Jó mese, rossz mese

Azt hiszem, minden ott kezdődik, hogy a mese fogalma eleve mást jelent más és más embereknek. Nekem kitalált történeteket, azokat a fajtákat, ahol több a varázslat, mint a valóság, de nekem lehet egy megtörtént eset is mese, ha jól van előadva. De úgy vettem észre, hogy nagyon sok embernek a mese szó bizony két dolgot jelent. Valami olyan, ami gyermekek számára készült vagy egyszerűen a rajzfilm szinonimájaként használják. Pedig az animációs filmeknek igen széles skálája egyáltalán nem gyerekeknek készült. Az csak egy réteg, többnyire a szórakoztató műfajon belül.

De ha mégis meséről van szó, szerintem először olyan mesékkel kell megismerkedni, amikhez nincsen kész képi világ. Mesehallgatás. Akár felolvasva, akár fejből mesélve. Aztán, ha ez az alap megvan, jöhetnek az animációs és élőszereplős mesefilmek.

"A jó mese szépre tanítja a gyermeket" címen jelent meg egy cikk a mai Békés Megyei Hírlapban. a cikk írója értelmes meséket és agyament meséket emleget, és itt konkrétan mesefilmekről beszél. Értékhordozó jó példaként megemlíti a Frakkot, Mazsolát, Lolkát és Bolkát, mint a szülei gyermekkorának mesefilmjeit, majd saját gyermekkorából hoz példát, Babart, a Hupikék Törpikéket, Tomot és Jerryt. És a Fecsegő Tipegőket. Álljunk csak meg! A Fecsegő Tipegők, mint értelmes mese? Miről is szólt az? Öt egy és három év közötti gyerekről, akik rondán megrajzolva felfedezték a világot, úgy gondolkodtak, mint a tíz évesek, miközben a szüleik olyanokat poénkodtak, amiknek egy részét csak felnőttként értettem meg. Én is néztem, nem tagadom. De ez milyen értéket is ad? Valamilyet biztosan, ha mást nem, hogy jobb szobatisztának lenni, mint nem. Volt egy ezzel foglalkozó rész, erre külön emlékszem. De ha már régi mesefilmekről van szó, ez mind úgy hangzik, mint a '90-es évek. Márpedig a '90-es években nagyon sok rajzfilm volt, vegyesen jók, jobbak vagy rosszabbak. Még nem voltunk tizenkét évesek, mégis nagyon sok olyan dolgot megnéztünk, amire mostanában ráteszik a tizenkettes karikát. Például ott van a Tini Nindzsa Teknőcök. A négy reneszánsz mester "tininindzsa" volt a jó fiúk bandája, akik mindig leverik a rosszfiúkat. Hát mi ez, ha nem pozitívum? Ja, hogy verekednek? Hát kérem, ez ilyen. 

A cikk írója azt is megemlíti, hogy, hogy mostanában egyre inkább bugyuta mesék mennek a mesecsatornákon borzasztó és idegesítő szinkronnal, artikulálatlan hangokkal. Vajon erről nekem miért a Cartoon Network jut eszembe? Egyébként régebben az egy egészen élvezhető csatorna volt, de tényleg sokat ordítoznak az újabb rajzfilmekben. Az én véleményem szerint egy alsó tagozatos, aki már meg tudja különböztetni a mesét a valóságtól, nyugodtan nézheti, de ne csak azt! Rengeteg igényes animációsfilm várja, hogy felfedezzék vagy újra felfedezzék. Végül a cikkíró kitér az erőszakos mesékre, amik a gyilkolásról szólnak. Hát én nem igazán tudom, mit láthatott, de van egy olyan sejtésem, hogy az a valami nem éppen gyerekműfaj. Persze nyugaton a "tömeg" még mindig azt hiszi, hogy minden, ami rajzolva van és mozog gyerekeknek való mesefilm. Pedig az animációsfilmekhez is fel kell nőni. Mint ahogy nem olvasunk hét évesen Éhezők Viadalát, úgy nem biztos, hogy ennyi idősen tizenhat éven felülieknek ajánlott játékfilmet, művészfilmet vagy animéciós filmet kéne néznie valakinek. És ha már úgyis a témánál vagyok, az a bizonyos gyilkolós mese egy anime lehetett. De szerintem ezen már csak az lepődik meg, aki először találkozik a fogalommal. Az anime bonyolult eset, mert ahány mű, annyi műfaj és célközönség. Hiába tesznek egy-kettőre tizenkettes korhatárkarikát, azt hiszem, fiatalabbak is megnézhetik, akár nyolc-kilenc évesek, ha már tudják, hogy az, amit ott látnak csak kitaláció. Érdekes, hogy a Disney rajzfilmekre nem kerül karika, pedig a maguk módján azok is tele vannak olyan dolgokkal, amit egy óvodás nem feltétlenül ért meg. A magyar rajzfilmekről ne is beszéljünk. khm... Hófehér. De én különben is feleslegesnek tartom ezeket a karikákat. Egy jó ajánlóból úgyis kiderül, hogy ki a célközönség. Ismétlem, egy jó ajánlóból. Most mindjárt mutatok példát a nem jó ajánlóra.

