Túlraláttam egy piros szánkót (Lois Lowry: Emlékek őre)

Van úgy, hogy épp csak elkezdek egy könyvet, de tudom előre, ki fogok rajta borulni. Ez az érzés a legtöbb esetben tökéletes megérzésnek bizonyul.

Figyelem, spoileres tartalom!

Valamikor a távoli jövőben járunk. Nincs nyomorúság, nincs éhezés, nincsenek elnyomottak és elnyomók, nincsenek szegények és gazdagok, mert mindenki egyenlő. Nincsenek vallások és bőrszínek, nincsen nyár, sem pedig tél. Az emberek boldogok. Talán. Amíg elérik a tizenkettedik évüket, minden évben különleges ceremónia kíséretében kerülnek egyre magasabbra, míg végül beosztják őket hátralevő életük munkájába, adottságaikhoz mérten. Nincsen környezetszennyezés, mert mindent újrahasznosítanak, még a gyermekek puha tárgyát, plüss állatkáját is, ami már nemlétező állatot formáz. Medvét, elefántot, vízilovat. Ebben a távoli jövőben nincsenek színek, nincs piros meg kék, nincsen választási lehetőség, nincsenek érzelmek, nincsen szeretet, csak boldog tudatlanság, mert az emberek már képtelenek lennének feldolgozni a valódi tudással járó gyötrelmet. Egyetlen ember van csak, akié a tudás, minden emlék tudása, ő az Őrző. Az emlékek őre.

Nyomban kezdésnek leesett, hogy valaha egyszer ez már a kezembe került, még tizenévesen, amikor minden Animus kiadású könyvben Harry Potter-pótlékot kerestem, de a fülszöveg és az első pár mondat mást nyújtott, ezért hosszú éveken keresztül nem foglalkoztam vele. Kár. Utópiának indult, de ahogy haladtam a történettel, egyre inkább átvette az antiutópia hangulat a történetet. Itt egy tökéletes világ, ahol az emberek őszinték, minden érzelmüket megosztanak másokkal és elmesélik álmaikat. Minden nap. Itt a tökéletes világ, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a szavak jelentésének helyes használatára, és aki megszegi ezt a szabályt, azon azt megtorolják. Itt egy tökéletes világ, ahol nincs túlnépesedés, mert erre tökéletes megoldás az elbocsátás. Az első

pont, ahol még csak kissé oldalt billentettem a fejem, és furcsán néztem, hogy a családok tagjai közt semmilyen valódi rokoni kapcsolat nincs. Mert a gyerekeket úgy választják ki a párokhoz, és később úgy választanak nekik is hozzájuk illő párt, akihez majd a közösség választ gyereket és így tovább. A következőnél már ökölbe szorítottam a markom, a bolydulás esete. Mert eszerint a furcsa és érzések nélküli közösségben, az, ha valakinek érzései vannak, az súlyosan kezelendő, a kezelés pedig tabletta, amit öregkorig mindennap szedni kell. A harmadik eset az elbocsátás volt, amikor mát törni-zúzni szerettem volna.

Nem tudom behatárolni, milyen műfaj, disztópia, ez eddig oké, de az Őrző és az Örökítő különleges képessége azért valahol kicsit természetfeletti.

Jonas jól megalkotott karakter, az a fajta, amelyik gondolkodik és kérdéseket tesz fel, és, ami még nagyon fontos, hogy gyerek. Ez is egy gyerekkönyv tulajdonképpen. Nyomasztó, nem is kicsit, de mélyen elgondolkodtató.

Sosem olvastam volna el, ha a borító alapján választottam volna, nem pedig azért, mert évek óta várólistás. Pedig ennél tökéletesebb borító nem kell, mert ebben minden benne van.

Van film is, de nem merem megnézni. Csak a filmes borító alapján ítélek elsőre, hogy már megint hat évet öregítettek egy tizenkét-tizenhárom éves fiún, és biztos tele van olyan dolgokkal, amik a könyvben nincsenek benne.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Stephen Lawhead: Taliesin című A-listás könyvét.

