(Budapest, 1970; Keserű Ilona rajzaival)
Egy kis pásztorfiú elbeszélésében mesélődik a történet. A pásztorfiú marhákat őriz a hegyi legelőn, majd eprészni indul, és hamarosan egy medve nyomait követi. Miközben egy barátjával a medvét követik, a fiú beleesik egy rejtett medveverembe, ahol egy korabeli kislányt talál. A kislány elmeséli neki, hogy, és miként került az erdőbe, a medveverembe. Kettejük közt szoros barátság alakul ki, erről szól ez a regény, fent a hegyekben, a sötét fenyvesben, a havason.
Kezdetben a Könyvmolypárbaj játékhoz készítettem eme blogot, hogy legyen hova olvasónaplót írni. Aztán hagytam. Most egy másik könyves blogomról írom át ide az értékeléseimet, és ha lesz kedvem, akkor a kedvenc könyveimről is majd írok.
2011. szeptember 9., péntek
Hogyan tovább?
Hogy vége az eseménynek, nem írok több olvasónaplót, ez ugyanis nehezemre esik, és nehezemre esett, viszont majd fogok írni értékelést meg véleményt, sőt azon is gondolkodtam, hogy egy másik könyves blogomat megszüntetem, és ide mentem át a korábban írt könyvértékeléseimet.
Éppen most
Köszönöm a játékot, jó volt, csak én kalandoztam el mindig másfelé. Három könyvet nem olvastam el, s nem tudom, mikor fog sor kerülni rájuk, azért igyekszem, így, játékon kívül is.
In addtion...
Szóval az van, hogy még mindig párhuzamosan több könyvet olvasok, és ami kevésbé érdekes vagy épp olyan hangulatú, ami eltér az én hangulatomtól, hátramarad.
amiket most olvasok:
Lucy Maud Montgomery: Anne és a Szivárvány-völgy (kár, hogy nem Montgomery-regényeket vettem bele a listámba, ezeket nagyon élvezem olvasni)
Lucy Maud Montgomery: Jane of the Lantern Hill (Nem az a bajom, hogy angolul van, hanem, hogy angolul e-book, és szürkék a betűk.)
Mary Norton: The Borrowers (március óta tizenegy oldalt olvastam el, szörnyű, de ez is e-book, és nincs olvasóm hozzá, csak a laptop)
Emily Brontë: Üvöltő szelek (Nini! Ez listás könyv volt vala)
Angie Sage: Repülés (Újonnan felfedezett fantasy, kevesen ismerik, pedig jó)
J. R. R. Tolkien: A Babó (Mert telhetetlen vagyok)
In addtion...
Szóval az van, hogy még mindig párhuzamosan több könyvet olvasok, és ami kevésbé érdekes vagy épp olyan hangulatú, ami eltér az én hangulatomtól, hátramarad.
amiket most olvasok:
Lucy Maud Montgomery: Anne és a Szivárvány-völgy (kár, hogy nem Montgomery-regényeket vettem bele a listámba, ezeket nagyon élvezem olvasni)
Lucy Maud Montgomery: Jane of the Lantern Hill (Nem az a bajom, hogy angolul van, hanem, hogy angolul e-book, és szürkék a betűk.)
Mary Norton: The Borrowers (március óta tizenegy oldalt olvastam el, szörnyű, de ez is e-book, és nincs olvasóm hozzá, csak a laptop)
Emily Brontë: Üvöltő szelek (Nini! Ez listás könyv volt vala)
Angie Sage: Repülés (Újonnan felfedezett fantasy, kevesen ismerik, pedig jó)
J. R. R. Tolkien: A Babó (Mert telhetetlen vagyok)
2011. augusztus 11., csütörtök
Jack London: Az éneklő kutya
A könyvnek van előzménye, A beszélő kutya, amit nem olvastam, de mégis mindig el tudtam képzelni, amikor utaltak a múltra. Az a könyv főleg egy Jeromos nevű ír terrierről szól, aki Mihály alomtestvére volt.
Mihály ír terrier volt. Be kell valljam, hogy olvasás alatt egyszer sem néztem utána, hogy néz ki az ír terrier, de annyira jól meg volt írva a könyv, hogy erre nem is volt szükség.
