Nagy-Britannia legnagyobb képregényes rendezvénye: MCM London ComicCon

A ComicCon rendre három napos, de azt tudtam, hogy... öhm... hogy csak egy napra tudok menni, ha venni is akarok valamit a acuki kis bevásárlólistámról. A nap, ami biztos nem szombat, mert az ősszel is gázos volt, igaz, tanultam a saját hibámból, és előre megvettem a jegyet. Mint régen a MAT-os és a Mondoconokon. (Ki a konok?)

Úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy csak munka után tudok menni, mert nem kaptam, nem is kértem szabad hétvégét. A hétvége mindig gázos, általában nem szeretik kiadni, de ezt most hagyjuk. Tehát munka után, esetemben szerencsés, mert délig vagyok - éljen az early shift! Az Excel Exhibition Centre-ben tartották, ami lent van délen, és DLR-ral (Dockland Light Railway) nagyon könnyen megközelíthető. Szerencsés, hogy ez nagyjából mindig itt van, nem úgy, mint a Hyper Japan, ami hol az O2-ban, hol az Olympiában. 

Amikor megérkeztem, nem volt végeláthatatlan hosszú sor tobzódó fiatalokból. Úgy is mondhatnám, hogy némileg pangás, persze már Canning Town-nál felbukkant pár cosplayer az átlagos, telefonra tapadt utazóközönség közt (szeretem használni ezt az értelmetlen szót). 

Odabent persze minden megváltozott, de ezt az odabentet csak sok gyaloglás után lehetett elérni, mert a bejárat természetesen az Excel másik oldalán volt található, túl kellett menni a Pink, Blue, Red, Yellow estébé kapukon. Mi a jó? Hogy tényleg nem volt hosszú sor, de én persze ösztönösen kiválasztottam azt a kaput, ahol előttem a srác jegyén nem tudja leolvasni a vonalkódot a gép. De sebaj, mert itt még elég közönbös a hangulat, valahogy hiányzott az a conos feldobódottság. (Sőt, kellett egy fél óra, hogy belerázódjak.) Tapasztalatból (höh, vén róka!) már tudom, hogy jobb nyomban az evéssel kezdeni, mert van egy pont, amikor minden conoló hirtelen éhes lesz, és a hosszú sor kibírhatatlan. Tényleg. A képen nem igazán látszik, sushi-roll, zöld tea (igazi tea, nem olyan lötty, mint amerikai ice tea, és főleg nincs benne semmi édesítő) és azuki babbal töltött süti. Om, om, om... Hogy miért a földön ülve eszem? Voltak asztalok és székek, de lusta emberek úgy gondolták, azokott nekik vannak ott, ha ők elfáradnak, meg így feelingsebb is. A rózsaszín a szőnyeg, a fekete-fehér a térdem. 

Bevásárlólista? Volt, mindig van, de meglepő, hogy némely manga drágább, mint ha a Waterstones-ban venném, ezért a betervezett BSSM hiányzó köteteinek beszerzése csúszott egy másik időpontra. Különben is, már csak négy kötet hiányzik. Túlélhető. Honey&Clover nem is volt, a VIZ Media csakis a nagyon hype-olt címeket vitte. Meg pár artbook-ot. Apropó, artbook. Teljes győzelem. Az összes Studio Ghibli artbook le volt értékelve az egyik asztalnál, kár, hogy a Totoro-sat már előtte beszereztem egy másiknál, igaz, ott is olcsóbb, de nem feleannyi, mint az Arrietty volt. :O :D A listán még szerepelt Pocky és Pokka, és egy Tardis-os kitűző. Komolyan, ez már mázli. És valami a Comic Village-ből. (Leginkább saját asztal, de sosem tudok előre tervezni, mert nem tudom, eljutok-e vagy sem.)

ComicCon, jobb egy egyszerű animeconnál, mert szélesebb kört érint. Sorozatok, filmek, sci-fi, fantasy, steampunk, képregények, anime, manga és még a franc se tudja mi, de az mind itt van. Van Disney is, bár az inkább hype, Disney Princess és Frozen (azt pedig már nagyon unom), de képregényes rendezvényen igenis hiányolom Don Rosa és Carl Barks akármilyen kapcsolódó művét. 

 Áru rengeteg, mindenféle műfajban, a legjobban tetsző mégis a Sailor Moon-os (még mindig) és a viking ivókürtös volt. Ha! 