Az útonálló úrilány (Celia Rees: Sovay)

Celia Rees írásaiba akkor szerettem bele, amikor a Bűbájos Maryt olvastam tőle. Más valahogy egyre
gyengyébb volt, akár a Farkasszemre, akár a Kalózok!-ra gondolok. És sajnos ilyen a Sovay is, pedig azóta vágytam rá, mióta először láttam a könyvesboltban, talán négy éve is van.
Először a borító és a cím alapján vadnyugati történetre számítottam, majd később, kicsit belegondolva, hogy Rees angol történelmi regényekkel dolgozik, nem volt nehéz elfogadni az Európában játszódó történetet.

Maga az alapötlet egy angol balladából ered, egy fiatal lányról, aki útonállónak csak fel, s hogy valamely környezetbe helyezze, a francia forradalom korát választotta. Maga az útonálló tevékenység cseppet kicsiny helyet foglal el a történetben, inkább csak afféle kiegészítés a kor szelleméhez egyáltalán nem méltatlan viselkedésű ifjú hölgyhöz.
És, hogy tetszett-e? Igen, tetszett, Rees könyveinek megvan az a varázsa, hogy bámulatosan érdekessé tudja tenni épp azt a történelmi kort, amiről ír.

A borítóra visszatérve, Sovay olyan szemrehányóan nézett rám róla, akárhányszor félbehagytam egy-egy fél napra, vagy pár órára a könyvet.

Macskaháj-tanya, fafigurák, sapkó és puskó (Astrid Lindrgen: Juharfalvi Emil)

Volt egyszer egy svéd kisfiú, kék nadrágos, kék inges, kék sapkás, szöszke hajú. Szüleivel, Svensson

Antallal és Almával, kishúgával, Idával, egy béreslegénnyel, Alfréddal és egy béreslánnyal, Linával élt Juharfalván (Lönneberga) a Macskaháj-tanyán, a svéd délföldön, így aztán senki se csodálkozzon azon, hogy délföldiül beszélt!

Emil nem volt rossz gyerek, mégis mindig valami galibába csöppent, ahogy a béreslány, Lina is megjegyezte. Emil, akárhányszor rossz fát tett a tűzre, a fáskamrába vonult, hogy nekiálljon kifaragni a legújabb fafiguráját. És mert Emil gyakran időzött a fáskamrában, sok fafigura került ki a keze közül. Oly sok kaland történt vele, ami talán még sok egy ötéves fiúcskának. Szorult feje levesestálba, egyszer kishúgát felhúzta a zászlórúdra, amit Ida egyáltalán nem bánt, hiszen belátta egész Juharfalvát, sőt, olyan is esett, hogy elveszett, hatalmas kavarodást okozva ezzel, s nem is egyszer. Ilyen fiú volt Emil.

A könyv nagy betűkkel szedett, kisebb olvasóknak ezzel könnyebb, nekem inkább nehezebb volt, nem vagyok hozzászokva ilyen hatalmas betűmérethez. 

Illusztrációkban gazdag, méghozzá Björn Berg, svéd grafikus eredeti képeivel. 

Emil történetét Astrid saját gyermekkora és saját fivére ihlette. Így aztán korban is a XX. század elejére tehető a történet, senki se keressen benne számítógépet, televíziót, rádiót, Emil is megelégszik kék sapkójával, puskójával, amit Alfréd faragott neki egyszer, és csodálatos jó játéknak gondolta megkergetni a macskát, hogy megnézze, tud-e olyan gyorsan futni, mint az. 

Bájos történet kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Emil kalandjai még további két kötetben, a Juharfalvi Emil újabb csínyeiben és a Juharfalvi Emil még egyszerben folytatódnak.

2013-ban egész estés animációs film készült Emil kalandjaiból Emil & Ida i Lönneberga (That Boy Emil) címen. Az animációs film Björn Berg rajzstílusában készült, rendezője Per Åhlin. 

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Ned Vizzini: House of Secrets A-listás könyvet.

Fantázia nélkül mit ér az élet? (Erich Kästner: Május 35)

Ez is egyike azoknak a könyveknek, amikről sosem halottam azelőtt, és amiket hirtelen fölfedeztem a Kaposvári Megyei Könyvtárban, és mégis valahogy halogattam az elolvasását. Ennél a könyvnél egyszerű az ok, vékonyka, és annak idején az első két oldal után nem tetszett, de különben gyerekkönyv, tehát fontosnak éreztem, hogy elolvassam.

Volt egyszer egy fiú, Konrádnak hívták. Nagyon jól számolt, de fantáziája bizony kevés volt, ezért a tanító úgy döntött, bizony azoknak, akinek kevés jutott, nem a házépítésről, hanem a Csendes-óceánról kell fogalmazást írniuk.

