Celia Rees: Bűbájos Mary

Nem először olvastam, és nem is utoljára. Ami először megfogott, az a borító és a borítófedél papírja. Aztán a tipográfia, végül a lány, aki a képről engem bámul.

Egyszerre utálom és imádom ezt a könyvet. Illetve, nem is a könyvvel van bajom, hanem az emberi ostobasággal és elvakultsággal. Mary árva lány, egyedül utazott át az óceánon az Újvilágba, nem volt senkije, csak a nagyanyja szelleme nyúl képében. Talán. Bár én úgy álltam hozzá, hogy ebben a könyvben semmi természetfeletti nem történik. Milyen kegyetlenek az emberek! Főleg, ki kell mondjam, milyen irigyek a lányok. Az egész boszorkányüldözés nem egyéb, mint a nem szimpatikus emberek akasztófára juttatása. Azért, mert van tudása, azért, mert van mersze tudni és többet tudni másoknál. (nem tudom tovább írni, megfogott, de magam nem tudom megfogalmazni, mert a düh, amit kiváltott belőlem, elhomályosítja a gondolataimat.)


Egyszerűen a mai ésszel nem tudom felfogni, miért kellett kiközösíteni Maryt. Azért, mert árva, és néha sétál az erdőben? De ő nem volt álszent, nem hordott titokban csipkét, és nem tartotta meg a pogány ünnepeket sem.  Persze, mindig kell egy bűnbak, de miért lehet elhinni olyan ostobaságot, hogy egy lány okozza a jégesőt vagy a tiszteletes feleségének halálát. Ezek az emberek nem láttak a saját szemüktől, de nem is akartak látni. Még az is eszembe jutott, hogy a lányok, akik miatt Marynek menekülnie kellett Beluah-ból, valójában valami hallucinogén gombát ettek, amitől jól betéptek. A másik meg a rájátszás. Megtehették, hiszen nagy hatalmú ember rokonai voltak, természetes, hogy a törvény az ő oldalukon áll. De, hogy egyetlen olyan nagy hatalmú ember nem volt, akinek nem borította az ostobaság fátyla a szemét?! És ha már valaki tiszteletes, hát szerintem elég megbotránkoztató, hogy hisz a boszorkányságban meg a bűbájlásban. Nem ebben kéne neki hinnie!
És talán az is baj volt a szemükben, hogy Mary nem félt a vadontól.

Neil Gaiman: A temető könyve

Neil Gaimant mindig jó olvasni, mert valahogy más, mint mások. Bevallom, hogy amikor elkezdtem, még jobban érdekelt, de hogy nem folytonos történet, hanem részletek Sen temetői életéből, már egyre kevésbé érdekelt. Majdnem, hogy unalmas volt, még ha izgalmasnak is tűnt. Persze érdekelt, hogy tulajdonképpen mi a Jack nevű célja, és meddig marad Sen a temetőben, de nem volt az a fantasztikus, egetverően izgalmas könyv, mint a Coraline vagy a Csillagpor. Meg talán az is zavaró, hogy gépen olvasom, helyhez kötve. Meg talán rosszkor kezdtem el, és valóban nem túl szerencsés bármit is olvasni a Harry Potterek mellett, s bár azokat már befejeztem, a gondolataim még ott járnak. Ez olyan, mint vizsga előtti napon megnézni egy jó kalandfilmet, és kiszáll az ember fejéből, amit tanult, de megül benne a film minden egyes részlete.