Valamilyen oknál fogva, engem nem láttam meg a cosplayerek. Ha megállítottam volna őket egy fotó erejéig, csak mentek tovább, ezért nem sok cp-s kép készült, csak random emberes, a félhomályban.

Egyedül persze más conra menni, és ott lenni is. Legközelebb szívesen mennék nem egyedül, érhető, ugye? Így még a programokat sem néztem meg, egy kicsit hallottam a karaokéből, az elég vegyes. Jutott egy rajzverseny, amit a Graph-It nevű marker forgalmazói rendeztek. Hát, én úgy hívtam, a gagyifilces verseny. Kívülről jónak kinéző, belül teljesen más színű, inkább sötét, mint az Ico filctoll. Ráadásul majdnem az összes filc ki volt száradva. Hmm, ez az "hozz össze valamit, ha tudsz" típusú rajzverseny. A készült kép amúgy megtekinthető, beletettem a májusi sketchdumpba. Jobb felső sarok, szárnyas izé. Csak a halványlila volt olyan színű, mint a kupakon. 

Megyek-e legközelebb? Ez még kérdés? Csak legközelebb még aznap megírom a beszámolót, ami majd nem lesz tele a "volt" szóval. 

Ami negatívum, de ezt az épület számlájára írom, ha egyszer kimentél a szabadba, hogy napfényben is láss jelmezeken, újra körbe kellett menni, újra, pink, red és a többi kapun túlra, hogy bejuss. Ez úgy baró, amikor elindulnék hazafelé, de mégis előtte inkább megigazítanám kicsit a ruhámat, mert a kezdek kissé cábár lenni.

Lion Guard - Oroszlánkirály négy vagy alternatív második rész

Hol volt, hol nem volt a messzi Afrikában, a szavannán történt, ahol a napfény birodalmában egy

nemes király uralkodott. Aztán történt mindenféle esemény, de a vége hepiend lett, de a nemes király elfoglalt helyét égi trónján, fia pedig a földin. A film végén, ahol a dal az élet körforgásáról szól, az idős majompap magasba emelni a jövendő királyt, akit a filmben már nem neveznek meg, de a készítők _"Fluffy"_ néven hivatkoznak rá. A film hatalmas sikereket ért el, videójáték készült belőle meg mindenfél termék, köztük képregény. Némelyikben a nemes király fia még gyerek, és mindenféle állatokkal barátkozik, nem csak a filmből megismert leány-unokatestvérével (akivel házasságot is kötött), másokban a nemes király fia már felnőtt, és fia lépteit egyengetni. A nemes király Mufasa, fia Simba és a képregénybeli kölyök Kopa. Aztán megjelenik a folytatás, és ha az első részt a _Hamlet_hoz szokták hasonlítani, úgy a másodikat a _Romeo és Júliá_hoz. Simba _leánya_ Kiara, aki összebarátkozik a tiltott, északi bozóton túli kölyökkel, a zordföldi Kovuval. Nevek, országok, fordítások. Az első részben Mufasa királysága a napfényes Büszke Birtok határáig terjed, a második részben ez már Büszkefölde. Eredetileg Pride, ami valóban jelent büszkeséget is, de angolul így hívják az  oroszlánok társadalmát. (Mint farkasoknál a falka.) Zordfölde eredetileg Scarland, ami kifejezetten utal arra, hogy az Zordon (Scar) birodalma. Érdekes, hogy sok rajongó azt is tudja, hogy Zordon neve kölyökkorában Taka volt. De ez mellékszál. Folyik a cselekmény, az örök körforgás helyett új mondanivaló kap szerepet, az elfogadás, és le a rasszista oroszlánokkal! Azt amúgy sosem értettem, miért teljesen más rajzolású Zira csapata, mind gonosznak lett rajzolva, jól látszódó különbségekkel a többi oroszlánhölgytől. Mind úgy néz ki, mintha Zordon rokona lenne, pedig ez csak három (?) kölyökre igaz. Nuka, a szúette kamasz, Vitani és Kovu. Majd a történet véget ér, mindenki boldog, igaz, itt is kellett szükségszerű oroszlánveszteség, a már bevált módon. A történet végén nem lett a kamasz Kiara királynő, és nem mutattak be újabb kölyköt se. Hopp, és vége. Aztán jött egy sorozat, ami történetileg nem kapcsolódik a nagyfilmekhez, és egy harmadik résznek nevezett valami, ami inkább a sorozathoz kapcsolható (szerintem), mert nem oroszlánokról, hanem Pumbááról és főleg Timonról szól. És el is jutottam a _Lion Guard_ sorozatig, amit nem vagyok hajlandó a magyar címén nevezni, mert az nagyon hülyén hangzik, és elég csak egyszer. Bevallom, vártam ezt a sorozatot, bár elég magasak az elvárásaim, és persze valamennyire csalódtam is emiatt. De csak szépen, sorjában. Tudtam, hogy a Kion elvileg Kiara öccse lesz, na, én ezt úgy képzeltem el, hogy akkor Kiara már majdnem felnőtt, ahogy a második film végén látható. Erre jön a koppanás, nem itt Kiara ugyanannyi idősnek látszik, mint az új kölyök. Kion nevével különben sem vagyok elégedett, úgy hangzik, mintha a lion szó lett volna megváltoztatva egy betűvel. (Pont, mint Eragon...) A második filmben Kiara folyton magányos, és ezért is barátkozik össze Kovuval, mert nem ismer mást. Itt megemlítik, hogy Kiara gazellát fog vadászni a barátnőivel. MI VAN? D: Homlokegyenest, sőt, pofon az előző részeknek meg a rajongóknak. A rajzfilm célja némileg az is, hogy megismertessék a gyerekekkel az afrikai állatokat. Ez jó ötlet, de nem biztos, hogy így kellett volna. Ez így önmagában nagyon hasonlít a képregényekre, de Kion viselkedése, ha másmilyennek is kell lennie, mint Simbáé, nagyon más. Simba egy ártatlan kölyök, aki ugyan nagy veszélybe sodorta saját magát, de nemvolt tiszteletlen a szüleivel, Kion viszont nagyon annak tűnik és gúnyolja a hagyományokat. 