"Alaszka prérijén sokszor veszélyes közelségbe kerülnek a Grizzly-medvékkel. Ilyenkor jól betanított vadászkutyáiknak kell megvédeniük gazdáikat. Történetünk egy kis kölyökkutya születésével kezdődik, aki az Ezüst Nyíl nevet kapja." Mi derül ki ebből az ajánlóból? Az semmiképpen, hogy Japánban játszódik, és hogy nem gyerekmese, mert néhol elég brutális. A medve meg félelmetes, én legalábbis ötévesen nagyon féltem tőle. Érdekes módon a véres részek nem okoztak semmi mélyebb nyomot, erősebb volt a történet maga, hogy a fiatal akita, Ezüst Nyíl csatlakozik egy szedett-vedett kutyafalkához, hogy harcosokat toborozzanak. Nyolcévesen pedig már rajongója voltam ennek a shounen animének, aminek a vágatlan változatát nem ajánlanák tizenhat éven aluliaknak.

Még egy kicsit maradni akarok a shounen, azaz a fiúknak szóló harcos-küzdős-harcitechnikás animéknél, akkor kitérek az egyik leghíresebbre. Legalábbis régen az volt. Sok cikket olvastam el, de a mai napig nem értem, hogy tulajdonképpen miért szüntették be évekkel ezelőtt a Dragon Ball Z című sorozatot. Mert miről is szól? A jófiúk leverik a rosszfiúkat. Ismerős? Mintha pár sorral feljebb már írtam volna hasonlót. Ráadásul ott az a sok karakter. A mindig bizonytalan és sorsának beteljesülését vágyó Krillin,  a büszke Vegeta, a tisztaszínű Goku. Mind más jellem, és a néző valahol megtalálja sajt magát a szereplőkben. Milyen értéket ad? Nagyon is sokat, főleg a barátságról. Aki ebben csak azt látja, hogy harcolnak, - mert tényleg van olyan, hogy öt részen keresztül más sem történik, - az nyissa ki jobban a szemét! Vérbeli shounen anime. Nem várhatjuk el, hogy a gonoszság egy pöccintésre eltűnjön, az a mahou shoujo (mahósódzso) műfaja. Szerintem az a korosztály, aki Harry Pottert olvas, az nyugodtan nézhet ilyen animéket is, Dragon Ballt legalábbis biztosan. Mert shounenen belül is vannak korosztályok, ez valahol olyan nekem, mint a Könyvmolyképző Kiadó elpöttyösödései. 

Még mindig anime, de teljesen más célközönséggel, tehát nem volt szó a '80-as évek végén, '90-es évek elején itthon vetített kodomo és annak tűnő, de nem az animékről. Azok, amiknél fel sem tűnik, hogy animét látunk. Mik is ezek? Maja, a méhecske, Nils Holgersson, Kalánka néni, Mumin, Juharfalvi történetek, Kimba. Sőt, még az 1986-os Én kicsi pónim is az részben. De erről majd még később írok. 

Aztán ott az Alfréd a kacsa, ami bár első kedves gyerekmesének tűnik, annál több és komolyabb. 

Peter S. Beagle könyvéből, Az utolsó egyszarvúból is készült koprodukciós anime, ezt a mai gyerekek szinte egyáltalán nem ismerik. Egyszer tettem egy próbát, és egy harmadikos osztálynak ezt kapcsoltam a sokadjára látott Disney Hamupipőke helyett. Nem tetszett nekik, mert nem ismerték. Hasonlóan rosszul sült el A kis hableány 1975-ben készült Toeis változatának próbája. Pedig ezek igazán megérdemelnének több népszerűséget. De akárhányszor olyan írás találkozom, ahol a régi idők rajzfilmjeit dicsőítik, ezek sosem kerülnek megemlítésre, maximum animés fórumokon. 

