Kicsi nyuszi hatalmas problémával (Tony DiTerlizzi: Kenny and the Dragon)

Még mielőtt bármit is mondanék a történetről, beszélek inkább a szerzőről, és kijelentem, hogy ő az egyik kedvenc illusztátorom, ez volt az oka annak is, hogy megszereztem és elolvastam ezt a könyvét. Műfaját tekintve leginkább valahol átmenet az ifjúsági, állatmese és a fantasy között, sőt, talán azt is mondhatnám, hogy némileg anthro, hiszen a szereplők állatok, akik javarészt emberként viselkednek, hiszen ruhát hordanak, iskolába járnak vagy kerékpároznak. De azt hiszem, túlságosan előreszaladtam. Akkor inkább visszaballagok az elejére.

Volt egyszer egy kicsi nyúl, úgy hívták, Kenneth, de leginkább azt szerette, ha Kennynek szólították. Egy napon apja hazarohan, és elmeséli, hogy valami hatalmas kék gyíkkal találkozott. Kenny nem volt sem buta, sem félénk, sokat olvasott, sőt, igazából imádott olvasni, ezért sokat tudott például a dinoszauruszokról, ám a hatalmas kék szörnyeteg nem dinoszaurusz volt, hanem valami más, igen, egy sárkány. De nem gonosz sárkány, aki királylányokat rabol el és fal fel. Nem ő, Grahame, mivel ez volt a neve, inkább olvasgat és virágokat szed, vagy csak beszélget csöpp barátjával, Kennyvel.

Ám jóság ide vagy oda, nem mindenki tekinti Grahame-et ártatlannak és veszélytelennek, a kis városka lakói félnek, és a királyhoz fordulnak, aki egy visszavonult lovagot, George-ot szólít fel arra, hogy pusztítsa el a sárkányt. Kenny igen rossz helyzetbe kerül, hiszen jó barátja George-nak is, és Grahame, amint ezt meghallja, csalódik a kis barátjában.

Ám Kennynek van egy terve, és ha ez beválik, nem csak nem esik bántódása egyik barátjának sem, de mégis megküzdhetnek egymással, ráadásul mindenki szeme láttára.

Kedves mese azoknak, akik szeretik, ha állatok a főszereplők és azoknak, akik kedvelik a fekete-fehér ceruzás illusztrációkat, mivel a szerző maga illusztrálta a könyvet.

Több kitekintés, cameo is található benne, az egyik legfeltűnőbb, Szent György és a sárkány története, a másik kicsit rejtettebb, és csak némi gyermekirodalmi jártasággal ismerhető fel. Kenny egyik kedvenc könyve a Szél lengeti fűzfákat, és ha jobban odafigyelünk a két barát neve Kenneth és Grahame, ami az előbb említett szerző neve is. A könyv végén Grahame a Reluctant Dragon című könyvet olvassa, ami szintén Kenneth Grahame, ráadásul ennek a könyvnek az alapja is.

Szarvaskirály, királylány és disznópásztor (Lloyd Alexander: The Book of Three)

Valaha, egyszer, évekkel ezelőtt képek után kutattam, és találtam valamit, ami első ránézésre Disney-rajzfilmnek tűnt, de nem értettem, hisz ismeretlennek tűnt. Kis kutatómunkával kiderítettem, hogy tényleg Disney, a címe pedig The Black Cauldron. A rajzfilmhoz Tim Burton készített karakterteveket, bár láthatólag mégsem az ő stílusát választották, a történetnek pedig van könyveredetije, és mint olyan, egyből felkeltette az érdeklődésem. 

Lloyd Alexander ötrészes fantasyjának, a Prydain Krónikáinak első részét rajzfilmesítették meg, érdekesség, hogy a film a második könyv címét kapta, mert az első részé The Book of Three.

Élt egyszer egy fiú, Taran egy üreg bűbájossal és egy visszavonult katonával. Ő lovag szeretett volna lenni, de csak a ház körül segíthetett. Ott élt egy disznó, a vidék egyetlen jósdisznója, Hen Wen, aki többet ért más disznóknál, hisz látta a jövőt. Akkoriban a legnagyobb gonosz a Szarvaskirály volt, és minden alkalmat megragadott volna, hogy megszerezze Hen Went, ezért Taran elhagyta az otthonát, és útra indult, hogy megvédelmezze a disznót. Útja alatt különféle alakokkal találkozik, egy törpével, egy forrófejű királylánnyal, Eilonwy-vel, egy furcsa szőrös teremtménnyel, Gurgival és egy dalnokkal, Fflewdur Fflammal. Együtt szembenéznek ezer veszedelemmel és kalanddal, sötét harcosokkal, boszorkányokkal, sárkányokkal, sőt még magával a Szarvaskirállyal is.