A rajzolásról. Hááááát, nekem nem jön be ez a túlságosan stilizált, "legyen minden karakter fele akkora ugyanakkora fejjel" stílus. Simba mintha összement volna, a legtöbb állatkölyök is chibi, a hiénák meg különösen debilek, a szokásoson is túl.  A színezés, a hátterek viszonylag szépek, de látszik a karaktereken, hogy ez bizony digitális, ami egyébként nem baj, de a kontúr például túl vastag, és az egész összességében valahogy olyan olcsónak tűnik. Sokszor a mozgások is furák, a mimikák csak megközelítik az eredetit, az első filmben sokkal több állati volt az arckifejezésekben, itt inkább emberiből van több. De ott van például Rafiki, nagyon jól eltalált, teljesen jó mind mozgásban, mind arckifejezésekben.

A magyar szinkron nem tetszik, az eredetit meg még nem hallottam. Vannak, hangok, amik maradtak. Például Barbinek Péter Rafiki hangjaként. De Simba hangja már nem Stohl András, és ez nagyon zavaró, nekem. A kölykök hangjába megint belekötök, mert ha régen tudtak gyerekhangot adni egy gyerekkarakternek, akkor most miért kell majdnem mutáló kiskamasznak lenni egy olyan oroszlánnak, akinek még az ifjúkori foltok is látszódnak a lábán. Gyerekebb hang kéne neki, ahogy Kiarának is. Neki régen Bogdányi Titanilla volt, most valaki más, de neki is kamaszlányhangja van kölyökhang helyett. Az új szinkronnal mindig baj van persze, ha régi karakterekhez kellenek. A csúnyaszemöldökű, tiszteletlen méhészborz hangjával elégedett vagyok, de őt magát azért mégis odadobnám a hiénáknak. Az is milyen már, hogy Timon és Pumbaa nevelték fel őt is? Vagy mi ez a duma?

Oroszlánőrség, ez valami új dolog, gondolom, kellett az új ötlet, ez lett belőle, meg a paranormális hol megjelenő, hol eltűnő oroszlánmancstetkó. 

Mindent összevetve, nem olyan borzasztóan rossz ez, de nyomába se ér a régieknek. Gyerekeknek persze ettől függetlenül tetszhet, ahogy nekem is tetszett volna gyerekkoromban.

Remélem, azért benne lesz Kovu. De tényleg. 