 De úgy vettem észre, kevesen ismerik a Don Bluth-féle rajzfilmeket is. Egérmese, Őslények országa. Nem ismerős? És ha azt mondom, hogy Anasztázia? Mert a közhiedelemmel ellentétben az nem Disney. Egyébként semmi bajom a Disney animációs filmekkel, sőt. Bár azt vettem észre, hogy ott is egyre inkább csak a mainstream megy, ha szabad így fogalmaznom. A hercegnők, ami különben is kiborító, mert sem Belle, sem Hamupipőke nem az, ellenben van pár valódi királylány, aki feledésbe merült. Micimackó, a csapból is Micimackó folyik. Az összes folytatás közül én csak egyet láttam, azt, amikor Róbert Gida iskolába megy, és Micimackóék elindulnak megkeresni. Egyébként elég jó sok bőrt lehet lehúzni erről a brummogóról, csak az a kár, hogy lassan elmegy egy nagyon bugyuta irányba. Mint például a Micimackó és én című sorozat. Micimackó keresse a mézet, és mélázzon, de ne beszéljen ki a nézőkhöz, mert az idegesítő! Verdák. Ez miről is szól tulajdonképpen? Autók, amik versenyeznek és beszélnek? Miért lett olyan népszerű, hogy emberi tulajdonsággal ruházunk fel kenyérpirítókat, autókat, repülőket, hajókat, vonatokat? Szürrealista dolog ez. És elvont. Egyébként a Disney Stúdiónak különben is szokása lett önmaga ismétlése, újrafeldolgozások, amikből talán csak a Fantázia 2000 kivétel, mert itt más rövid animációk készültek, mint a Fantáziában. A Verdák előtt sokkal korábban már volt egy kisautó, amelyik szeme volt meg szája, csak sokkal kedvesebben nézett ki, és a mesefilm is kedvesebb volt. Tényleg gyerekeknek szólt. Susie, the Little Blue Cuope volt a címe. Valahogy ez a Verdák nekem nagyon felnőttpoénos. És úgy tűnik, annak köszönheti a népszerűségét, hogy népszerű. A sok terméknek, amin rajta van a piros versenyautó képe. Vagy Micimackó az ételhordón. Vagy Csipkerózsika a törölközőn. Vagy Rapunzel az iskolatáskán. De sehol egy Dumbó vagy Gumimaci, sehol Eolinwy, sőt őt nem is tudják, hogy kicsoda. Lloyd Alexander The Chronicles of Prydain című könyvciklusának egyik szereplője. Egy valódi hercegnő. Tényleg az. Vagy esetleg még eláraszthatnak bennünket a pónis termékek. És ezek nem azok a félig anime-félig Hasbro pónik már. Ez egy nagyon érdekes eset, majdnem annyira, mint az animék, csak ezt ki nem állom. Ma a termék még mindig gyerekjáték, mert ugye előbb volt a póni, aztán a belőle készült rajzfilm. Ez még oké is lenne, ha a Friendship of Magic című sorozat az lenne, amit a figurák reklámoznak. Valami cukros-szirupos izé óvodáskorú gyerekeknek. Láttam részeket a rajzfilmből, és állítom, hogy nem az. A külső megmaradt, bár nem látványvilágban, hanem abban, hogy kis színes lovacskák ugrándoznak. Ezen kívül minden megváltozott. Talán az sem véletlen, hogy a sorozatnak rengeteg felnőtt férfi rajongója van. Lehet, hogy nő a nézettség, de értéke nulla. De akkor mit kell nézni? Szerény véleményem szerint olyasmit, ami élvezetes, de van mondanivalója, nem vizuális és audiális környezetszennyezés. És fel lehet nőni a rajzfilmekhez, tehát az nem baj, ha valaki ötévesen olyat néz meg, amit még nem ért meg teljesen, de fel tud hozzá nőni, és akkor majd más szemmel nézi, és egy egészen új élményben lesz része. (Én is felnőttként szerettem meg a Mézga Családot.) És mit nem? Háááát... ez elég kényes ügy. Semmit, ami gügyögő. Kevés károsabb dologgal találkoztam, mint a Teletubbies. Például azt nem kéne néznie senkinek. Ez az a fajta műsor, amit csak azok tudnak élvezni, akik be vannak tépve. És lehet, hogy szigorú leszek, mert olyat kritizálok, ami egy zsenialitás, csak én nem értem meg a mélységeit. (...) Szóval a Bogyó és Babócára gondoltam. Igazából örülnöm kéne, hiszen viszonylag új magyar animáció, de ez mégsem megy. Ja, hogy nem én vagyok a célközönség? A Boribonnak sem, mégis tetszik. De mondhatnánk, hogy egyszerű grafika, nincs túlbonyolítva. Erre mit mondjak? Réber László illusztrációi. Egyszerű grafika, maga a zsenialitás. Még akkor is, ha gyerekkoromban csak nevetni tudtam a képein, mert elvakított a giccs. De Réber László nem gügyög a rajzaiban, és valahol itt a különbség, azt hiszem. 

Most gonosz leszek. Jó mese néhány anime, ami ugyan erőszakosabb, mint a Kisvakond, de van mondanivalója, és rossz mese, ami képi világával ugyan meggyőzi a naiv nézőt, hogy ez gyerekmese, de valójában csak egy kacat, aminek semmi más célja nincs a szórakoztatáson kívül. De, a bevétel, az még annál is fontosabb.

Talán még mielőtt befejezném a mondanivalómat egy dolgot megkérdezek. Azt értem, hogy sokan a magyar rajzfilmeket is felhozzák jó példának, de miért felejtik ki olyan gyakran a Szaffit és A hetedik testvért?

És még egy. Vajon miért van, a jó animációs filmeket kevesen ismerik? Például a Nocturnát.