A történet fő szála a kalandos út és Taran jellemfejlődése. Tökéletes fantasy ifjabb főszereplőkkel, hisz még Taran és Eilonwy sem kisgyerek már, de nem is felnőttek, történetük mégsem gyerekmese.

A történetet a wales-i mitológia ihlette, a nevek és helyszínek is wales-i nyelvűek.

1985-ben elkészült belőle a a huszonötödik Disney animációs nagyfilm, 2001-ben könyvhű számítógépes játék. Filmre más formában nem vitték, pedig szerintem igazán megérdemelné.
A kifejezetten nem illusztrált, de minden fejezethez tartozik egy-egy kép, valamint a könyv elejében található térkép Alison Read linómetszetei alpján készültek. A térképért különben is nagy respect jár, mert én úgy gondolom, az minden kalandos-utas fantasy könyvbe való tartozék, szóljon idősebbeknek vagy fiatalabbaknak, mint ahogy ez is.

Csokibéka és magyarázat desszertnek

Ez egy kicsit rendhagyó blogbejegyzés volt, ilyet itt eddig nem csináltam. Mondhatnám, hogy egy icipicit talán off, mert nem könyvértékelés, de mégis ide írom, mert egy könyvhöz, vagy inkább hét könyvhöz nagyon is kapcsolódik. A most következő írás egy fanfiction, a benne szereplő karakterek mind J. K. Rowlinghoz kapcsolódnak, a történet megírásának a célja a pusztán szórakoztatás, és bevételem sincs belőle.

Csokibéka

Prológus
Bár a naptár december közepét mutatott, az idő mégis olyan volt, mint tavasszal. a magnóliák hatalmas bimbókat növesztettek, és várták a pillanatot, hogy kipattanhassanak. Hiába díszítették fel a várost már novemberben karácsonyi pompába, hiába állítottak a nevezetesebb tereken égbe szökő karácsonyfát, az időjárás pimaszul egyáltalán nem volt decemberi.
Egy fekete hajú, barna szemű, szeplős, kilenc éves kisfiú az ablakban könyökölt, és a csipkefüggönyt félrehúzva az üvegen át bámult kifelé, és várta, hogy havazzon. Úgy képzelte, minél jobban szuggerálja, annál hamarabb megtörténik. Még mondogatta is magában: Hó! Hó!
Egy kisebb fiú szaladt be a szobába, kezében egy törpegolymók, és nyomban utána egy kislány, aki visított.
- Anyuuuuu! Albus megint elvette a törpegolymókomat! Anyu, szólj rá, hogy adja vissza!
A kisebbik fiú mandulavágású zöld szeme huncutul csillogott.
- Vedd el, ha tudod! Kapj el! – kacagta, és felszökkent az ablakpárkányra bátyja mellé.
- Albus!
Albus a hangra összerezzent, és anyjára nézett, aki épp most lépett a szobába, kezében egy pár összehajtott tiszta talár.
- Tessék Lily! – hadarta gyorsan, ahogy húgának nyújtotta a kis kedvencet – Csak nem akartam, hogy unatkozz!
- Albus!
- Jól van, Anya, már visszaadtam neki!
- Albus! – szólt rá anyja harmadszorra is, de sokkal halkabban és nyugodtabban.
- Jól van, bocsánat!
Ginny nagyott sóhajtott, majd leült a fotelbe, a talárokat annak karfájára tette, és hagyta, hogy Lily az ölé kuporodjon és a golymókját cirógassa.
Albus ez unalmasnak találta, és úgy látta, a bátyja is unalmas ezzel a folyton ablakon vaó kibámulással.
James közben kitartóan suttogta, mint valami mantrát: hó, hó!
- Anya… - kezdte Albus, - a Roxfortban tényleg minden karácsonykor esik a hó?
- Hull – szólt közbe Lily.
- Mindig – mosolyodott el Ginny. – Már novemberben leesik az első hó, és sokszor márciusig marad.
- Akkor James jövőre boldog lehet, ha majd a Roxfortban karácsonyozik.
Ez felkérés volt a táncra. Albus az utóbbi időben gyakran cukkolta bátyját a Roxforttal, legfőképp azért, mert irigykedett, hogy a következő utáni ősztől James elkezdhet ott tanulni, mikor neki még egy évet kell várnia. Ráadásul, ahogy azt szüleik és Ron bácsikájuk meg Hermione nénikéjük elmesélték, csodálatos lehet.
- A Roxfortos karácsony mindig nagyon szép, de Jamest attól még szívesen látjuk itthon, ha elkezdi az iskolát. A Roxfort nem büntetés.
- Nem, az az, ha Percy bácsival kettesben kell karácsonyozni – kotyogta közbe Lily.
- Én csak azt szeretném, hogy karácsonykor legyen hó! – suttogta James.
- Drágám! – Ginny felállt a fotelből, és helyére kislányát ültette, a fiához lépett, elhúzta a függönyt, és kinézett a Grimmauld térre. – Hiszen tudod, hogy az Odúban karácsonyozunk, és ott akkor is van hó télen, ha máshol nincs.

