L. M. Montgomery: Anne karácsonya

Jó régen tartoztam már ezzel a bejegyzéssel, hiszen még december olvastam, nem sokkal karácsony előtt, amolyan hangulathozónak.

Könyvmolyképzős kiadás, szép, bordó. A borítón Anne és Diana, a cím is Anne-re utal, de valójában novellék gyűjteménye, amelyből csak kettő szól Anne-ről. A régi történet karácsonyról, puffos ujjakról, s egy másik, melynek Katherine Brook (Kával) az egyik szereplője. 

Tulajdonképpen rövid karácsonyi történetek, mind ugyanazzal a tanulságos történettel, hogy szeressük egymást, ne legyünk önzőek, ellenben jót tesz az önzetlenség és az adakozó kedv. Kissé cukormázas, de mégis jó Montgomery-féle stílusban. 

J. R. R. Tolkien: A Szilmarilok

Sok elmélkedés, gondolkodás, jegyzetelés, megemésztés tűnt tova azután, hogy olvastam a könyvet. Nem volt egy könnyű olvasmány elsőre, de akárhányszor olvasnám, mindannyiszor nehéznek gondolnám. Talán túl nagy fába vágtam a törpfejszém, olyan fába, ami még a régi időkből maradt, akkoriból, mikor még nem jöttek el Ardára a Másodszülöttek. És, hogy mi is a könyv, amiről beszélek? 

Krónikáskönyv, úgy is kell olvasni. A nyelvezete régies, egyes Bibliafordításokhoz tudnám hasonlítani. Illetve egyhez, mert én csak a Károli-féle fordításnak ismerem nagyon kis részét. Eredetileg úgy álltam hozzá, hogy biztos regény lesz, és ezzel tulajdonképpen hibát követtem el, mert nem lehet regényként olvasni, nem is érdemes. Szokták azt mondani, hogy csak a legelvetemültebb Tolkien-rajongóknak ajánlják elolvasásra ezt a könyvet. Lehet, hogy az elolvasása után lesz valaki elvetemült rajongó. Sokszor bele lehetett zavarodni, sok név, idegenül hangzó nevek, megjegyezni nehéz őket.

Bár a cím az ékkövekre utal, nem csak arról szól, hanem az egész világ teremtéstörténetét foglalja magába. Általa megtudtam, hogy Íluvatar teremtette a ainukat, akik közül páran leszálltak Ardára (a Föld), és akiket a tündék Valáknak neveztek. A Valák istenek, hat királyuk és hat királynőjük van. És még ott van a Melkor, minden gonoszság kiteljesedése. Igazából az ő nevét tudtam csak megjegyezni. Hozzá képest Szauron semmi.

Először a törpök lettek megteremtve, de álmot bocsátott rájuk Iluvatar, mert előbb az Elsőszülötteknek (tündéknek) kellett eljönniük. Ekkor arra gondoltam, hogy hiába a már kialakított rendszer, mert mégis a törpök az elsőszülöttek, mégha nem is jut nekik olyan hosszú élet, mint a tündéknek. 

Ez a blogbejegyzés lenne a bizonyítéka, hogy olvastam a könyvet, s nemcsak olvastam, értettem is. Olvastam, és talán értettem, de nem tudnám pontosan visszaadni. Nem tudnám a históriának minden eseményét pontosan leírni, hogy ki, mikor, hol, mit csinált. Túl sok volt a név, túl sok volt az információ. Túl száraz volt, mint a régi időkben a kötelező történelemlecke. Túlságosan tündeléptékű volt, ellenben A Gyűrűk Urával, ami inkább ember- és hobbitléptékű.

*3*

Már két olvasónaplóval vagyok elmaradva. Szörnyűség! Rettenet! Bepótolom, amint összeszedem a gondolataimat.
És egy kis önreklám, egy másik blogom --> http://quaras-elfnabe.freeblog.hu/
Érdemes ott a régebbi bejegyzéseket olvasni, mert találhatóak vicces dolgok is.

Elmaradt tánc

Elmaradtam egy olvasónaplóval és túl hosszú ideje olvasom már A szilmarilokat. Föl kéne pörgetni az eseményeket. És a blogomból nem lehet letölteni a Gésák gésáját, akárhányszor is próbálja meg valaki.

Csikorgó havas táj farkasokkal egy képes levelezőlapon

Marhára nem romantikus a havazás meg a tél. Fázni kell. Nem lehet kimozdulni, tényleg nem, négy fal között, kicsi sarokban sötétben mocorog a néma csend. Reszkető, ráncossá fagyott kezek testápolótejért könyörögnek, szőrszálak ágaskodnak remélve, hogy talán fűteni tudnak, de sosem lesznek képesek rá. Kevés zoknit húzva lefagy a láb, sok zoknit húzva nem fér a csizmába. Mire felöltözöl, háromszor is lekésed a buszod, ötször jut eszedbe, hogy mit nem vettél fel alá, és úgy nézel ki, mint a farkas, aki épp most ette meg Piroskát. Benn sincs meleg, ezer pulcsiba öltözve vacogsz a szobának nevezett jégveremben. Hiába tüzelsz, nem melegít, a fa fogy. Vakító, síkos fehérség jeges árnyként kúszik a cipődbe, és szorongatja lábad, ahol éri. Menekülnék, de nincs hova. Sakkban tart a fagy, nem enged, börtönbe zár. Vágyam lenne pedált nyomni, nyeregbe pattanni, de nem lehet. Én nem szeretem ezt a könyörtelen, keserves évszakot.