Sen, vagyis Senki Owens családját megölte a Jack nevű. Róla nem tudunk sokat, csak, hogy férfi és a keresztneve Jack. Sen a temetőben él. A többiekről ez nem mondható el, szellemek egytől egyig, az.  Az a baj, hogy én mindig Szennek olvasom Sen nevét, pedig tudom, minek a rövidítése. Ez kicsit zavar, de ez a saját hibám. Sen összebarátkozott egy kislánnyal, Scarlettel, aki a városban él, de addig sulykolták a kislány szülei, hogy Sent csak ő találta ki, míg ő maga is elhitte. Hiszen ki gondolná, hogy egy ötéves kislány temetőben lakó barátja akár igaz is lehet? Mindig ez van, a felnőttek nem hisznek a gyerekeknek, de talán jobb is ez így néha. Scarleték végül elköltöztek Skóciába. A temetőben vannak jelöletlen sírok is - a Potter-réten -, ahova boszorkányt vagy öngyilkosokat temettek. Sen összebarátkozik az odatemetett boszorkány szellemével, és fejfát szeretne állítani neki, bajba is került miatta. Kis, rövid szemelvények Sen életéből, ebből áll a könyv. Lehetett volna jobb is. Viszont a vámpírok nagyon szórakoztatóak voltak, kacagtam rajtuk eleget.

De Scarlett visszatért. Meglepődtem. Nem számítottam rá.

Csak azért, mert Gaiman, még nem tetszik. Jó a cím, jó az ötlet, de mégis kevés. Mint a szürkeárnyalatos szivárvány, és az animáció, ami nem mozog. Azt hittem, jobb lesz.

Ráth-Végh István: Az ércmadár

Máris ott kezdem, hogy Ráth-Végh Istvántól én korábban nem olvastam kitalált történetet. Vagyis igen, de olyat, amit nem ő talált ki, hanem a történelem csöppet balga embere. Ez a könyv viszont az első ától az utolsó téig a szerző fantáziájának szüleménye. Azért té, mert arra végződik az utolsó szó. 

A fülszöveg alapján azt gondoltam magamban, kemény dió lesz, lehet, hogy unni fogom, talán időutazás, vagy efféle, elvégre, hogyan kerülhet Hannibál idejébe repülőgép máshogy? Tényleg, hogyan? Ha szabad ezt a szót használnom, posztapokaliptikus történet. Az 1930-as években a világ lángol, minden ország minden városát tűz emészti, a kultúra, az épületek, a könyvtárak a tűz martalékává váltak, az embereket pedig egy csumának nevezett betegség irtja, ami minden gyilkos vírust magába foglal. Az országok egymás ellen harcoltak, mindenki mindenki ellen, míg nem maradt csak egy maroknyi túlélő. Ahogy ez már lenni szokott. Túlélők nélkül nem biztos, hogy izgalmas lenne a történet. Sir Eythore, Herrenschmidt, de Versac kapitány, Szenczy főhadnagy és legénye Martsa Émán eme szereplők. Meg egy kutya, Jim. Két lehetőségük van, meghalni kígyóméreg által - mert egyikük sem kíván a gyilkos kór áldozatává válni - vagy hibernálódni, és hosszú évek múlva felébredni. 

Ebben a világban létezik a reinkarnáció is, és de Versac állítja, álmában néha önmagam néha viszont Hannibál. Úgy tartják, hogy a világnak most van vége, és új világ lesz, és minden, ami régen történt, újra meg fog történni. Újra felépül Hellász és Róma, a népek újra vándorolnak majd. Egy különös vegyszer, és némi vatta az, amitől elhunynak egy darabig, majd újra életre kelhetnek. A terv az volt, hogy Versac meghal, hiszen ő úgyis Hannibálként újjászületik, s majd találkoznak egyszer újból, míg a többiek csak "alszanak egyet". Gépeiket a Nagy.Szent Bernát-hágóba vezették, ókori és matematikai névvel illették, majd de Versac segédletével meghaltak egy kicsit. A francia kicsit jobban.

Kétezer év múlva Hannibál tényleg ott volt, és tényleg rájuk lelt. Baal szolgálja nem emlékezett előző életére, de mégis ő volt az. De Versac, csak most épp pun vezér. Émánnak köszönhetően meglehetősen minimális benzin élte túl a kétezer évet, az ifjú enyhén buta paraszt, aki nem gondolt bele se abba, hogy kétezer év múlva nem lehet mindenhol benzint kapni, se abba, hogy ekkor nincs már vagy még Tápiószentmárton. De ez legyen az ő baja. Maradt viszont némi whisky és cigaretta, amivel pilótáink hódolhattak a "levegő istenének". a repülőgép hasznos találmány, Hannibál le volt nyűgözve. 