Harryék karácsony előtt négy nappal érkeztek az Odúba, Percyékre és Charlie-ra még várni kellett, mindenki más azonban már ott volt. Az Odú megtelt gyerekzsivajjal,  kacagással, lármával és futkosással.
- Furcsa – jegyezte meg Ron -, régen valahogy nagyobb volt ez a ház.
- Ez azért van, mert folyton süteménnyel tömöd magad – fűzte hozzá George. – Csak Anya meg ne lássa!
- Kizárt dolog, hogy kicsi lenne a ház! – méltatlankodott Mr. Weasley – Nem olyan régen toldottam meg négy vendégszobával, és a konyha mellé építettem egy jegeskamrát is, a mugli jegesszekrények adták az ötletet.
- Mi az a jegesszekrény, nagypapi? – kérdezősködött Hugo Weasley, Ron kisfia.
- Egy olyan szekrény, amiben belül havazik, bár nem tudom, hogy csinálják a muglik, és fagybűbájt használtam.  Most különösen hasznát vesszük, Molly rengeteg süteményt készített.
A kandalló előtt két fiú játszott varázslósakkot, mire egy harmadik ugrott melléjük, hogy kis híján felborította a játéktáblát.
- Hé, Louis, nem tudsz vigyázni? Majdnem leverted a bábukat, pedig épp nyerésre állok!
- Bocs, Fred. De olyan infóim vannak, hogy a sakk úgyis jelentéktelenné válik, ha meghalljátok!
- Ne húzz minket, Louis, mondd már! – kérlelte James az unokatestvérét.
- Sütemény! Süteményhegyek vannak nagypapa jegeskamrájában.
A konyhában, az emlegetett jegeskamra közvetlen szomszédságában nagy volt a készülődés. Aki csak tehette, és kedvét is lelte benne, mind kavart vagy főzött valamit. Lucy, Lily és Roxana pedig kifejezetten élvezte, ha süteményt szaggathat vagy tetőtől talpig lisztes lehet. A fiúk beosontak, úgy látták, senki sem vesz róluk tudomást, ideje ebbe-abba belekóstolni. fiúk, kicsik és nagyobbak egyaránt.
- Az a sütemény holnapra van, Ron! És az rátok is vonatkozik, fiúk! – zsémbelt Mrs. Weasley, mire Fred magában megjegyezte, nagyanyjának a hátán is szeme van.
- Mi ránk? – nézett össze James és Louis.
- Legfőképp rátok! És Fredre! Fred, kifelé a jegeskamrából! Ha valaki holnapig akár egy falat süteményt is eszik, az holnap csak nézheti a karácsonyi ebédet, mert nem fog belőle kapni! És ezt komolyan mondom!
- Menjetek, játsszatok valamit a konyhán kívül! – terelte ki Ron a fiúkat.
- Azt mondtam, mindenki, Ron! Kortól függetlenül!
- Jaj, Anya! Semmi dolgom a süteményekkel, George kért meg, hogy ellenőrizzek odabent valamit.
- George és az ötletei! – sóhajtott Mrs. Weasley, és lisztes csíkot húzott a homlokára.
A három kiküldött fiú kabátot, cipőt húzott, és az udvaron téblábolt.
- Hó nélkül semmit se ér a tél! – rugdosott James egy barnászöld fűcsomót.
- Hé, tudod, hol van hó? – karolta át kuzinját hirtelen Louis.
- Hol?
- Nagypapa jegeskamárjában.
- Persze, csak onnan ki vagyunk tiltva. Hallottad, mit mondott nagymama.
- Hé, James! Hol a kalandvágy? Különben is, nappal nem érdemes odamenni, akkor állandóan van ott valaki, éjjel inkább, akkor mindenki alszik.
- Tudod, Louis, az van, hogy éjjel én is alszom, általában.
- Egy éjszakát kibírsz. Karácsony éjjelén maradjunk ébren, és menjünk ki a jegeskamrába… hógolyózni.
- És sütizni – tette hozzá Fred. – És ha valaki mégis elkap, hogy mit mászkálunk éjjel, majd azt mondjuk, hogy a Télapót meglesni indultunk.
- Hihető, persze – bólogatott komoly arccal James, majd elvigyorodott.
Karácsony éjjelén a fiúk jó gyerekekhez méltón már korán ágyba bújtak, és igyekeztek nem elaludni. Persze nem beszélgethettek, mert Louis terve szerint a kicsiket – Albust és Hugot – nem avatták be, és James ajánlására a lányokat sem, mert velük mindig csak a baj van.  Megvárták, hogy elcsendesedjen a ház, hogy a felnőttek is aludni menjenek. Akkor Louis terve szerint halkan el kell hagyni a szobát, lehetőleg mezítláb, mert azt hallotta, úgy könnyebb lopakodni.
- Eszemben sincs mezítláb mászkálni a jegeskamrában – morogta James, aki mégis elaludt, és Fred keltette föl.
A tőlük telhető leghalkabban osontak le a lépcsőn, bár az néha akkorákat reccsent, hogy a fiúk úgy érezték, felveri az egész házat. Már a nappalin haladtak keresztül, amikor két világító zöld szemmel találkoztak. Ha nem kapja szája elé kezét, Fred biztos felkiált ijedtében.
- Psssz! Csámpás. menj aludni!
- Csak Csámpás – sóhajtott Louis.
- Csak Csámpás? – kérdezte vissza Fred. – Kis híján frászt kaptam ettől a macskamatuzsálemtől.
- Akkor neked lenne való az éjjeli titkos Roxfortos kóborlás. – suttogta James. – Csámpás szelíd, de ott van a gondnok meg a macskája. Vajon az még ugyanaz a macska?
- Kit érdekel? De a Roxfortban lenne nálam pálca!
- Az kéne ide! Egy pálca, legalább akkor látnánk, hogy nem megyünk-e neki valaminek.
- Nem varázsolhatsz az iskolán kívül, te is jól tudod, kedves bátyám! – szólalt meg egy hang a sötétben.
- Albus! Te meg mit keresel itt? Miért nem alszol?
- És ti miért nem alszotok? – kérdezte egy másik hang.
Rose jelent meg rózsamintás hálóingében, és megcirógatta Csámpást.
- Mi kérlek, titkos éjjeli hadműveleten vagyunk – húzta ki magát Louis.
- Na, persze! Titkos sütilopási hadműveleten. De ne izguljatok, nem szólok nagyinak, ha bevesztek engem meg Albust.
- Hé, ez zsarolás!
- Nem, ez üzlet.
- Legyen! Rose úgyis lány, rá senki sem gyanakodna, és ha nagyi valahogy megbűvölte a konyhát vagy ilyesmi. Majd ő vesz a sütikből, és továbbadja nekünk.
- És mi lesz a hógolyókkal? – kérdezte Albus.
- Mindennek eljön az ideje.
- Nem akarok közbeszólni, de még mindig vaksötét van.
- Ezt akartam elmondani – kezdett bele Louis. – Elcsentem Victoire pálcáját.
- Hű, Victoire irtó mérges lesz, ha megtudja.
- Ha megtudja! Gyerünk!
- Add ide! – kapta ki Rose Louis kezéből a pálcát. – Lumos!
- Bámulatos! – ámuldozott Louis. – Hé, tudsz róla, hogy még csak nyolc éves vagy?