Celia Rees: Bűbájos Mary

Nem először olvastam, és nem is utoljára. Ami először megfogott, az a borító és a borítófedél papírja. Aztán a tipográfia, végül a lány, aki a képről engem bámul.

Egyszerre utálom és imádom ezt a könyvet. Illetve, nem is a könyvvel van bajom, hanem az emberi ostobasággal és elvakultsággal. Mary árva lány, egyedül utazott át az óceánon az Újvilágba, nem volt senkije, csak a nagyanyja szelleme nyúl képében. Talán. Bár én úgy álltam hozzá, hogy ebben a könyvben semmi természetfeletti nem történik. Milyen kegyetlenek az emberek! Főleg, ki kell mondjam, milyen irigyek a lányok. Az egész boszorkányüldözés nem egyéb, mint a nem szimpatikus emberek akasztófára juttatása. Azért, mert van tudása, azért, mert van mersze tudni és többet tudni másoknál. (nem tudom tovább írni, megfogott, de magam nem tudom megfogalmazni, mert a düh, amit kiváltott belőlem, elhomályosítja a gondolataimat.)


Egyszerűen a mai ésszel nem tudom felfogni, miért kellett kiközösíteni Maryt. Azért, mert árva, és néha sétál az erdőben? De ő nem volt álszent, nem hordott titokban csipkét, és nem tartotta meg a pogány ünnepeket sem.  Persze, mindig kell egy bűnbak, de miért lehet elhinni olyan ostobaságot, hogy egy lány okozza a jégesőt vagy a tiszteletes feleségének halálát. Ezek az emberek nem láttak a saját szemüktől, de nem is akartak látni. Még az is eszembe jutott, hogy a lányok, akik miatt Marynek menekülnie kellett Beluah-ból, valójában valami hallucinogén gombát ettek, amitől jól betéptek. A másik meg a rájátszás. Megtehették, hiszen nagy hatalmú ember rokonai voltak, természetes, hogy a törvény az ő oldalukon áll. De, hogy egyetlen olyan nagy hatalmú ember nem volt, akinek nem borította az ostobaság fátyla a szemét?! És ha már valaki tiszteletes, hát szerintem elég megbotránkoztató, hogy hisz a boszorkányságban meg a bűbájlásban. Nem ebben kéne neki hinnie!
És talán az is baj volt a szemükben, hogy Mary nem félt a vadontól.

Neil Gaiman: A temető könyve

Neil Gaimant mindig jó olvasni, mert valahogy más, mint mások. Bevallom, hogy amikor elkezdtem, még jobban érdekelt, de hogy nem folytonos történet, hanem részletek Sen temetői életéből, már egyre kevésbé érdekelt. Majdnem, hogy unalmas volt, még ha izgalmasnak is tűnt. Persze érdekelt, hogy tulajdonképpen mi a Jack nevű célja, és meddig marad Sen a temetőben, de nem volt az a fantasztikus, egetverően izgalmas könyv, mint a Coraline vagy a Csillagpor. Meg talán az is zavaró, hogy gépen olvasom, helyhez kötve. Meg talán rosszkor kezdtem el, és valóban nem túl szerencsés bármit is olvasni a Harry Potterek mellett, s bár azokat már befejeztem, a gondolataim még ott járnak. Ez olyan, mint vizsga előtti napon megnézni egy jó kalandfilmet, és kiszáll az ember fejéből, amit tanult, de megül benne a film minden egyes részlete.

Sen, vagyis Senki Owens családját megölte a Jack nevű. Róla nem tudunk sokat, csak, hogy férfi és a keresztneve Jack. Sen a temetőben él. A többiekről ez nem mondható el, szellemek egytől egyig, az.  Az a baj, hogy én mindig Szennek olvasom Sen nevét, pedig tudom, minek a rövidítése. Ez kicsit zavar, de ez a saját hibám. Sen összebarátkozott egy kislánnyal, Scarlettel, aki a városban él, de addig sulykolták a kislány szülei, hogy Sent csak ő találta ki, míg ő maga is elhitte. Hiszen ki gondolná, hogy egy ötéves kislány temetőben lakó barátja akár igaz is lehet? Mindig ez van, a felnőttek nem hisznek a gyerekeknek, de talán jobb is ez így néha. Scarleték végül elköltöztek Skóciába. A temetőben vannak jelöletlen sírok is - a Potter-réten -, ahova boszorkányt vagy öngyilkosokat temettek. Sen összebarátkozik az odatemetett boszorkány szellemével, és fejfát szeretne állítani neki, bajba is került miatta. Kis, rövid szemelvények Sen életéből, ebből áll a könyv. Lehetett volna jobb is. Viszont a vámpírok nagyon szórakoztatóak voltak, kacagtam rajtuk eleget.

De Scarlett visszatért. Meglepődtem. Nem számítottam rá.

Csak azért, mert Gaiman, még nem tetszik. Jó a cím, jó az ötlet, de mégis kevés. Mint a szürkeárnyalatos szivárvány, és az animáció, ami nem mozog. Azt hittem, jobb lesz.