Ír terrier volt nem csak külsőleg, de érzelmeiben és gondolkodásaiban is. A történet ott kezdődik, mikor Mihály a Makambo fedélzetére került egy kajütablakon át. Dag Daughtry, a hajón szolgáló pincér lopta a kutyát azzal a szándékkal, hogy később drágán eladja, hiszen fajkutya. A pincérnek volt egy fekete szolgája, Kvék, s mivel Mihály négerfogó kutya volt, Kvéket sosem tekintette magánál feljebbvalónak. Végül a Pincér nem adta el senkinek Mihályt, sőt nevet adott neki - Killeny Fiú -, és titokban tartotta létezését. Mégis fény derült, hogy a Makambón utazik egy veres szőrű terrier, mert Dag Daughtry, vagyis a Pincér egyszer nyitva felejtette az ajtót, és Mihályt a kíváncsiság hajtotta a fedélzetre. A kapitány kabinjában egy perzsa macska támadt a gyanútlan Mihályra, majd két ideges foxi. Mihályban nem volt támadószándék, de ha többen is megtámadják, akkor az a legjobb, ha legalább megvédi magát. A macskát megölte, a foxikat rendre teremtette, és ekkor lépet közbe Duncan kapitány, aki az előzményeket nem ismerve belerúgott a kutyába. Mihály persze azonnal harapott. Végül összeszaladt a fedélzet népe, és Mihály nem került a tengerbe, pedig a kapitány fenyegetőzött vele. Ami megmentette Mihályt, az az volt, hogy egy utas látta az egészet, el is mondta. Eztán Mihály szabadon járhatott a fedélzeten, de a kapitány vissza akarta adni az eredeti gazdájának. A Pincér közben megkedvelte a terriert, és tanítgatta. Mihály okos volt, és tanult. Megtanult számolni ötig, és ha a Pincér dalra fakadt, a maga kis szólójával kísérte. Nem csupán vonított, énekelt.
Dag Daugtry Sydney-ben elhagyta a Makambót Mihállyal együtt. Egy másik hajóra szegődött fel szakácsnak, a Mary Turnerre, és magával vitte Kvéket is. Az új hajó tulajdonosa a Vén Tengerész világot látott ember volt ugyan, de nem azon a formában, ahogyan terjesztette. Persze szükség volt mesékre, hogy mindig legyen kincsre éhes, vastag erszényű utasa. Egy kitalált kincs reményével édesgette magához az utasokat, és a Mary Turner kifutott Sydney kikötőjéből. A hajó legénységén kívül ott volt a Pincér, egy öreg kínai hajószakács, Ah Moj, Kvék, Mihály és a négy utas.
A hajószakács nem kedvelte különösebben Kvéket, de ez az érzés egyre csak erősödött azzal, hogy Kvék leprás volt. És a lepra terjed, általában arra, aki a legközelebb van a leprás személyhez. Így volt a pincér homlokán egy érzéketlen folt is. Ah Moj Kvéknek adta Coocky-t, a kakaduját, miutána két szemével látta, hogy az Kvék ujján pihen és fecseg.
Ahogyan egyre több napot töltöttek a tengeren, egyre idegesebbek lettek. Éjszaka a Vén Tengerész és a Pincér egymás tudta nélkül megfúrták az ivóvizes hordókat, mert közben a Pincér rájött, hogy nincs is valójában kalózkincs. A feszültség egyre nagyobb lett a hajón, amit az egyik utas, Nishikanta, úgy vezetett le, hogy mindenre lőtt, amit a tengerben úszni látott. Halra, delfinre, bálnára. Mikor egy bálnaborjúra lőtt, az végzetes lett az egész hajó számára, mert a nagy bálna összetörte borjának elvesztésének kínjában a Mary Turnert. Két mentőcsónak volt, az egyikbe szálltak az utasok megannyi élelmiszeres dobozzal, a másikba a Pincér, Ah Moj, a Vén Tengerész, két kutya, a hajó macskája, a kakadu, Kvék és egy északi matróz, Hosszú John. Nem sokáig ringatóztak a tengeren, mert hamar felvette őket egy gőzös, a Mariposa. San Franciscóban értek partot, ahol a macskát nyomban egy másik hajón már vitték is Tahiti felé, a másik kutyát, Fölösleget örökbe fogadták, Ah Moj visszatért Kínába, Hosszú John eltűnt a matrózszálló irányába. Akik együtt maradtak a Vén Tengerész és a Pincér, fejedelmi módon szálltak meg. A Vén Tengerész újra hirdetni kezdte magát, a Pincér pedig elkezdett Mihály tehetségével pénzt keresni.