A jegeskamra nem volt zárva sem kulccsal, sem bűbájjal. Szerencsére, mert Rose különben sem ismerte a zárnyitó bűbájt. Hang nélkül nyílt a faajtó, és odabentről erőteljes hideg áradt kifelé. A kamra polca roskadozott a finomságoktól, az illatuk keveredett valami különös télszaggal.
- Nézzétek mennyi csemege! – suttogott Fred.
- És nézzétek! Hó! – mutatott körül James, és valóban, a kamra belseje hótól fehérlett, a plafonról jégcsapok lógtak.
A kis csapat beljebb nyomakodott, hogy alaposan szemügyre vegyenek mindent pálcafénynél. Papucsuk alatt ropogott a hó, és a hóropogásba valami más hang is belevegyült.
- Ti nem hallottatok vartyogást? – kérdezte Fred és közelebb húzódott Rosehoz, közelebb a pálca fényköréhez.
James épp elindult az egyik polc felé.
- Én nem hallok semmi va… áááááá!
- Mi van? Mi van? – Louis hangja egy fél oktávval magasabbra csúszott.
- Itt van valami, és mozog! Rose világíts ide a pálcával!
Rose elindult unokabátyja felé, és a pálca fényét a polcra irányította. Három kamrapolc telis-tele volt…
- Hiszen ezek békák!
- És mégis mit keresnek itt békák? – kérdezte Albus félig érdeklődve, félig valami gúnyra emlékeztető hanggal.
- Talán, talán… nem tudom – volt Louis bizonytalan válasza.
- Talán hozzávaló Fleur néni valamelyik receptjéhez – találgatott Fred.
- Fúj, Fred! – rázkódott meg Rose.
- Miért? – vont vállat Louis. – Én már ettem békát Delacour nagyinál.
- Ezek – lépett közelebb Rose a polchoz -, ezek úgy festenek, mint a csokibékák.
- Hülyeség! Mióta brekeg a csokibéka?
- Mindenestre mi nem a békák miatt vagyunk itt!
- Nem bizony!
Louis kilépett az egyik asztalhoz, hogy elvegyen egy szedres kosárkát, amikor felcsendült egy földöntúli kórus.
Tiltott úton jár a gaz,
Tolvaj kezét jég fagyaszt.
Halld hát most az énekünk,
Bárhova bújsz, meglelünk.