Most el is gondolkozom, mert hirtelen nem tudom folytatni. Nem mintha nem olvastam volna, hiszen emlékszem mindenre, és elborzasztott, amit a punok például a hispánokkal tettek. Véresre korbácsolták őket, majd elefántok taposták őket laposra. Ilyesmiről olvasni sem szeretek. Az emberáldozat sem az én világom, s bár jól átverték túlélő hőseink a punokat Baal levegőisten áldozatával, akkor sem jön be. Baal új megtestesülése az egyik repülőgép lett, a kiszemelt áldozat pedig Hannibál fia, kinek ki kellett ugrania a repülőgépből, a nép nagy gyönyörűségére. Persze ők még sosem hallottak ejtőernyőről, én viszont végig gondoltam rá, és valóban, a fiú életben maradt. Ha Hannibálnak ez nem is szúrt szemet, másoknak annál inkább. Hogy lehet, hogy Baal hirtelen a levegő istene lett, holott mindig a tűz istene volt? Ezeket az idegeneket ki kell végezni, mert varázslatuk rosszat tesz. Se a német, aki úgy beszélt latinul, mintha az lett volna az anyanyelve, se az angol, aki csak írásban tudott latinul, mert a latin szavakat angolul ejtette ki, se a Hunarus nem árulta el, hogy az ércmadarak még rejtenek valamit. Mivel mindhárman katonák voltak, fegyvereik is maradtak. gépfegyverek, kézigránátok. Émánból pogány papot csináltak, és egy papot nem ölnek meg még a punok se, de a másik három készülhetett volna saját kivégzésére, ha Émán nem éppen a "Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve" nótát játssza a harmonikáján. Üzenet volt, üzenet arra nézve, hogy hova rejtették a gépeket. 

Túlélő hőseink rettentő fegyvereiket használták, és elszálltak Róma felé. Émánt otthagyták papnak a punoknak.

Rómába érvén szövetséget akartak Rómával de követtek el pár baklövést, minek következtében a circusban találták magukat. Persze az angol jobb atlétikában, mint a szerecsen rabszolga, a magyar jobban küzd, mind ellenfelei, és Jim, is legyűr foxi létére egy elefántot.Persze a foxi direkt erre való, bár nem hiszem, hogy gyakorlatban sokan alkalmazták volna elefántra. De végszót mégiscsak Herrenschmidt adta meg a költészeti versenyben, mikor is előadta Horatius versét Maecenashoz, csak éppen Rufinushoz átköltve. Horatius művei megsemmisültek a világégésben, teljes volt a siker.

Végig arra vártam, és vajon mi lesz utána? Legyőzi Róma Carthágót. És? Mi lesz a Sirrel, a némettel és a magyarral? Maradnak az újrajátszódó ókorban? Vagy alszanak újból kétezer évet, hogy aztán Hannibál újraszülessen egy francia testében?  Elmondjam?

Róma valóban legyűzi Carthágót, Hannibál megtanul repülőt vezetni, Émán tanítja, de mégsem lett olyan jó pilóta, mint a legény, és kizuhan a gépből, ejtőernyője nem volt. az új jövő megalapozását mindenki a saját hazájában akarja végrehajtani, először Pannóniába mennek hőseink. Vagyis itt van vége.

Ami tetszett, lehetett nevetni. Féltem, hogy az ilyen baljós jövőképes, múltmegváltoztatós történt humormentes lesz, de csalódtam. Szerencsére. Tetszett Émán, mint olyan, aki Emánulel lett volna, de mégis Émán lett, és tetszettek a futurista és dadaista költők, akik puntestbe születtek újjá, de nem tudtak úrrá lenni régi szokásaikon.

Még egy napig pihi

Juj, de izgi! :D Holnap kezdhetek hozzá a tízes listához.

Neil Gaiman: Csillagpor

"

Van úgy, hogy ha elolvastál egy könyvet, és látod a belőle készült filmet, csalódva hagyod el a nézőteret. Ám ha fordítva csinálod, előbb a film, aztán a könyv, nemhogy csalódás nem ér, de j kalandokkal gazdagodsz.