Ahogy a napok teltek rosszul, rosszabbul érezte magát, maga szerint azért, mert nem szokott a szárazföldi élethez. Orvoshoz ment, egy bizonyos Walter Meritt Emoryhoz. Talán hiba volt, hiszen ekkora már híres volt Mihály, az éneklő kutya, és Dag Daughtry igen jól keresett vele. Dag Daughtry-t és Kvéket lepratelepre vitték, Mihály egyedül maradt. Persze mind csak azért volt, hogy egy Harry Del Mer nevű ember rátegye a kezét. Hiába kérte Dag Dagughtry, hogy vigyék utána a kutyáját, ezt senki nem tette meg. Mihály később egy állatidomárhoz, Harris Collinshoz került., aki megkapta Del Mar levelét, miszerint ez egy csodálatos kutya. A csodálatos kutya nem szerette ezt a szeretet nélküli, kegyetlen, hideg életet. Nem volt akrobata, nem járt a hátsó lábain, sem a mellsőkön, így Collins megszabadult tőle, mert különben sem szívlelte a makacs fajkutyákat. Egy Wilton Davis nevű emberhez került, aki kutyákkal dolgozott a színpadon. Csak annyi lett volna a dolguk, hogy csendben maradnak, ám, amíg a függöny mögött várakoztak, a színpadon felcsendült egy dal, "Vigyél el Rióba", amit a Pincér gyakran énekelgetett Mihálynak. Mihály énekelni kezdett, amivel elrontotta az előadást, és visszakerült Collinshoz. Egy nap a majomzenekar próbált, ami túlzás, hisz nem a majmok játszottak, csak kívülről kellett úgy tűnnie. Egy Mihály számára ismerős dallam volt, és énekléssel fejezte ki azt az ősi érzést, amit előcsalt belőle a zene. Egy Mulcachy nevű emberhez került, így lett éneklő kutya a színházban. Így ment ez két évig.
Egy este, a nézőtéren Harley Kennan menni készült az utolsó szám előtt, mert nem volt különösebben kíváncsi egy kutyára, amelyik a színpadon vonyít. De a felesége, Villa marasztalta. Ahogy Mihály énekelt, Harley megjegyezte, hogy még a saját ír terrierüknél, Jeromosnál is jobb. Villának eszébe jutott valami, és erre emlékeztette urát is. Nem ismerős neki ez a kutya? Előadás után látni akarták Mihályt, és Villa a nevén is szólította. Ez érzelmek és emlékek áradatát indította el a kutyában, majd tudván, hogy Mihály négerfogó volt, paracsokat intéztek a kutyához, amikre Mihélí reagált is, és kereste hol az a bűnös néger. Így végül, persze pénzért Harley Kennanhoz került Mihály. Hazamentek a kaliforniai farmukra, ahol kitörő örömmel várta gazdáit Jeromos. Persze megérzte az idegen kutya jelenlétét, de Harley szavára nem ugrottak egymásnak.
Itt, azt hiszem, be is fejezem. Mihályt a három év, amit különböző helyeken töltött, megviselte. A bohókás, játékos kutya örökre kiveszett belőle. Ugatni is kétszer ugatott, amikor gazdáit veszély fenyegette. Mindig kereste a Pincért, hiszen ha a Semmiből újra feltűnt Jeromos, Harley és Villa Kennan, akkor a Pincérnek is fel kell tűnnie. De a Pincér nem tűnt fel.
A könyv végén Villa egy zsoltárt énekel, és Mihály meg Jeromos kíséri. Így ér véget.
A magam részéről sosem kedveltem a mutatványos állatokat, a cirkuszokat, hiszen azokat a dolgokat nem örömükben csinálják az állatok, és nagy kegyetlenség árán tanulják meg. Ez a kegyetlenség itt is jelen volt. Sokáig olvastam, márciusban kezdtem hozzá, volt, hogy egész sokáig nem foglalkoztam vele. Ezt nem szabad megtenni egy ilyen könyvvel.
