Figyelem! A következő bejegyzés őszinte vallomás lesz, ezért lehet, hogy aki eddig ismerte valamelyik oldalam, most csalódni fog bennem, de úgy érzem, muszáj ezt leírnom. És valahol, legbelül abban is reménykedem, hogy teljesen véletlenül idetéved olyan, aki e vallomásban leírt önző és makacs énemmel már találkozott a közös múltunk során.
Egészen kicsi koromban, amikor már tudtam olvasni, nem szerettem nagyon ezt cselekedni. Megriasztottak az egyoldalas szövegek, a százoldalas könyvek. Persze, ez folyamatosan változott, és a mesekönyveket meg Fekete István állatok történeteit be tudtam fogadni. Eljött a felső tagozat, első kötelező, A Pál utcai fiúk. Tulajdonképpen nem tartottam rossznak, kivéve a végét, mert az szörnyű volt. Meg megállapítottam, hogy Nemecsek nélkül az egész könyv jobb lett volna. János vitéz. Azt hiszem, akkor alakult ki bennem, hogy versbe szedett történeteket, ha túl hosszúak, nem tudok élvezni. A mai napig se. Jött a nyár, és valaki az osztályból azt terjesztette, hogy nyáron kell elolvasni az Egri csillagokat. Elolvastam, három nap alatt, hogy minél előbb túl legyek rajta, természetesen utána semmire sem emlékeztem, és nem voltam hajlandó újraolvasni. Évekig. Jött a következő nyár, Jókai, akinek a lehető legrosszabb könyve lett a kiválasztott. Évekig utáltam Jókait, megjegyzem, egy hiba volt és botorság. De a Kőszívű ember fiai több volt, mint unalmas. És arra is rájöttem, hogy rossz irodalmi osztályzataim oka, hogy egyszerűen szellemileg éretlen voltam a kiválasztott művek befogadására és élvezetére. Úgy tizenhárom és húsz éves korom között nem is vonzott a szépirodalom, csak Fekete István és Tolkien. Persze verset tanulni imádtam, de az nem elég. Következett a Szent Péter esernyője. Meg kell állapítanom, hogy az egy jó könyv, csak éppen nagyon nehéz a nyelvezete. Így már érthető, miért úgy olvastam el, hogy különösebben nem akartam felfogni, mit olvasok. A Liliomfit meg el sem olvastam. Máig. Várólistán van. Persze színházban megnéztük. Nem emlékszem rá, csak arra, hogy mindenki nassolni akart előadás alatt. Én is. Azt különösen nem értettem, hogy felső tagozatos korunkban miért a felnőtt színdarabokat nézzük meg. Miért nem a gyerekelőadásokat. Nyolcadik, Légy jó mindhalálig. Bevallom, ez a könyv tetszett. Egészen odáig, hogy számonkérés lett belőle, mert utána már kevésbé.Továbbléptem, középiskolás lettem, elkezdtem lázadni. Tulajdonképpen semmit nem olvastam el, ami nem volt benne a szöveggyűjteményben, pedig nem csupán beiratkozott olvasója voltam a megyei könyvtárnak, hanem rendszeresen jártam oda, és nem csak kerámia anyaggyűjtés miatt. Így nem olvastam el az eposzokat, nem olvastam el a bibliai részleteket. Ez utóbbi különösen nagy lázadásféle volt nálam, a "hát ugyan nekem senki ne mondja, hogy olvassak Bibliát!" című, és mindegy egy evangélikus iskolában. Többek közt az a lázadás az oka annak, hogy Bizánc és az ókeresztény művészettől kezdve igen lefelé romlottak a művtöri jegyeim. Egyszerűen nem voltam hajlandó megtanulni semmit, aminek a Bibliához köze volt. A Dávid zsoltárát mégis megtanultam, mert javítani lehetett vele az évvégi jegyen. Egy tanúra alatt háromszor is elmondtam, így lettem talán négyes. Vagy ötös. Nem emlékszem, melyik. a középiskolai irodlomórákon legjobban a felolvasásokat élveztem. Mert közben lehetett rajzolni. Sokkal kevésbé volt élvezetes megtanulni megannyi költő és író életrajzát. Már bánom, mert totális analfabéta vagyok ezen a téren. Mivel nem olvastam kötelezőket nagyon, így arra sem emlékszem, hogy mi volt tényleg kötelező és mi volt az, amiről csak említés esett. Például A Mester és a Margarita. Tavaly olvastam, és tetszett, de állítom, hogy középiskolásként utáltam volna.
Ez a vallomás bizonyítja, hogy miért voltak olyan bődületesen rosszak a jegyeim irodalomból. Mert nem érdekelt és, mert éretlen voltam hozzá. Remélem, ez elég.