És akkor most szépen elmondom, milyen érzéseket keltett belőlem a könyv. No, hát az én véleményem az, hogy ez egy német Alice Csodaországban. Legalábbis a történések amolyan zagyvaságok és képtelenségek. Mert lehet, hogy Konrádnak nincs képzelőereje, de Erich Kästnernak még sok is van.

Különösen nehéz valamiről írni, és jól írni, ami nem csupán nem tetszett, hanem még csalódtam is benne. Csalódtam, mert valami könnyed olvasmányra számítottam, de valahogy nyomasztóan sok képtelenség történt benne, és ez már sok volt. Az íróval elszalad a ló, bocsánat, elgurult a görkorcsolyáin. Mars innen!

Különben ajánlom azoknak, akik kedvelik az efféle kifordult világokat, ahol a gyerekek felnőttként viselkednek, és a felnőtteket nevelőintézetbe küldik, hogy megjavuljanak. Ahol nem kreol, hanem pepita lesz valaki, és ahol egy szekrényen át hamar el lehet jutni a Csendes-óceánhoz, csupa vicces és kalandos élményen át.

Egyedül a szekrénymotívum tetszett, bár valahonnan szörnyen ismerős volt (Narnia).

Ez a blogbejegyzés a IV. Könyvmolypárbajra készült, a könyv pedig az erre készített A-listámon szerepel.

Vakáció vadlúdháton (Selma Lagerlöf: Nils Holgersson csodálatos utazása)

Selma Lagerlöf egy könyvet szeretett volna írni, egy könyvet, amiben a svéd gyermekekkel megismerteti és megszeretteti Svédország földrajzát, természetrajzát, történelmét, népi hagyományait, népmesét. A könyv elkészült, és még önmagát is megemlítette benne, részévé tette.

Volt egyszer egy szöszhajú tizenkét éves svéd fiú, aki rossz gyerek volt. Az állatokat bántotta, szüleinek szomorúságot, csalódást okozott, vasárnap a templomba sem ment el, inkább otthon maradt, hogy apja puskájával madarakra lődözzön. Ám a rosszaság sosem jár büntetés nélkül, komiszságában a házban lakó és a háznak csupa jót tevő törpének is ártott, aki büntetésből elvarázsolta. Itt kezdődik Nils kalandja, azon a tavaszi vasárnapon, amikor maga is törpe lett, aprócska, de sötétben látó, állatokkal beszélni tudó. Az udvar fölött elhúzó csipkelődő vadlúdcsapathoz csatlakozik a fiatal gúnár, Márton, és általa Nils. A vadludak Lappföldre tartanak, nyári költőhelyükre. Az út alatt nem csak egy egész Svédországot átívelő utazás történik, hanem a különböző vidékek földrajzi adottságairól, természeti kincsiről, sőt, népmeséiről is szó esik, pont úgy, hogy épp beleillő legyen a történetbe.

Habár az állatok beszélnek, csak maguk és Nils között teszik ezt meg, a beszédtől még nem válnak túlzottan emberivé, megmaradnak a maguk valójában. A róka sem lesz ravaszabb annál, mint amilyen a valóságban, talán csak egy csöppnyit. Bámulatosan keverednek a mesés elemek, a törpe, a törpe varázslata, Varjúvitte gúnyolódásai és Selymeske nővéreinek már-már emberi gonosz testvér szerepe.

Nilsre jó hatással van a tavasztól őszig tartó utazás, s a nyári pihenés Lappföldön. Útja során sokszor kisegíti a bajból mind az embereket, mind az állatokat, és egyre inkább közibük valónak érzi magát. Sok veszély és próbatétel áll előtte és mögötte az út alatt, aki csak teheti, s hallotta hírét, mind valamiféle próba elé állítja. Azonban a legnagyobb próba az, hogy miképp változhat vissza emberré, és döntenie kell, mi is az igazán fontos.

Nem olvastam még el olyan sokszor, hogy ne legyen minden egyes újra olvasás egy új élmény. Mindig csak nagyjából sejtem, mi lesz a következő történés, esetleg megjegyzem egy-egyet belőle, de mindig ugyanúgy érzek, amikor kiderül, mitől változhat vissza Nils emberré, mintha először olvasnám.