- Ööö, nem akarok akadékoskodni, de én inkább lemondok a sütiről – Fred hangja furcsán elvékonyodott.
James lépett egyet hátra, mire az egyik béka a polcról a vállára ugrott. James annyira megijedt, hogy felkiáltott, és kirohant a jegeskamrából, a többiek persze utána. A szobába visszaérve próbálták magukat kifújni.
- Mi a csuda volt ez?
- Én nem tudom, de nem is akarom tudni.
- Nagyi kémjei, reggelre tudni fogja, hogy sütit akartunk csenni, én inkább le sem megyek reggel.
- Megint zöldséget beszélsz, Fred! Nagyinak nincsenek kémjei!
- Tényleg? Akkor mivel magyarázod azokat a békákat?
- Hát… mindegy. Akármi is volt, reggel lehetőleg viselkedjetek normálisan!
- Mi mindig normálisan viselkedünk, Rose!

Másnap reggel, karácsony reggelén James is, Albus is, de még Louis és Fred is szabályos ajándékkupacot talált az ágya végében. Hugo már fent volt egy ideje, és magáénak java részét már kicsomagolta, és a fiúk közül ő volt az egyetlen, akinek tiszta volt a lelkiismerete. a másik négy bűnbánó arccal vonult le a konyhába reggelizni, és mindőjük a már a klasszikus Weasley-pulcsit viselte. A felnőttek is, és Ron a hosszú évi gesztenyebarna helyett idén kivételesen narancssárgát.
Weasley nagyi arcán nem látszott semmi, és a gyerekek is kezdtek feloldódni, talán tévedés volt az egész vagy mindegyikük ugyanazt álmodta.
- És most – lépett be George a konyhába egy abrosszal letakart zsúrkocsit tolva -, következzen a titkos meglepetés!
A felnőttek mind mosolyogtak, amiből Albus kitalálta, hogy számukra se nem titkos, se nem meglepetés, de a lányok arcára nézve örömmel látta, hogy számukra ugyanolyan titkos, mint saját maga számára.
George lerántotta a leplet, és felhangzott a zsúrkocsin trónoló békák kórusa. Tíz karácsonyi dalt énekeltek el több szólamban, míg a végére csak brekegésre futotta, végül teljesen elnémultak.
- De hisz ezek csokibékák! – kiáltott fel Louis.
Rose oldalba bökte, és ajkai némán formálták a szavakat: „Én mondtam.”
Fred kezdett el először nevetni és tapsolni, először kínjában, hisz éjjel valóban kilesték a Télapót, még akkor is, ha az éppenséggel nem volt más, mint egy falka megbűvölt, éneklő csokibéka. Később már szívből jövően és a többiek is csatlakoztak hozzá. George Weasley csokibékakórusa úgy látszik, nagy sikert aratott.
- Minden gyereknek öt béka jár, igen Victoire, most te is gyereknek számítasz! Kapjátok el őket!
- George bácsi! – rángatta meg Lily George pulóverének ujját. – Itt a csokibéka, de hol a kártya, ami jár hozzá?
Albus hevesen bólogatni kezdett.
- Tényleg, hol van?
- Hát erre még különösen büszke vagyok! – vigyorodott el George, miközben kihúzta magát.
Rose ekkor fogott el egyet, és leharapta a fejét.
- Benne van! A kártya a békában van! – lelkendezett! – Lássuk, ki is az, ó, Paracelsus! pont hiányzott!
A gyerekek nagyon jól szórakoztak, és persze a reggelihez egyikük sem nagyon nyúlt, ellenben jóllaktak csokival, amiért senki sem szólt, hisz karácsony volt. Rose lelkesen mutogatta a kártyáit, és lelkesen magyarázott minden háttérinformációt, amit csak tudott. Hugo a kezébe vette egyik kártyáját, majd sikkantott egyet, és a kártyát elrejtette a tányérja alá. Rose utánanyúlt, és alaposan megnézte.
- Á, Baba Yaga! És neked, James?
James szemügyre vette a saját kártyáit. Volt egy Kirké, egy Merlin, Dumbledore kétszer és egy Bogoly Bertie. Odahajolt öccséhez.
- És neked?
Albus nem felelt, hanem szótlanul meredt a kártyára, ahonnan saját apja nézett vissza rá.
Valami hirtelen koppant az ablakon. Egy gyöngybagoly volt, láthatóan hosszú útról jött. Ginny az ablakhoz ment, és beengedte a madarat.  A bagoly Harryhez repült, és a tányérjára pottyantotta a borítékköteget, amit karmos lábában tartott.
- Hannah és Neville mindekinek boldog karácsonyt kíván – közölte Harry. – Hagrid szintén. Ó, és itt egy üdvözlőlap Dudleytól.
- Dudley Dursley? – kacsintott George Harryre.
Harry folytatta:
- Dudley és családja üdvözletüket küldik.
- Akkor – emelkedett fel Arthur Weasley -, ideje köszöntőt mondani, csak úgy, a reggelihez. Sütőtökleves poharat kézbe! Boldog karácsonyt!
- A varázslóknak! – kacagta Lucy.
- A boszorkányoknak! – biccentett Louis.
- A mugliknak! – trillázta Lily.
- Boldog karácsonyt mindenkinek!