Talán megnézem a többi részt is. Egy kicsit mi lett volna ha feelingje van. Néha jó ez, majd figyelmen kívül hagyom a borzot.

- A dalok bénák, és én még az Upendi-re hittem ezt.

+ A háttérzene hangulatos.

Boszorkánynővérek: Yoyo és Nene

Valami néznivalót kerestem, a kritérium, hogy anime legyen, hosszabb epizód vagy mozi, és olyan, amit még nem láttam. Eredetileg a Millennium Actress-t szerettem volna nézni, és hopp, egyszerre csak a semmiből elém ugrott egy boszorkányos testvérpár. Még soha nem hallottam róla, teljesen új, a kíváncsiság vezérelt, ezért aztán elkezdtem nézni.

A film eredeti címe: 魔女っこ姉妹のヨヨとネネ 

Egy varázslatos erdőben él egy boszorkány testvérpár, Yoyo és Nene. Valami átok miatt egy hatalmas fa nő ki az erdő közepén, amiből furcsa és bizarr épületek állnak ki minden irányban, és a nővérek odamennek, hogy kiderítsék, Yoyo pedig véletlenül átkerül egy másik világ. A valós világba, Japánba, ahol az emberek városokban élnek és televíziójuk van otthon. Yoyo meglepetten tapasztalja, hogy nem csak átesett egy idegen helyre, de közben meg is nőtt. Ekkor találkozik három testvérrel, Takahiroval, Akival és Takeoval, akik szüleit szintén átok érte, és furcsa, színes szörnyetegekké változtak. Yoyo mindent elkövet, hogy segítse őket, persze közben néha kisebb galibákba bonyolódik, és ámul ezen a másik világon.

Mivel nyáron játszódik, természetesen kihagyhatatlan a nyári fesztivál yukatás lányokkal - itt Yoyo -, és az árpatea, az a külsőre bizarr, barna színű lötty, amit pohárból isznak. (Biztosíthatom, hogy csak elsőre szokatlan íze, ittam már, és egyáltalán nem rossz.)

Ez a 2013-as anime amolyan mese-kategória, nyolc éves kortól simán nézhető, akár kisebbek is, bár vannak benne olyan részek, amiktől mondjuk négyéves, lehet, hogy félne. Ellenben aranyos, vicces, kalandos.

A hátterek nagyon szépek, színesek, a karakterek szerethetők. Elsőre a macska Hollowszerűsége ijesztő, de könnyen hozzá lehet szokni. A zene meg kiválóan illik az egészhez.

http://www.starchild.co.jp/special/majocco/

Varázslók a PhantasmaCon-on (Diana Wynne Jones: A trónörökös)

Ez volt az a könyv, aminek kétszer is neki kellett futni, mert az eleje az annyira ualmas volt, hogy első körben nem tudtam túljutni rajta. Másodjára még mindig nem tudtam mit kezdeni vele, császárostul, promágostul, bokoristennőstől, s csak akkor, amikor , hogy Rupert Mágus elindul, hogy egy lista alapján kiválassza a legmegfelelőbb embert a lehetséges promágjelöltek közül, akkor kezdett érdekessé válni, s még érdekesebbé, amikor felváltva mesélt Maree és Rupert. 

Vissza az elejére. Az irányok nem csak az általunk megszokott módon léteznek, hanem vannak uatk másik világokban, például a központi birodalomtól nefelé található a Föld, melynek lakosai az emberek, akik nem viselik el a furcsa dolgokat anélkül, hogy ne keresnének bármire is racionális magyarázatot, a varázslatban meg nem igazán hisznek. Pedig élnek ott is mágiával bírók, promágok. Így hívják őket szerte a világok közt, számuk mindig állandó, és ha egy meghal, újat kell keresni, sürgősen. A fiatal promág, Rupert Venables ezért egy lista alapján nekivág, hogy felkutassa a megfelelő leendő promágot, bár tapasztalatai egyre inkább azt mutatják, hogy a jelöltek közül egy sincs, aki megfelelő lenne, mind visszatetsző számára. A szigorú, öltönyös, aranykeretes szemüvegén keresztől látjuk a világot, azt, ahogy a két kezével rendezgeti a sorsot, és, ahogy tökéletes helyszínt keres a tökéletes találkozóra. Babilon. Bábel. Véletlenek nincsenek.