Nem egy történet, egy kerettörténeten belül több kis apró, amik később összefonódnak. Érdekes a sok különféle világ, vidékteremtős történet Istennel és istenekkel, szentekkel és óriásokkal, fókabőrbe bújt tündérekkel, házakban élő törpékkel, egymással versenyt zúgó patakokkal, a nappal birokra kelő Dermesztővel. Érdekesek a különféle szokások, hagyományok, az, hogy egy-egy vidék miben hordja kincseit, s érdekesek maguk az állatok, a százéves lúd, aki sast nevel.

Az odaút részletes, a nyarat viszont mintha elfújták volna, és a visszaút is inkább Greta és Ola történetével foglalkozik, mint a Nilssel és a ludakkal. Ám még így is öt pontból öt pontot érdemel.

A bal oldali illusztrációként szolgáló festményt Sven Erixson festette 1935-ben, és különlegessége, hogy Nilst olyan színű ruhában ábrázolja, ahogyan a könyvben is le van írva. 

Én is láttam a koprodukciós animét, ami a könyvből készült, mindkettőt, a sorozatot és az egybevágott verziót is, azt hiszem, talán két szinkronnal, Akkát női és férfihanggal is. Talán az első animék közt volt, amit valaha láttam, és nagyon megmaradt, nem lehet nem szeretni.

/kép forrása:

 http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Sven_Erixson,_Nils_Holgersson_1935,_detalj,_2013a.jpg /

Bár már befejeztem írásom, mégis muszáj a végére megjegyeznem, hogy sok hasonlóságot vettem észre Nils Holgersson, és Vili, a veréb története közt. Mindketten tizenkét éves rossz gyerekek, akik tiszteletlenek és bántják az állatokat, s mindkettőjüket egy varázslatos személy varázslata elváltoztatja, valami mássá, míg mindketten megváltoznak, és utána visszaváltozhatnak.

"Kicsi asszony csókkal várjon, ez a boldogság!" - Mándy Iván: Csutak és a szürke ló

Mándy Ivántól korábban csak a Robin Hoodot olvastam, az is elég régen volt, hogy elfelejtsem, milyen a stílusa, és úgy álljak hozzá egy könyvéhez, hogy ne tudjam, mire számítsak.

Na jó, valójában kikapcsolódó, gyerekekről szóló könnyed olvasmányra számítottam.

Főhősünk Csutak, a fiú, akire azt mondják, hogy dilis, a fiú, akit úgy fest, kivetett magából a gyerektársadalom. Fülledt nyár, budapesti vakáció, a gyerekek képzeletükre hagyatkozva föltalálják magukat, de valami oknál fogva mindig kizárják maguk közül "a penészpofát", Csutakot. Az első változás a szigettel érkezik, egy vasúti fülkével, amit berendeznek maguknak, majd újabb változást hoz a ló. 

De hiába ló meg nyár, és hiába kell rejtegetni a lovat meg nem szólni róla senkinek, mert attól még szomorkás marad a történet a hangulat. És a világok is külön vannak. Mert van a külvilág és van Csutak, aki úgy látszik, nem része a külvilágnak meg van a szürke ló, szintén a maga világában.

A könyvből film is készült, amit nem láttam, így a két dolog összevetése egyelőre elmarad.

Mándy cameóként megjeleníti saját magát, mint hangjátékok íróját, nem fellengzősen, csak úgy mellékesen, de azért mégis eléggé önreklámszerűn.

Mivel ifjúsági regény egy kiskamasz főszereplésével, régóta a várólistámon állt már, de bevallom, nekem csalódás volt, a hangulata az, ami teljen földhöz vágott, semmi vidámság és könnyedség nem volt benne, csupán magány. Másra számítottam, így talán még csalódás is volt kissé.

Ez a blogbejegyzés a IV. Könyvmolypárbajra készült, a könyv pedig az erre készített B-listámon szerepel.

Kölcsöncsenők földön... (Mary Norton: The Borrowers Afield)

Mert a további részek vízen, levegőben játszódnak.

No, kérem! Ez itten épp a századik bejegyzés, tehát igyekszem ennek tiszteletére (is) a legjobbat kihozni belőle..

Mary Norton 1903-ban született, gyermekkönyveivel vált ismertté, 1952-ben megkapta a Carneige Medalt.