Egy nagyon titkos manóvilág (Tony DiTerlizzi - Holly Black: The Spiderwick Chronicles)

Milyen lenne, ha egy új házba költöznél, egy új házba, ami valójában egy régi viktoriánus ház, ami egy nagy-nagynénidé volt, akiről az hírlik, hogy megbolondult? Mi lenne, ha egyszerre furcsa dolgok történnének, amikről édesanyád és nővéred azt gondolná, hogy te tetted? 

A Grace gyerekekkel pontosan ez történt, és leginkább Jared Grace-szel, aki ikertestvérével Simonnal, nénjével Malloryval és édesanyjával költöztek Lucinda nagy-nagynénjük régi házába. 

Egy nap Jared megtalálta egy rokonuk titkos naplóját és jegyzeteit egy különös világról, a körülöttük élő tündérekről, manókról, koboldokról, akik vagy amik valóban léteznek. De ennek a tudásnak ára van. Minden tündérlény legfőbb célja, hogy létük titkát megőrizzék, így mindent megpróbálnak elérni, hogy megszerezzék a könyvet, Arthur Spiderwick Manók könyvét. Ki kedvesebben, ki erőszakosabban.

Eredetileg egy ötkötetes sorozatnak írták, de kiadásra került egyetlen, összesített kiadásban is, én azt szereztem meg és olvastam el. 

Az elfek

A helyszín az Amerikai Egyesült Államok, egy a várostól távolabb lévő erdős, folyós vidék, itt áll a Spiderwick-birtok. A főbb szereplők a Grace gyerekek, a nyolcéves, sötét hajú ikerfiúk és fiús, tizenhárom éves, vívásban érdemeket szerző nénjük. Az első részben megismerjük a szereplőket, a birtokot és feltűnik az első különös lény, egy brownie, akit ha felmérgesítenek, boggarttá válik. A magyar verzióban házimanónak és mumusnak fordították, ami tulajdonképpen egész jó fordítás, hiszen a brownie, Thimbletack a házban él és vigyáz a házra. A második részben tűnnek fel a goblinok, akik rosszak, mert macskát esznek és eleve alattomosak és sunyik. Saját foguk nincsen, hanem üvegcserepeket tesznek a szájukba, azok válnak a fogaikká, és feltűnik egy hobgoblin is, a patkósorrű denevérre hasonlító fejű és kézre hajazó lábú Hogsqeal, aki szintén szereti a macskákat, de madarak még annál is jobban. A két fivér közül Simon az, akinek mindig van valamilyen házikedvence, először két egér, majd egy kismacska, és végül egy goblinfogásból szabadított griff. A harmadik részben feltűnnek az elfek, amik mások, mint Tolkien elfjei, inkább úgy festenek, mintha valami emberszerű, csak sokkal szebb rovarokkal és növényekkel keveredett volna. Feltűnik egy egyszarvú is, ami, mint a régi falikárpitokon Mallory ölélbe hajtja fejét. Megjelenik a phooka is, leginkább egy túlméretezett nyúlra hasonlít, és irányt mutat. Rosszat vagy jót

Jared és Simon Arthur Spiderwick dolgozószobájában

. Ebben a részben jelenik meg a legtöbb tündérlény, mert ott vannak még a pixik, apró szárnyas lények, a különleges gyümölccsel, ami megízlelése után minden más étel hamuízű lesz. A negyedik rész már egy fokkal sötétebb hangulatú, de tökéletes Hófehérke és a hét törpe-kitekintés. A törpék, akik a hegyben élnek, a törpék, akik fémből tökéletes fát építenek és kutyákat, amik többek, mint egyszerű fémből készült ebek. Az ötödik kötetben jelenik meg a legsötétebb lény, Mulgarath, az ogre, ami hatalmas, alakváltó és valódi formájában leginkább egy gonosz fára hasonlít.