Mihály ír terrier volt. Be kell valljam, hogy olvasás alatt egyszer sem néztem utána, hogy néz ki az ír terrier, de annyira jól meg volt írva a könyv, hogy erre nem is volt szükség.
Ír terrier volt nem csak külsőleg, de érzelmeiben és gondolkodásaiban is. A történet ott kezdődik, mikor Mihály a Makambo fedélzetére került egy kajütablakon át. Dag Daughtry, a hajón szolgáló pincér lopta a kutyát azzal a szándékkal, hogy később drágán eladja, hiszen fajkutya. A pincérnek volt egy fekete szolgája, Kvék, s mivel Mihály négerfogó kutya volt, Kvéket sosem tekintette magánál feljebbvalónak. Végül a Pincér nem adta el senkinek Mihályt, sőt nevet adott neki - Killeny Fiú -, és titokban tartotta létezését. Mégis fény derült, hogy a Makambón utazik egy veres szőrű terrier, mert Dag Daughtry, vagyis a Pincér egyszer nyitva felejtette az ajtót, és Mihályt a kíváncsiság hajtotta a fedélzetre. A kapitány kabinjában egy perzsa macska támadt a gyanútlan Mihályra, majd két ideges foxi. Mihályban nem volt támadószándék, de ha többen is megtámadják, akkor az a legjobb, ha legalább megvédi magát. A macskát megölte, a foxikat rendre teremtette, és ekkor lépet közbe Duncan kapitány, aki az előzményeket nem ismerve belerúgott a kutyába. Mihály persze azonnal harapott. Végül összeszaladt a fedélzet népe, és Mihály nem került a tengerbe, pedig a kapitány fenyegetőzött vele. Ami megmentette Mihályt, az az volt, hogy egy utas látta az egészet, el is mondta. Eztán Mihály szabadon járhatott a fedélzeten, de a kapitány vissza akarta adni az eredeti gazdájának. A Pincér közben megkedvelte a terriert, és tanítgatta. Mihály okos volt, és tanult. Megtanult számolni ötig, és ha a Pincér dalra fakadt, a maga kis szólójával kísérte. Nem csupán vonított, énekelt.
Dag Daugtry Sydney-ben elhagyta a Makambót Mihállyal együtt. Egy másik hajóra szegődött fel szakácsnak, a Mary Turnerre, és magával vitte Kvéket is. Az új hajó tulajdonosa a Vén Tengerész világot látott ember volt ugyan, de nem azon a formában, ahogyan terjesztette. Persze szükség volt mesékre, hogy mindig legyen kincsre éhes, vastag erszényű utasa. Egy kitalált kincs reményével édesgette magához az utasokat, és a Mary Turner kifutott Sydney kikötőjéből. A hajó legénységén kívül ott volt a Pincér, egy öreg kínai hajószakács, Ah Moj, Kvék, Mihály és a négy utas.
A hajószakács nem kedvelte különösebben Kvéket, de ez az érzés egyre csak erősödött azzal, hogy Kvék leprás volt. És a lepra terjed, általában arra, aki a legközelebb van a leprás személyhez. Így volt a pincér homlokán egy érzéketlen folt is. Ah Moj Kvéknek adta Coocky-t, a kakaduját, miutána két szemével látta, hogy az Kvék ujján pihen és fecseg.
Ahogyan egyre több napot töltöttek a tengeren, egyre idegesebbek lettek. Éjszaka a Vén Tengerész és a Pincér egymás tudta nélkül megfúrták az ivóvizes hordókat, mert közben a Pincér rájött, hogy nincs is valójában kalózkincs. A feszültség egyre nagyobb lett a hajón, amit az egyik utas, Nishikanta, úgy vezetett le, hogy mindenre lőtt, amit a tengerben úszni látott. Halra, delfinre, bálnára. Mikor egy bálnaborjúra lőtt, az végzetes lett az egész hajó számára, mert a nagy bálna összetörte borjának elvesztésének kínjában a Mary Turnert. Két mentőcsónak volt, az egyikbe szálltak az utasok megannyi élelmiszeres dobozzal, a másikba a Pincér, Ah Moj, a Vén Tengerész, két kutya, a hajó macskája, a kakadu, Kvék és egy északi matróz, Hosszú John. Nem sokáig ringatóztak a tengeren, mert hamar felvette őket egy gőzös, a Mariposa. San Franciscóban értek partot, ahol a macskát nyomban egy másik hajón már vitték is Tahiti felé, a másik kutyát, Fölösleget örökbe fogadták, Ah Moj visszatért Kínába, Hosszú John eltűnt a matrózszálló irányába. Akik együtt maradtak a Vén Tengerész és a Pincér, fejedelmi módon szálltak meg. A Vén Tengerész újra hirdetni kezdte magát, a Pincér pedig elkezdett Mihály tehetségével pénzt keresni.