Diana Wynne Jones nagyon ragaszkodott a több világ létezéséhez és egy bizonyos vershez, amiben megjelenik Babilon. Itt Babilon is, a vers is központi szerepet kap. A mi világunkban csak egy vers, de a promágoknak igézet. Ez a vers tulajdonképpen egy XIX. századi angol gyermekvers.

Hány mérföld ide Babilon?

Háromazor húsz és még tíz.

Odaérek gyertyafénynél?

Oda és még vissza is.

Ha lábad fürge és visz a szél

Odaérhetsz gyertyafénynél.

Rupert saját naplóbejegyzéseiben nem szépít a valóságon, és nem is finomkodik, őszintén megmondja, ha valaki számára kellemetlen és nem épp szimpatikus. Így ír az egyik promág-jelöltről, Maree Malloryról is, és bár csak később tudja meg, hogy a lány szintén nincs túl nagy véleménnyel őróla. Maree történetbe lépésével a mesélés feladata kettőjük közt oszlik el, hogy Rupert, hol Maree mesél, ugyanazt az esemény így két szemszögből is megismerhetjük.

Hogy tulajdonképpen mi a központi történetszál, nem nagyon sikerült rájönnöm. Talán a promágok keresése, talán a trónörökös keresése. Talán valami más. Mindenesetre az egészek érdekes hangulata van, és plusz rátesz egy lapáttal, hogy a főbb cselekmények helyszíne, egy sci-fi és fantasy találkozó, a PhantasmaCon, külső szemlélők véleménye alapján elmesélve, olyan szemlélőkkel, akik nem igazán rajonganak az effélékért. Ebből a szemszögből még nem foglalkoztam ezzel, mivel én például szeretek conokra járni, és a hangulat nagyon átjön. 

Volt olyan, hogy inkább letettem volna, mert nem nagyon akart történni semmi, majd egyszer csak olyanok is világokat lépnek át, akikek elvileg nem kéne. Felbukkan egy kentaur, ott, ahol szintén nem szerencsés mutatkoznia, bár igaz, senki sem hiszi annak, ami valójában. Az események bonyolodnak, és felcsigázzák az érdeklődést. Már lehet gondolkodni a rejtélyeken és lehet dolgokat sejteni, majd azt várni, hogy mondja már ki azokat valaki.

Nick és Maree Mallory; Rupert Venables

Ennek a könyvnek legegyszerűbb úgy nekiugrani, hogy nincs semmiféle elvárás. Én például olyasmi gyerekkönyvre számítottam, mint a Palota- vagy a Chrestomanci-sorozat, de teljesen más, idősebbeknek szól, olyanoknak, akiknek van türelmük az elejéhez. Olyan, mintha Neil Gaiman írta volna, de morzsáiban mégis más. Fantasy, ami több világról szól, s amiből az egyik a mi sajátunk. Fantasy, ahol van mágia, meg vannak lőfegyverek, kentaurok és császárok. Fantasy, ahol a mágusok számítógépprogramokat törnek fel vagy hápipiket nevelnek a ház körül. Amikor beidult, nem tudtam letenni, beszippantott, és átléptem egy másik világba, folyamatos mozgásban, anélkül, hogy bárki száthasadt volna.

A borítón látható kentaurt nem ismerem. Mert az nem Rob, hanem valaki, aki nála idősebb. Csalóka is a kentaur a borítón, én inkább Rupertet tettem volna oda. 

A kép forrása: http://alidaART.deviantart.com/

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Bartimæus, Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó, falak építője, birodalmak pusztítója (Jonathan Stroud: The Amulet of Samarkand)

Nyomban az elején megjegyzem, hogy angolul egyáltalán nem volt olyan könnyű olvasmány, mint ahogy azt gondoltam. de azért megbirkóztam vele.

