Dád'ablog

Ragyogó dabaziazs babra ébreddeb, de zsajdozs deb élbez'edeb, berd dád'zs bagyog. Gi agarob bróbáldi, bilyed az, abigo dát'agyelbed írog egy hozzab zöbeged.
A jaduár gazdag bold az olbazsázsogbad, gizzsé dúl izs zárgyaldab a derbezedd zábod. Bég a 'ó elejéd elgezdeb olbazsdi a Büzgezség és balítéleded, de aggyi binded bázs érdegezzség bold, 'ogy derbézedezsen alig 'aladdab bele balabid. Bibel a jaduár bár eldeld dulajdodgébbed, ezérd a február lez az a 'ódab, abigo az új gögybeibed fogob olbazsdi. Beg a gögybbolybárbajozsagad izs. Ádgozodd dát'a!

Rukkend

Csak jönne már a tíz könyv, hogy elverhessem a rukkolás pontjaimat, és törölhessem magam! Ez a sok változtatás a rendes játékosok életét keseríti meg. Egyre törlik magukat az emberek, javarészt a molyok. És kik maradnak? Akik feltöltöttek egy csomó értéktelen vackot - például kitöltött munkafüzetet, 1990-es számítástechnikai tankönyvet -, és a vadiúj könyvekre hajtottak. Miattuk már én hiába tennék fel bármilyen olyan könyvet, ami nekem nem kell, pontot se kapnék érte. Hát ez nem jó. Jött az e-mailes rendszer meg, hogy csak azt látjuk, azt is e-mailből, amit bejelöltünk. Én sose tudtam e-mailből happolni. A félév alatt negyvennyolc könyvet happoltam, ezek közt aztán volt rerukk is, de egyiket sem e-mailból. "Cápázva" és böngészve. Menjünk biztosra mi? Feliratkozok rá, aztán jön a mél, mert nekem ez jár. Hát nem. Szerintem úgy megölték az oldal varázsát, hogy csak na. Már nem lehet elhappolni, és a fene akar előrukkolni bármit. Azoknak meg szög a cipőjükbe, akik miatt állandóan változtatni kellett az oldalon! Nem igaz, hogy nem lehet becsületesen játszani! Csakpesten, Csakahappontban. Így is el vagyok zárva a világtól, és a Rukkolának köszönhetően egy milliomod másodpercere megnyílt a világ, hogy utána örökre bezáródjon. Kösz szépen.

Ez az e-mailes dolog megint csak nem jó, mert én nem veszem észre, ha jön egy e-mailem abban a pillanatban. Nem jön sms, a telefonommal is csak telefonálni tudok. Míg beírom a kódot, mások elviszik. A friss feltöltések tele olcsó krimivel, százforintos könyvekkel meg Robin Cookkal. 

Én tényleg nagyon szeretnék happolni. De mostanában egyre több a panasz, hogy a rukkoló nem válaszol. Ember! Ha már nem érdekel az oldal, akkor hibernáld a profilod vagy töröld a könyveid!

Szóval várom, hogy jöjjön az a tíz könyv, aztán pápát mondok, és visszatérek az antikváriumhoz.

Anatua Blackmore: Alea, az eszkimó lány

Ez igaz történet. Az igaz történetekhez teljesen máshogy kell hozzáállni, mint az igazként megírt, hihető, de mégis kitalált mesékhez. Kitalált történeteknél sírhatunk ha egy-egy szereplő elbukik, vagy kettő egymásra talál, de tudjunk, az javarészt csak fantázia, ellenben a megtörtént mesékkel, amiknek minden szava igaz.

Ezt a könyvet Anauta Blackmore írta azon történetek alapján, amit gyermekkorába apjától hallott, s amelyek édesanyjáról, Aleáról szólnak.

Alea még csupán tíz éves, de már tud vadászni. Bátyjával, Kupahhal már tudnak madarat fogni, és nem telik sok időbe, hogy megtanuljon más módszerekkel is. Miután elveszíti édesanyját, bátyja, apja és ő maga maguk élnek, és ugyan egy darabig együtt laknak egy indián házaspárral, mégsem olyan, mint azelőtt. Ráadásul Alea is eljár vadászni a férfiakkal, Kupah pedig kitalálja, hogy hurokkal is foghat nyulat. Később Aleát Londonba küldik, hogy tanuljon, vártam, hogy legyen, de a kultúrsokk elmaradt. Csupán annyi idegenkedés volt Aleában, hogy jobban kedvelte a fókabőr csizmát és a fókabőr ruhákat, mint az angol leányviseletet. Itt Londonban találkozik (újra) Jorgkéval, akinek később a felesége lesz (De nem azonnal.)