Ahogy a napok teltek rosszul, rosszabbul érezte magát, maga szerint azért, mert nem szokott a szárazföldi élethez. Orvoshoz ment, egy bizonyos Walter Meritt Emoryhoz. Talán hiba volt, hiszen ekkora már híres volt Mihály, az éneklő kutya, és Dag Daughtry igen jól keresett vele. Dag Daughtry-t és Kvéket lepratelepre vitték, Mihály egyedül maradt. Persze mind csak azért volt, hogy egy Harry Del Mer nevű ember rátegye a kezét. Hiába kérte Dag Dagughtry, hogy vigyék utána a kutyáját, ezt senki nem tette meg. Mihály később egy állatidomárhoz, Harris Collinshoz került., aki megkapta Del Mar levelét, miszerint ez egy csodálatos kutya. A csodálatos kutya nem szerette ezt a szeretet nélküli, kegyetlen, hideg életet. Nem volt akrobata, nem járt a hátsó lábain, sem a mellsőkön, így Collins megszabadult tőle, mert különben sem szívlelte a makacs fajkutyákat. Egy Wilton Davis nevű emberhez került, aki kutyákkal dolgozott a színpadon. Csak annyi lett volna a dolguk, hogy csendben maradnak, ám, amíg a függöny mögött várakoztak, a színpadon felcsendült egy dal, "Vigyél el Rióba", amit a Pincér gyakran énekelgetett Mihálynak. Mihály énekelni kezdett, amivel elrontotta az előadást, és visszakerült Collinshoz. Egy nap a majomzenekar próbált, ami túlzás, hisz nem a majmok játszottak, csak kívülről kellett úgy tűnnie. Egy Mihály számára ismerős dallam volt, és énekléssel fejezte ki azt az ősi érzést, amit előcsalt belőle a zene. Egy Mulcachy nevű emberhez került, így lett éneklő kutya a színházban. Így ment ez két évig.
Egy este, a nézőtéren Harley Kennan menni készült az utolsó szám előtt, mert nem volt különösebben kíváncsi egy kutyára, amelyik a színpadon vonyít. De a felesége, Villa marasztalta. Ahogy Mihály énekelt, Harley megjegyezte, hogy még a saját ír terrierüknél, Jeromosnál is jobb. Villának eszébe jutott valami, és erre emlékeztette urát is. Nem ismerős neki ez a kutya? Előadás után látni akarták Mihályt, és Villa a nevén is szólította. Ez érzelmek és emlékek áradatát indította el a kutyában, majd tudván, hogy Mihály négerfogó volt, paracsokat intéztek a kutyához, amikre Mihélí reagált is, és kereste hol az a bűnös néger. Így végül, persze pénzért Harley Kennanhoz került Mihály. Hazamentek a kaliforniai farmukra, ahol kitörő örömmel várta gazdáit Jeromos. Persze megérzte az idegen kutya jelenlétét, de Harley szavára nem ugrottak egymásnak.
Itt, azt hiszem, be is fejezem. Mihályt a három év, amit különböző helyeken töltött, megviselte. A bohókás, játékos kutya örökre kiveszett belőle. Ugatni is kétszer ugatott, amikor gazdáit veszély fenyegette. Mindig kereste a Pincért, hiszen ha a Semmiből újra feltűnt Jeromos, Harley és Villa Kennan, akkor a Pincérnek is fel kell tűnnie. De a Pincér nem tűnt fel.
A könyv végén Villa egy zsoltárt énekel, és Mihály meg Jeromos kíséri. Így ér véget.