Ha a világot úgy képzeljük el, hogy vannak varázslók, el kell gondolkodni, vajon mitől leszek azok, honnan nyerik a hatalmukat, és vannak-e szolgáik. Bizony vannak, dzsinnek, koboldok, afriták és efféle kisebb és hatalmasabb lények. A helyszín London, tulajdonképpen Észak-London, igen előkelő környék, Highgate, központi szereplő egy fiatal mágustanonc, John Mandrake. És itt meg is állok egy pillanatra, hiszen minden varázslónak van egy neve, amivel született, ami az övé, és amit teljes titokban kell tartania, mert a név az kincs, és biztonságot sugall, amíg mások nem tudnak róla. Ezért van minden varázslónak egy másik neve is, egy név, amin a többiek és a nyilvánosság ismeri. John Mandrake igazi neve Nathaniel, és ez a tudás ad kulcsot egy nagyhatalmú dzsinn füstös kezébe, akit maga az ifjú tanonc igézett meg. Mert okos, ravasz és nem feltétlenül hűséges a mesteréhez, egy szóval nem épp egy elsőre szimpatikus karakter. De azt sme lehetne róla elmondani, hogy feltétlen rossz lenne, inkább olyan pozitív szereplő, aki a saját céljaiért,ha kell áthágja a szabályokat.

Bartimaeus és Nathaniel - by Stephanie Stutz

Azzal, hogy megidézi Bartimæust, és megbízza, hogy lopja el a szamarkandi amuletet, nem kis bajt zúdít a saját és mestere fejére. Bartimæus szintén szívesen megy a saját feje után, ráadásul nem annyira rossz, mint amilyennek hangoztatja magát, és kedvenc alakja a vízköpő, szívesen időzik ebben a formában. (A másik egy régi barátja, Ptolemy, magyarul Ptolemaiosz alakja.)

Az elbeszélés jó, Bartimæus mesél, és röviebb-hosszabb lábjegyzeteket fűz a különféle eseményekhez. Kalados történet, akciódús, mindig lehet valamin izgulni, ha egyszer belelendülönk, letehetetlen és tele van humorral. Ez utóbbi nagyban köszönhető Bartimæusnak. A világ leírása érdekes, hangulatos.

Nathaniel - by Tealin

Amin végig godolkodtam, nem más, mint Nathaniel neve, és egy picit meg vagyok róla győződve, hogy ő nem más, mint maga a szerző, mivel mindkét neve egyfajta névváltozata a Jonathan-nak. A John is, a Nathaniel is. Nocsak, nocsak.

A műfaját tekintve ifjúsági fantasy, de ezt úgy kell érteni, hogy már tíz éves kortól olvasható, mert maga Nathaniel is csak tizenkettő éves. Kissé vastag, de ez ne rettentsen el senkit.

Ami a küllemet illeti, első kinyitásra igen csak meglepődtem, ugyanis a külső (puhafedeles) borítón van egy is ablak, abban ül Bartimæus, és jó tíz percen keresztül azzal játszottam, hogy kinyitottam, becsuktam. A lapokpedig abból a fajta papírból készültek, amik hamar sárgulnak, de azt hiszem, hogy egy mágusokról szóló könyvnél ez még hangulatossá teszi az egészet, akkor is, ha az a jelenben játszódik. (Vagy inkább abban a jelenben, amikor íródott.)

Mindent összevetve, tetszett, újraolvasás volt, de angolul az első. Amint lehetőségem lesz rá, folytatom a második kötettel, de amíg be nem szerzem, marad egyelőre a harmadik.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Candy Időországban (Clive Barker: Abarat)

Második nekifutás volt, elsőre beletört a bicskám a fordításba, és még Minnesotában feladtam az egészet.

Van egy lány, bizonyos Haplatán Cuki (eredetileg Candy Quackenbush), tizenhatéves csirkevári iskoláslány kétszínű szemekkel, aki utálja, hogy minden, de tényleg minden a csirkékről szól, és utálja, hogy mindig út szúrja ki a tanárnő. Egy különösen elszúrt dolgozat után egyszerűen megszökik, majd belekerül az események középpontjába, valamint egy másik világba, az Abaratba.

Kicsit olyan érzésem volt, talán az Isabella (a tenger) miatt, mint mikor Alice jut át Csodaországba a Könnytengeren át. Sőt, az egész világ, ahogy tele van képtelenséggel, szintén az Alice történetére hajaz. Csak ott mindenki ártalmatlanul vagy inkább kevésbé ártalmasan volt bolond, az Abaraton inkább nagyon is veszélyesen. Fantasy, csak épp nem a szokásos, már jól bejáratott fantasylényekkel, hanem Barker saját agyszüleményeivel, amik közül némelyek érdekesek, mások kifejezetten keveréklények, és megint mások elég félelmetesek, szinte az egész történetet horrorba fordítóan rémesek.