Ez egy különleges ifjúsági fantasy (8-12 év közöttieknek ajánlva), ami tele van a nép hiedelmekben megjelenő mitikus lényekkel, tündérekkel, manókkal, azok megjelenésével és jellemével, angol nevével, ami sokkalta tágabb, mint magyar fordításuk, és megjelennek úgynevezett cameók is, kitekintések az inspiráló történetekbe, mint a Hófehérkébe, az Alice-ba vagy a Csizmás kandúrba.

A mese, mert mese ez illusztrátora és társszerzője Tony DiTerlizzi volt. A könyv végén találhatók az eredeti skiccek a karakterekhez és ráadásnak három külön történet.

Túlraláttam egy piros szánkót (Lois Lowry: Emlékek őre)

Van úgy, hogy épp csak elkezdek egy könyvet, de tudom előre, ki fogok rajta borulni. Ez az érzés a legtöbb esetben tökéletes megérzésnek bizonyul.

Figyelem, spoileres tartalom!

Valamikor a távoli jövőben járunk. Nincs nyomorúság, nincs éhezés, nincsenek elnyomottak és elnyomók, nincsenek szegények és gazdagok, mert mindenki egyenlő. Nincsenek vallások és bőrszínek, nincsen nyár, sem pedig tél. Az emberek boldogok. Talán. Amíg elérik a tizenkettedik évüket, minden évben különleges ceremónia kíséretében kerülnek egyre magasabbra, míg végül beosztják őket hátralevő életük munkájába, adottságaikhoz mérten. Nincsen környezetszennyezés, mert mindent újrahasznosítanak, még a gyermekek puha tárgyát, plüss állatkáját is, ami már nemlétező állatot formáz. Medvét, elefántot, vízilovat. Ebben a távoli jövőben nincsenek színek, nincs piros meg kék, nincsen választási lehetőség, nincsenek érzelmek, nincsen szeretet, csak boldog tudatlanság, mert az emberek már képtelenek lennének feldolgozni a valódi tudással járó gyötrelmet. Egyetlen ember van csak, akié a tudás, minden emlék tudása, ő az Őrző. Az emlékek őre.

Nyomban kezdésnek leesett, hogy valaha egyszer ez már a kezembe került, még tizenévesen, amikor minden Animus kiadású könyvben Harry Potter-pótlékot kerestem, de a fülszöveg és az első pár mondat mást nyújtott, ezért hosszú éveken keresztül nem foglalkoztam vele. Kár. Utópiának indult, de ahogy haladtam a történettel, egyre inkább átvette az antiutópia hangulat a történetet. Itt egy tökéletes világ, ahol az emberek őszinték, minden érzelmüket megosztanak másokkal és elmesélik álmaikat. Minden nap. Itt a tökéletes világ, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a szavak jelentésének helyes használatára, és aki megszegi ezt a szabályt, azon azt megtorolják. Itt egy tökéletes világ, ahol nincs túlnépesedés, mert erre tökéletes megoldás az elbocsátás. Az első

pont, ahol még csak kissé oldalt billentettem a fejem, és furcsán néztem, hogy a családok tagjai közt semmilyen valódi rokoni kapcsolat nincs. Mert a gyerekeket úgy választják ki a párokhoz, és később úgy választanak nekik is hozzájuk illő párt, akihez majd a közösség választ gyereket és így tovább. A következőnél már ökölbe szorítottam a markom, a bolydulás esete. Mert eszerint a furcsa és érzések nélküli közösségben, az, ha valakinek érzései vannak, az súlyosan kezelendő, a kezelés pedig tabletta, amit öregkorig mindennap szedni kell. A harmadik eset az elbocsátás volt, amikor mát törni-zúzni szerettem volna.

Nem tudom behatárolni, milyen műfaj, disztópia, ez eddig oké, de az Őrző és az Örökítő különleges képessége azért valahol kicsit természetfeletti.