Mire vágyik igazán egy fiatal fiú? Mi a legfőbb kívánsága? Ha nem a boldogság, akkor semmi. És mire vágyik egy herceg, akinek nemritkán jó pár testvérével kell felvennie a versenyt a trónért? És mire vágyik a boszorkány, akit csúffá tett az idő? Mert van úgy, hogy lehull egy csillag, nem véletlenül, nem szántszándékkal, és soha nem tud visszatérni. Van úgy, hogy egy fiatal fiú úgy érzi, bármit megtenne szívszerelméért, vagy azért, akit annak hisz. Van úgy, hogy sorban vesznek el a hercegek, és kérdés, kié lesz az uralom? És kié lesz az opál, ami az uralkodó jelképe, s ami leütötte a csillagot az égről. És van úgy, nem minden az, aminek látszani óhajt."

Ezt írtam 2009. november 12-én. Nagyon rejtélyes akartam lenni. Most olvasva azt látom, a bejegyzésem semmiben sem különbözik ezer másik emberétől. Ugyanolyan. Talán egy kicsit fülszövegszerű. Persze, azóta már olvastam újra a könyvet, és amikor visszaemlékszem rá, figyelmeztetnem kell magam, hogy a könyv nem a film. A könyv természetesen jobb. Arról is szól, mi van a "Boldogan éltek, amíg az egyikük meg nem halt" után. És a filmből nem is derül ki, hogy Una valami tündérféle, a macskaszerű fülei meg végképp nem. A hét királyfia neve nagyon tetszett, és tetszik minden egyes alkalommal.

Kleinheincz Csilla: Város két fül között

Először a cím nem mondott semmit. akkor már inkább a borító. Digitális festmény, akrobatikus mozdulat. A könyv három szereplője építi álmában a várost. Evelyn, aki csak álmában nő, valójában élete alkonyán járó transzvesztita. Max, a fiatal a német férfi, aki szerelmi csalódás miatt álmában újra és újra elköveti ugyanazt a gyilkosságot és Vali, a tizenhét éves budapesti lány, aki az Artistaképzőbe jár. De a várost mégsem a lány alakítja, hanem az évekkel ezelőtt elhunyt ikerbátyja, Kolos. A fiú, aki csak az álomban létezik, s akinek vágya kitörni a valóságba, ami néha sikerül is.

A borítóról, talán a szemek túl nagyok, mondhatni, majdnem mangásak lettek, ez kevésbé tetszik. Vali úgy néz ki, mint akiben kínai vér csörgedez, míg Kolos valami Drakula-regény titkos szereplője. Egyik sem néz ki tizenhétnek.

A könyvet ajánlom elolvasásra, főleg azoknak, akiknek szintén van egy városuk két fül között. Nekem is van.

Susan Barker: Sayonara Bar

Félve vettem a kezembe a kötetet, hiszen a hátulján az írás izgalmas manga-krimit ajánlott, és én nem szeretem a krimit. Humbug volt. Manga csak annyira, amennyire a borító, krimi meg egyáltalán nem.

A könyv három főszereplője szemszögéből ismerhetjük meg a történetet. Ez kicsit emlékeztetett a Város két fül közöttre. A szőke, angol Mary, aki hosztesz a Sayonara Barban, és belekeveredik a japán alvilág ügyeibe. Watanabe, a szakács, aki megszökött kötelességei elől, hogy egy bárban dolgozzon, és kínosan részletes módon mutatja be, mit jelent neki a hipertér érzékelése. Sato-san, a magányos sarariman, akit hallucinációk gyötörnek, és jobb híján a munkába menekül.

Elolvastam. Érdekes volt. Kicsit akció, kicsit misztikum, kicsit talán cyberpunk, bár ebben nem vagyok biztos. Igazából a negyedik dimenzió, mint olyan nem tudom, melyik műfajban állja meg a helyét, és nem az időre gondolok.

(Aki manga-krimit akar, annak a Death Note-ot ajánlom!)