A történet tulajdonképpen érdekes a huszonöt szigettel, amik mind egy-egy órát jelképznek, és egy olyan világgal, ahol az a képtelenség, ha rendesen telik az idő, vagy ha valakinek dollárja van és az Ideátról származik. Viszont sokszor és tényleg nagyon sokszor túl morbid, erőszakos vagy perverz, én pedig nem vagyok sem Haplatán Cuki, sem a nagyanyja - aki ismeretlen emberek temetésére jár szórakozásból -, hogy ez nekem tetsszen. Túl sok a cselekmény, szinte már csömört lehet kapni tőle. De még ezt is elviselném, hisz' néha-néha belefér, viszont ami igazán furcsává és zavaróvá tette az olvasmányélményt, az a fordítás és a nevek. Egek! Cuki? Komolyan Cuki? Az első asszociációm az volt, hogy biztos Tsuki (月; hold, japánul), de nem, mert az illető amerikai lány, jó, a második az, hogy azért Cuki, mert eredetileg Cute. Már eleve, a Cuki név nem annyira pozitív hangzású. Már. Esetleg kutyára vagy kisgyerekre. És nem, mert ez sem találat, egyszerűen a Candy név szó szerinti fordítása. Vagyis Cukorka. De mióta is fordítunk neveket? A Jánosok, oké. A többi név már félig röhejes, félig nem is tudom, mi volt. Kremátor Kristóf például, a Kristóftól elveszetette a félelmetes jellegét. :/

Érdekesség, hogy Clive Barker képzőművész is, és először megfestett több Abarathoz tartozó karakter képét, és csak utána kezdte el írni a történetet. Mások általában fordítva csinálják.

Összességében az egész nekem túl sötét és túl szürrealista, ráadásul nem sikerült befejezni egy kötetben a történetet, folytatása is van, de igényem arra már nincsen.

Nem tudom, ki lehet a célközönség, bár ifjúságinak meg megjelölve. Én úgy tizennégy és húsz év közöttieknek ajánlanám, de fantasyként, hanem egy, az Alice-hoz és egy, az Óz-hoz nagyon hasonló, de sötétebb történetként.

(A képek forrása: http://clivebarker.deviantart.com/)

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Szabadnaposság

Állaptjelentés arról, hogy nem tűntem el, nagyon is itt vagyok. Hogy még olvasok, igaz, elég sok mindent, nem csupán a listás tízből, sőt, gyakran még csak nem is a várólistámról, hanem olyanokat is, amiknek egyszerűen megtetszik a címe. Talán emiatt nem vagyok még mindig kész a párbaj rám eső részével, pedig eltökéltem, hogy idén csakazértis befejezem, ha tavaly már nem sikerült. A Taliesin-t május óta olvasom, és egy ilyen hosszú olvasás általában azt jelenti, hogy mindig találok mást, ami jobban érdekel, nem pedig a terjedelme miatt nem végeztem még vele.

Adós vagyok még három bejegyzéssel, amiből kettőt még el is kéne olvasni. Érdekesség, hogy már mindkettőt elkezdtem, igaz, hogy az Abarat-ot még valamikor 2008-ban, csak akkor nem tetszett, tehát azt újra kell, a legelejéről. A trónörököst meg valamikor télen, de az jó régen volt, hisz' már augusztus van. (Mégis olyan őszi reggel-érzésem van, csak az ég nemolyan kék, mint szeptemberben.)

A szabadnapom alkalmából - aztán ki tudja hány napot kell majd dolgoznom a következőig - igyekszem bepótolni az elmaradt bejegyzéseket, ami részben azért lesz vicces, mert van olyan, amit már korábban megírtam, általában noteszbe vagy egy darab papírra, csak be kell gépelni, és van olyan, amit nem. És ez utóbbi azért rossz, mivel elég sok könyvet olvasok, mellé filmeket is nézek, sok saját történet is kavarog a fejemben, és némileg kutakodni kell, míg a megfelelő történet polcához érek. Némely polcnak már csak a romjai vannak meg, de a különösen jó vagy végképp szörnyű könyekre tökéletesen emlékszem.

Már hozzáfogtam összegyűjteni újabb 10+10 könyvet, és reménykedem benne, hogy lesz majd hatodik könyvmolypárbaj. Ugye lesz?