Margaret Weis: Borostyán és hamvak

Hosszú ideje már, hogy nem olvastam semmit, ami ebben a világban játszódik, így kicsit el voltam veszve, amikor hozzákezdtem, mert fogalmam sem volt, kicsoda Mina, és mindig kevertem Ushával. Persze később visszatért az emlékezetem, és felismertem egy közel sem szimpatikus hősnőt, Minát. Jaj, de nem szeretem szegényt! Egy hamis világban nőtt föl, hamisság között, s ettől ő maga is hamissá lett. Takhisis legfőbb követőjéből Chemosh legfőbb követőjévé lesz, ráadásul az se egy túl barátságos vagy jólelkű isten. Nem egy Paladine.
A könyv elejét úgy olvastam, hogy vártam, mikor bukkan már fel a fülszövegben ígért surranó. Meg különben sem volt kellemes Mina érzéseiről olvasni, mert egyszerűen nem érdekeltek Mina érzései. A surranó annál inkább, s fel is bukkant. Nadragulya - jó, név, komolyan - bizonyos dolgokban olyan, mint más surranók. Sokat beszél, gyorsan, minden érdekli. Ám más dolgokban megint más, például nem kalandvágyó, és tud beszélni a holtakkal. Ez néha előny, de ha egy holt pont egy surranónak meséli, mennyire fölösleges és veszélyes az életben a kaland, talán pont a legsurranósabb tulajdonságától fosztja meg az adott surranót. Sőt, Nadragulya nem csak beszél a holtakkal, de látja az élők lelkének fényét is. Mindez akkor vált érdekessé, amikor egy egykori "sáska", egy Majere papja, bizonyos Rhys Mason, elveszett fivére keresésére indul. Fivére Kiri-Jolith papja volt, de némi csábítás és örök élet reményének hatására Chemosh követőjévé válik, méghozzá élőholtként. S mint élőholt, hiányzik belőle az a fény, amit surranónk lát. Így ő hamar föl is ismeri, hogy némely ember már nem ember, hanem valami más, és nagyon sok köze van Chemosh főpapnőjéhez. Rhys is hitet vált, Zeboim követője lesz, de élő marad, ami azért pozitívum. Zeboim a sötétség istene, Majere a fényé. Erős váltás, mit ne mondjak, de mindegy.
Feltűnik egy táblajáték is, amit én a sakkhoz tudnék hasonlítani, csak épp a bábuk valaha élő és járkáló emberek, elfek vagy épp surranók voltak. Na jó, a surranó még mindig él. Zeboim egyik célja, hogy visszaszerezze fiát, Lord Ariakant, aki mostanában khasfiguraként kénytelen létezni. Vagyis inkább a lelke kénytelen egy khasfigurában lakozni, s ez a khas ama játék neve, amit a sakkhoz hasonlítottam. Főpapnőnek lenni nem egy utolsó dolog, s főleg nem egy szajha élete, mégis, Mina elég sok mindenkivel összefekszik, ami Chemoshnak nem igazán tetszik. De hát ő a holtak istene, elég nagy hatalma van, és amit akar, meg is tudja szerezni, főleg, hogy már nincs Takhisis.

Mint tudjuk, a mágia eltűnt a világból - na persze, ki hiszi ezt el? -, az ősmágia tornyai nem léteznek. Aztán mégis visszatér a mágia is, úgy, ahogy az istenek. Chemosh egy vízalatti toronyba viszi magával Minát, egy toronyba, ami a Vértenger alján van, amit Nuitarinak köszönhet a világ. Túl nagy lakossága nincs a toronynak, Nuitari - a fekete hold és feketemágia istene -, két feketeköpenyes mágus, egy félelf és egy törpe, Chemosh és Mina. Mina, aki már nem ugyanaz a tizenéves lány, aki legyőzte Takhisit.

Az utolsó mondat szerint nem való, hogy egy halandó sírni lásson egy istent. No, de milyen halálisten az, amelyik elbőgi magát, egy halandó életének kioltása után? Öregszik az írónő, vagy mi van? A fülszöveg vámpírokat ígért, szerencsére nem következett be, legalábbis nem olyan formában, ahogyan féltem tőle. Itt csak mindenki zombi és Chemosh követője lesz a szívogatás után. Ez azért jó. Vagy nem jó. Ó, azt mondtam már, hogy se Rhys, se Nadragulya nem tudja, hogyan lehet elpusztítani a élőholtakat? szóval mégis csak izgalmas trilógia lesz ez. Kíváncsi vagyok, milyen meglepetésekkel fog szolgálni a másik két kötet.