Neil Gaiman: Coraline

Van egy ház, melyben van egy ajtó, ami egy házba vezet. Ugyanabba a házba. Illetve mégsem, mert mindenki ugyanúgy néz ki, és mégse. Mindenkinek gombszeme van, és először nagyon kedvesek, de igazán szeretni egyik sem tud. A valóságnak csak hitvány utánzatai. Aztán ott van a macska, akiből csak egy van, s nincs neve, mert ő pontosan tudja, hogy kicsoda. És végül ott van a boszorkány, a gyerekeket édesget magához, majd elveszi a lelküket, és örökre elfelejti őket. Gonosz, de nem legyőzhetetlen. Vagy de? Ha találnál egy ajtót, amit kulcs zár, s ami a téglafalba vezet, kinyitnád? Tennél-e úgy, mint Coraline, ha unatkoznál? S utánanéznél-e a világnak, ami az ajtó mögött van, ami pontosan olyan, mint ez, amiből átmentél, és mégsem?

Mostanában mindent elárasztanak vámpíros történetek. Ha kinyitom a csapot, hogy igyak egy korty vizet, még onnan is vámpírok folynak ki. Hát ez nem az! Ebben nincsenek vámpírok, mégis kellemesen borzongató, sőt, néhol már elég félelmetes ahhoz, hogy elfújjuk a gyertyát, és villanyt gyújtsunk, és bebújjunk a takaró alá.  

Coraline, a legjobb félelmetes gyerekkönyv, amivel valaha találkoztam. Lehet, hogy van olyan, aki ennek a könyvnek vagy a belőle készült stop-motion animációnak köszönhetően lesz koumpounophobiás - félni fog a gomboktól -, de én ennek köszönhetem a gombok iránti rajongásomat.

A Coraline-t mindig novemberben olvasom, mert azt hiszem, ilyenkor kell. A könyvhöz nagyon jól illik a filmezene, amit Bruno Coulais szerzett. (Aki egyébként az egyik kedvenc zeneszerzőm.)