A magam részéről sosem kedveltem a mutatványos állatokat, a cirkuszokat, hiszen azokat a dolgokat nem örömükben csinálják az állatok, és nagy kegyetlenség árán tanulják meg. Ez a kegyetlenség itt is jelen volt. Sokáig olvastam, márciusban kezdtem hozzá, volt, hogy egész sokáig nem foglalkoztam vele. Ezt nem szabad megtenni egy ilyen könyvvel.
2011. július 27., szerda
2011. július 22., péntek
Móricz Virág: Mexikói szerelem
Nyáron az ember lánya strandkönyveket olvas, de engem ez a hideg idő könyörtelenül visszazavart a forróvizes fürdőkádba. Vannak könyvek, amiket csak fürdőzés közben esik jól olvasni. Egyszer régen, olyan négy-öt éve elkezdtem egy regényt, aztán úgy hagytam. Megkezdve, befejezetlenül. Most újra kedvem támadt olvasni a kádban, újra előszedtem azt a bizonyos könyvet, amit csak fürdőkádban lehet olvasni.
Akkor csalódás miatt hagytam abba. A cím sugallt valamit, de az első fejezet teljesen más volt, mint amit vártam. Csíkos könyv, gondoltam, olyan lesz, mint a többi csíkos. Iskolás lányok hétköznapjai, gondok, örömök, találkák. Persze, elolvastam a fülszöveget is, de most az a véleményem, hogy aki azt írta, maga nem olvasta a könyvet. Vagy egy másik könyvet olvashatott. Nem szerelmes, romantikus regény ez, hanem útikönyv. Az a fajta, amiért az utóbbi időben olyan nagyon odavagyok.
Figyelmesen olvastam, de valahogy mégis úgy van ez, mint a szappanoperáknál, hogy egy idő után annyira belegabalyodok a rokoni kapcsolatokba, hogy fogalmam sincs, ki kinek a kije. Mint ennél a könyvnél.
Az írónő saját útját írja, amikor is Mexikóba utazik kivándorolt rokonokkal találkozzon és megismerkedjen Mexikó kultúrájával. Már a repülőúton egy rokon lány mellé ül, persze nem véletlenül, hiszen szándékosan keresi, barátságos, de a lány kezdetben hűvös. A fülszövegben szereplő Bella az, a félvér, félig indián s a másik fele magyar. Bella szívesen vállalja az idegenvezető szerepét, hogy megmutassa Móricz Virágnak Teotichuacán kiejthetetlen nevű városát, a múzeumokat, a piacot és mindent, ami Mexikóhoz köthető. Szívesen mesél a történelemről, az aztékok és Cortez találkozásáról, hogy e régi nép Quetzalcóatl, a fehér szakállú Tollas Kígyót látja Cortezben. Ezek kis beékelt történelmi szeletkék nagy kedvet csináltak, hogy elolvassak egy kifejezetten Hernán Cortezről szóló regényt. Már ha van ilyen.
Bella más, mint a többi lány Mexikóban. Ő vad és szabad. Családja szívesen venné, ha már férjhez menne, s nem foglalkozna olyan bolondságokkal, mint a természetvédelem vagy a madarászat. Ez utóbbi persze nem komoly, inkább csak játék. Mégis, a férfi akit talán kedvel, komolyan gondolja mind a madárbolondságát, mind azt, hogy a nő nem egyenrangú a férfivel, s hogy uralkodni illik rajta. Ezt persze Bella nem fogadja el.
A magam részéről, szívesen vettem volna, ha több leírás van az utcaképekről, a mexikói emberekről, az őslakosokról, a kultúráról. A sokadik rokoni ágnak a sokadik rokoni ága valahogy nem igazán érdekelt.
Kihagytam az út azon részeit, amik már Kaliforniában történtek. Az végképp unalmas, és illúzióromboló ahhoz képest, hogyan is indult a könyv. Viszont azt megtudtam, hogy Cleveland magyar város. Aztán, hogy ez igaz-e, vagy csak a clevelandi magyar asszony dicsekvése, nem tudom.
Végül is, el lehetett olvasni, még ha voltak benne rém unalmas részek is. De nem hiszem, hogy tizenévesként ez tetszene bárkinek is. Pedig csíkos könyv.
