Csikorgó havas táj farkasokkal egy képes levelezőlapon

Marhára nem romantikus a havazás meg a tél. Fázni kell. Nem lehet kimozdulni, tényleg nem, négy fal között, kicsi sarokban sötétben mocorog a néma csend. Reszkető, ráncossá fagyott kezek testápolótejért könyörögnek, szőrszálak ágaskodnak remélve, hogy talán fűteni tudnak, de sosem lesznek képesek rá. Kevés zoknit húzva lefagy a láb, sok zoknit húzva nem fér a csizmába. Mire felöltözöl, háromszor is lekésed a buszod, ötször jut eszedbe, hogy mit nem vettél fel alá, és úgy nézel ki, mint a farkas, aki épp most ette meg Piroskát. Benn sincs meleg, ezer pulcsiba öltözve vacogsz a szobának nevezett jégveremben. Hiába tüzelsz, nem melegít, a fa fogy. Vakító, síkos fehérség jeges árnyként kúszik a cipődbe, és szorongatja lábad, ahol éri. Menekülnék, de nincs hova. Sakkban tart a fagy, nem enged, börtönbe zár. Vágyam lenne pedált nyomni, nyeregbe pattanni, de nem lehet. Én nem szeretem ezt a könyörtelen, keserves évszakot.