Jonas jól megalkotott karakter, az a fajta, amelyik gondolkodik és kérdéseket tesz fel, és, ami még nagyon fontos, hogy gyerek. Ez is egy gyerekkönyv tulajdonképpen. Nyomasztó, nem is kicsit, de mélyen elgondolkodtató.

Sosem olvastam volna el, ha a borító alapján választottam volna, nem pedig azért, mert évek óta várólistás. Pedig ennél tökéletesebb borító nem kell, mert ebben minden benne van.

Van film is, de nem merem megnézni. Csak a filmes borító alapján ítélek elsőre, hogy már megint hat évet öregítettek egy tizenkét-tizenhárom éves fiún, és biztos tele van olyan dolgokkal, amik a könyvben nincsenek benne.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Stephen Lawhead: Taliesin című A-listás könyvét.

Az útonálló úrilány (Celia Rees: Sovay)

Celia Rees írásaiba akkor szerettem bele, amikor a Bűbájos Maryt olvastam tőle. Más valahogy egyre
gyengyébb volt, akár a Farkasszemre, akár a Kalózok!-ra gondolok. És sajnos ilyen a Sovay is, pedig azóta vágytam rá, mióta először láttam a könyvesboltban, talán négy éve is van.
Először a borító és a cím alapján vadnyugati történetre számítottam, majd később, kicsit belegondolva, hogy Rees angol történelmi regényekkel dolgozik, nem volt nehéz elfogadni az Európában játszódó történetet.

Maga az alapötlet egy angol balladából ered, egy fiatal lányról, aki útonállónak csak fel, s hogy valamely környezetbe helyezze, a francia forradalom korát választotta. Maga az útonálló tevékenység cseppet kicsiny helyet foglal el a történetben, inkább csak afféle kiegészítés a kor szelleméhez egyáltalán nem méltatlan viselkedésű ifjú hölgyhöz.
És, hogy tetszett-e? Igen, tetszett, Rees könyveinek megvan az a varázsa, hogy bámulatosan érdekessé tudja tenni épp azt a történelmi kort, amiről ír.

A borítóra visszatérve, Sovay olyan szemrehányóan nézett rám róla, akárhányszor félbehagytam egy-egy fél napra, vagy pár órára a könyvet.

Macskaháj-tanya, fafigurák, sapkó és puskó (Astrid Lindrgen: Juharfalvi Emil)

Volt egyszer egy svéd kisfiú, kék nadrágos, kék inges, kék sapkás, szöszke hajú. Szüleivel, Svensson

Antallal és Almával, kishúgával, Idával, egy béreslegénnyel, Alfréddal és egy béreslánnyal, Linával élt Juharfalván (Lönneberga) a Macskaháj-tanyán, a svéd délföldön, így aztán senki se csodálkozzon azon, hogy délföldiül beszélt!

Emil nem volt rossz gyerek, mégis mindig valami galibába csöppent, ahogy a béreslány, Lina is megjegyezte. Emil, akárhányszor rossz fát tett a tűzre, a fáskamrába vonult, hogy nekiálljon kifaragni a legújabb fafiguráját. És mert Emil gyakran időzött a fáskamrában, sok fafigura került ki a keze közül. Oly sok kaland történt vele, ami talán még sok egy ötéves fiúcskának. Szorult feje levesestálba, egyszer kishúgát felhúzta a zászlórúdra, amit Ida egyáltalán nem bánt, hiszen belátta egész Juharfalvát, sőt, olyan is esett, hogy elveszett, hatalmas kavarodást okozva ezzel, s nem is egyszer. Ilyen fiú volt Emil.

A könyv nagy betűkkel szedett, kisebb olvasóknak ezzel könnyebb, nekem inkább nehezebb volt, nem vagyok hozzászokva ilyen hatalmas betűmérethez. 

Illusztrációkban gazdag, méghozzá Björn Berg, svéd grafikus eredeti képeivel. 

Emil történetét Astrid saját gyermekkora és saját fivére ihlette. Így aztán korban is a XX. század elejére tehető a történet, senki se keressen benne számítógépet, televíziót, rádiót, Emil is megelégszik kék sapkójával, puskójával, amit Alfréd faragott neki egyszer, és csodálatos jó játéknak gondolta megkergetni a macskát, hogy megnézze, tud-e olyan gyorsan futni, mint az. 

Bájos történet kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Emil kalandjai még további két kötetben, a Juharfalvi Emil újabb csínyeiben és a Juharfalvi Emil még egyszerben folytatódnak.

2013-ban egész estés animációs film készült Emil kalandjaiból Emil & Ida i Lönneberga (That Boy Emil) címen. Az animációs film Björn Berg rajzstílusában készült, rendezője Per Åhlin. 

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Ned Vizzini: House of Secrets A-listás könyvet.