The Borrowers Afield. Egy ötrészes sorozat második kötete, magyarul sajnos csak az első jelent meg Elvitte a manó címen. Az a könyv átesett többféle feldolgozáson, először 1973-ban a Hallmark Hall of Fame, majd 1992-ben a BBC sorozatot készített belőle, az 1997-es feldolgozás ismertebb Magyarországon is, Csenőmanók címen futott. 2010-ben a Studio Ghibli készített animét belőle Karigurashi no Arrietty címen, végül 2011-ben a BBC újra filmre vitte, ezúttal egy egyestés mozi formájában.

A sorozat többi részének címe remekül alliterál, Afield, Afloat, Aloft és Avenged, magyarul sajnos ezek már nem jelentek meg. A második rész ott folytatódik, ahol az első véget ért, a Clock család elmenekült a házból, ahol korábban éltek a padló alatt, mert felfedezték őket az emberek.

Hasonlóan az első részhez, itt is egyfajta kerettörténettel indul a könyv, hol egy idősebb hölgy mesél egy gyermeknek a valóban létező, vagy valaha létezett kölcsöncsenőkről (helyesnek érzem a magyar nevüket használni a magyartalan borrowerek helyett.)

Miután a Clock család, Pod, Homily és Arrietty elhagyták a házat, egy mezőn találtak menedéket, egy ócska cipőbe költöztek. Erről nyomban eszembe jutott egy másik olvasásélményem, méghozzá Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia (eredetileg Holes). Ott gondolkodik Stanley azokon, akik egy cipőben laktak, és, hogy milyen büdös lehetett ott - Stanley apja lábszag elleni szeren dolgozott. Tehát Arriettyék egy cipőbe költöztek. Korábbi életük meglehetősen kényelmes volt, hiszen csak néha kellett kilopózniuk, hogy az az emberektől kölcsöncsenjenek ezt-azt, de egy mezőn teljesen más az élet, itt még a rovarok is veszélyt jelenthetnek, nemhogy a kígyók és madarak. A legnagyobb veszélyt azonban itt is ugyanaz jelenti, ami a házban: az ember.

Ha olyan kicsi vagy, mint Arrietty, akkor könnyen jól tudsz lakni mogyoróval vagy szamócával, s ha jön a tél, akkor gabonamagvakat gyűjtesz, és abból őrölsz lisztet legjobb tudásod szerint. Ha olyan kicsi vagy, mint Arrietty, akkor magadra öltetsz virágszirmokat és leveleket, hogy úgy fess, mint egy tündér.

Az előző részben csak említés esett más kölcsöncsenőkről, mint például Lupy néniről, Hendrerary bácsi feleségéről, Hendrerary bácsi Pod fivére, vagy ott a híres Engletina néni, akit elkapott és megevett a macska. Ebben a részben már találkozunk is velük, először egy félvad fiúval, Spillerrel, aki örömest felkínálja a Clock családnak a mezei egeret, amit vadászott, annak ellenére, hogy Homily kijelenti, ők bizony vegetáriánusok, aztán ott szörnyülködik, milyen koszos is a fiú, s nincs neki egy rendes ruhája - mert állatbőröket visel. Később pedig találkoznak magával Lupy nénivel és skatulyából kihúzott családjával, hozzájuk képest, Pod a kitérdelt nadrágjában elég szegényesen fest, s még valakivel, akit nem árulok el, hogy ki, de Arrietty meglehetősen meglepődik.

Visszatérő elem, ahogy az első részben is esett, a szinte gondtalan életnek az ember jelenléte vet véget, és újra tovább kell állni, méghozzá egy régi teáskannában. Ez már elő is készíti a következő részt, ami a vízen fog játszódni.

Érdekesség, hogy a 2011-es Ghibli anime az első három részből használt motívumokat, a történetet az elsőből, Spillert a másodikból és a végére a teáskannát a harmadikból.

Bár elsőre nem gondolnám annak, hivatalosan a fantasy kategóriába sorolják, bár azon kívül, hogy apró emberkék vannak benne, semmi varázsos elemet nem találtam benne, és apró emberkék, nem pedig tündérek vagy manók.

Az első rész nagyon tetszett a magyar nevek ellenére is, és tetszett a második is, kíváncsi leszek a harmadikra is. Ezért is olvastam el, de más okból is.

Ez a blogbejegyzés a IV. Könyvmolypárbajra készült, a könyv pedig az erre készített A-listámon szerepel.