Kultúrát és szavakat is lehet tanulni ebből a könyvből. Azt, hogy miért kell rágni a bőrt, ruhadarabok esetében. Azt, hogy a pepsi és a nepko nem üdítőitalok, hanem a szárított fehér húsú hal és a szárított hús neve. Azt, hogy mégoly játékos állatok is, mint a vidra, szolgáltathatnak prémet meg húst az eszkimónak, és, hogy prémért cserébe lehet kutyát venni. Hogy életnek együtt indiánok és inuitok, de mindkettőnek becsületesnek kell lennie.

Én a csíkos kiadást olvastam, az pedig lányregényként ismeretes. Nem lányregény, annál sokkal több, komolyabb, valóságosabb és keményebb.

Azt viszont nem tudom, hogy mikor is játszódik. 1956-ban jelent meg a könyv első amerikai kiadása, de akkor sem tudom helyre tenni az időben, de úgy az 1910-es évekre tippelek a háború és londoni női kalapviselet miatt.

Ez egy B-listás könyv, amit a III. Könyvmolypárbajra olvastam. Erre cseréltem Rónaszegi Miklós: A királynő kalóza című A-listás könyvet.

Tina Daniel: Maqesta Kar-Thon

Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy akár a szerző neve, akár a könyv címe helyesen van a borítón. Mert ebben a könyvsorozatban már találkoztam az írónő nevével, és Maqesta is eredeti nyelven Maquesta.

Kezdetben vala Istár városa, ahol a Papkirály uralkodott, de az istenek megelégelték, és lerombolták Istár városát. Mindent elöntött a víz, így most már Istár Vértengere néven ismeretes. (Ez nincs benne a könyvben, de megtalálható Chris Pierson Papkirály trilógájában.)

Régen olvastam már a Dragon Lance világából úgy könyvet, hogy magam is benne vagyok abban a világban. Ki is estem belőle folyton, évente egy-kettő-három ilyen könyv nem segít visszazökkenni. Egy hónapig olvastam, akármilyen izgalmas volt, folyton elveszítettem az érdeklődésemet iránta. Pedig olyan jól indult! Megismertem Maqestát, akiről elárulnék csupa érdekes dolgot, de az mind spoiler lenne, és én sem szeretem, ha lelövik a könyv olvasása előtt a poént. Megismertem egy jó fej gnómot, aki gnómhoz méltón feltaláló, meg ott volt a többi szereplő. A könyv pedig bűzlött a minotauruszoktól. Én korábban kedveltem őket, de itt sikerült egy kevésbé szimpatikus oldalukat is megismerni. Meg persze, a minotaurusz törvények kicsit mások, mint az embereké.

A borító maga egy tömény spoiler, természetesen a könyv végéről, amikor már csak húsz oldal van hátra, és azt várod, mikor lesz már az a jelenet, ami a borítón van.

Az egy dolog, hogy mi a Vértenger, amin a történet jelentős része játszódik. De, hogy mi minden él benne, az már egy teljesen más ügy. Afféle kutyulmány, lehetőleg a legtöbb mitológiabeli és a világbeli lény felsorolásra került. Kedvenceim a tengeri elfek, amik nem ám hajós népség, gondolná valaki elsőre, hanem delfinek, juhé!

Megvolt a klasszikus utazásmotívum is, kihagyhatatlan, klisés, de én azért szeretem. És, hogy minden miért? A fülszöveg egy szót sem írt a hajóversenyről, és arról, miért is kell elhoznia Maq-nak a tengeri szörnyet, a morkotot. Arról sem, hogy nem önszántából lett kapitány, és arról sem, milyen aljas népség a minotauruszfajta.

A tapasztalatot leszűrve, először is nem olvasok hosszú ideig olyan könyvet, amiről írni akarok, másodszor, nem várok majd' két hónapot az olvasás és az írás között, mert ugyan megvan még az olvasásélmény, de mégsem ugyanolyan, mintha ma reggel csuktam volna be a könyvet.

Amit írtam, az vélemény, annak ellenére tetszett a könyv, és nem bánom, hogy megszereztem. (Happoltam.)