Nem fejezhetem be az írást anélkül, hogy meg ne említsem, az írónő, Móricz Virág volt Móricz Zsigmond legidősebb leánya, bár ezt az írónő is hangoztatja pár helyen.
Akkor csalódás miatt hagytam abba. A cím sugallt valamit, de az első fejezet teljesen más volt, mint amit vártam. Csíkos könyv, gondoltam, olyan lesz, mint a többi csíkos. Iskolás lányok hétköznapjai, gondok, örömök, találkák. Persze, elolvastam a fülszöveget is, de most az a véleményem, hogy aki azt írta, maga nem olvasta a könyvet. Vagy egy másik könyvet olvashatott. Nem szerelmes, romantikus regény ez, hanem útikönyv. Az a fajta, amiért az utóbbi időben olyan nagyon odavagyok.
Figyelmesen olvastam, de valahogy mégis úgy van ez, mint a szappanoperáknál, hogy egy idő után annyira belegabalyodok a rokoni kapcsolatokba, hogy fogalmam sincs, ki kinek a kije. Mint ennél a könyvnél.
Az írónő saját útját írja, amikor is Mexikóba utazik kivándorolt rokonokkal találkozzon és megismerkedjen Mexikó kultúrájával. Már a repülőúton egy rokon lány mellé ül, persze nem véletlenül, hiszen szándékosan keresi, barátságos, de a lány kezdetben hűvös. A fülszövegben szereplő Bella az, a félvér, félig indián s a másik fele magyar. Bella szívesen vállalja az idegenvezető szerepét, hogy megmutassa Móricz Virágnak Teotichuacán kiejthetetlen nevű városát, a múzeumokat, a piacot és mindent, ami Mexikóhoz köthető. Szívesen mesél a történelemről, az aztékok és Cortez találkozásáról, hogy e régi nép Quetzalcóatl, a fehér szakállú Tollas Kígyót látja Cortezben. Ezek kis beékelt történelmi szeletkék nagy kedvet csináltak, hogy elolvassak egy kifejezetten Hernán Cortezről szóló regényt. Már ha van ilyen.
Bella más, mint a többi lány Mexikóban. Ő vad és szabad. Családja szívesen venné, ha már férjhez menne, s nem foglalkozna olyan bolondságokkal, mint a természetvédelem vagy a madarászat. Ez utóbbi persze nem komoly, inkább csak játék. Mégis, a férfi akit talán kedvel, komolyan gondolja mind a madárbolondságát, mind azt, hogy a nő nem egyenrangú a férfivel, s hogy uralkodni illik rajta. Ezt persze Bella nem fogadja el.
A magam részéről, szívesen vettem volna, ha több leírás van az utcaképekről, a mexikói emberekről, az őslakosokról, a kultúráról. A sokadik rokoni ágnak a sokadik rokoni ága valahogy nem igazán érdekelt.
Kihagytam az út azon részeit, amik már Kaliforniában történtek. Az végképp unalmas, és illúzióromboló ahhoz képest, hogyan is indult a könyv. Viszont azt megtudtam, hogy Cleveland magyar város. Aztán, hogy ez igaz-e, vagy csak a clevelandi magyar asszony dicsekvése, nem tudom.
Végül is, el lehetett olvasni, még ha voltak benne rém unalmas részek is. De nem hiszem, hogy tizenévesként ez tetszene bárkinek is. Pedig csíkos könyv.
Nem fejezhetem be az írást anélkül, hogy meg ne említsem, az írónő, Móricz Virág volt Móricz Zsigmond legidősebb leánya, bár ezt az írónő is hangoztatja pár helyen.
2011. július 19., kedd
2011-07-19
Nem tudom, miért, de valami miatt azt hiszem, hogy a Három testőrt csak vonaton lehet élvezettel olvasni, de mostanában nem volt lehetőségem vonattal utazni.
Ellenben két másik listás könyvet is olvasok.
A Három troll meg a holdat és az Elfújta a szelet cserélem B-listás könyvekre. Hozzáférési probléma.
Ellenben két másik listás könyvet is olvasok.
A Három troll meg a holdat és az Elfújta a szelet cserélem B-listás könyvekre. Hozzáférési probléma.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)