tulajdonképpen. Nyomasztó, nem is kicsit, de mélyen elgondolkodtató.

Sosem olvastam volna el, ha a borító alapján választottam volna, nem pedig azért, mert évek óta várólistás. Pedig ennél tökéletesebb borító nem kell, mert ebben minden benne van.

Van film is, de nem merem megnézni. Csak a filmes borító alapján ítélek elsőre, hogy már megint hat évet öregítettek egy tizenkét-tizenhárom éves fiún, és biztos tele van olyan dolgokkal, amik a könyvben nincsenek benne.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Stephen Lawhead: Taliesin című A-listás könyvét.