Silvana de Mari: Az utolsó ork - A Medve és a Farkas

Sokáig halogattam ennek a bejegyzésnek a megírását, főleg azért, mert közvetlen a könyv olvasása után fogalmam sem volt, hogy mit írjak.

Eredetileg a könyv előzményéből indultam ki, aminek a címe Az utolsó tünde.

 Az jó könyv volt, izgalmas, volt benne valami új, lehetetlen, kedvenc. A folytatása tulajdonképpen trilógia, aminek első kötete egy zsoldos életéről szól. Nem azt mondom, hogy silány, de kifejezetten kevésbé jó, ha lehet ennyire nyakatekerten fogalmazni.

A történet tipikus fantasy, már ha létezik ez a fogalom. Először azt hitte, hogy tényleg medve lesz benne, de nem. Medve vagy a Medve valójában Rankstrail kapitány, a zsoldos, akinek nyomorú és sanyarú gyermekkora volt, és persze az ember minden bújának és bajának okozójaként az tündét, az utolsót és az átkozottat okolja. Emberi ostobaság, Yorsh semmit sem követett el az emberek ellen, annál többet azok ellene. De hiszen miről is beszélek, hisz ebben a kötetben pont, hogy nem is szerepel Yorsh, csak néha megemlítik, mint minden baj forrását. Yorsh az utolsó tünde, e könyv előzménye róla szólt. Tehát a Medve egy ember, a Farkas pedig, mily meglepő, egy farkas, Rankstrail háziállata. Ha néha valahol elvesztettem a fonalat, annak tudható be, hogy eléggé untam és annak, hogy gépen olvastam. Hatalmas csalódás volt, lehetett volna jobb, százszor jobb, de nem volt az. Végül, ha összegezhetem a semmit, amit írtam, azt mondom, hogy most sem tudtam többet írni, mint ha akkor írtam volna, amikor frissen kiléptem a pdf-fájlból, ahogyan olvastam.

A Három testőr mindig győz

Ó, igen! Hej, de régóta szerettem volna már elolvasni. Elkezdtem, aztán lesz, ami lesz.

Mikó Csaba: Tükörváros titka

 Korábbi könyves blogomból szedett, korábbi könyvértékelés. Kicsit rövid, meg nem akartam lelőni a poénokat.

Alapból nem szoktam magyar íróktól fantasyt olvasni, magam sem tudom, miért. Hogy mégis mi vett rá, hogy elolvassam, elmondom. Nem a borítórajz, mert az nem fogott meg. Sokkal inkább a vastagság és a cím. Egy hangzatos cím igazán olvasásra fog.

Adott egy fiú, aki kiskora óta arra készül, hogy a király testőrségében szolgáljon. Adott egy testőr, akinek bujdokolnia kell. Adott egy város, amit homály és titok leng körül. Adott egy uralkodó, aki nem a jog szerinti örököse a trónnak. És adott egy kő, ami mindent megváltoztat, ha jogos tulajdonosa kezébe kerül. Marcó a városba érvén nem azt tapasztalja, amire számít évek óta. Tükörvárost sötétség és por lepi. A király nincs többé, és eddig hazugságban élt.Mikor pedig a sors összehozza a Gyermekváros alapítójával, úgy érzi, megtalálta azt, amit mindvégig keresett. De itt még nem ér véget~

Ó, egek és egerek, mennyire régen írtam már ide! Természetesen nem azért, mert nem olvasok, hanem, mert valahogy sosem jut eszembe. Vagy épp heteken át fogalmazom, mit is írhatnék. A Könyvmolypárbaj egy könyve felett hetek óta ücsörgök, de egyszerűen nem köt le, egy még hátra van, egyhez pedig még nem írtam bejegyzést. Egyáltalán nem könnyű egy könyvről írni. Főleg olyanról, ami kevésbé volt szórakoztató. Persze, olvastam én rossz vagy számomra rossz könyveket is, de nem biztos, hogy azzal lopnám be vele magam bárki szívébe, hogy lehúzom a könyvét. Még akkor is, ha lehet, hogy igazam van. Minden embernek a maga kis világában igaza van, összességében pedig vannak, akik véleménye eltér másokétól. Egyébként attól félnék én is, ha egyszer kiadnék valami a kezem közül, ami nem rajz. A kritikától, sőt, a jogos és valós kritikától. Még akkor is, ha történetesen teljesen igaza van.Ez az egyik ok, ami miatt nem írogatok már vagy egy éve a Karcolatra, hanem csak a Tergeminre. Mert azok a töredékek, amiknek se eleje, se vége, sok karcolatos emberkét erős kritikára ösztönöztek. Azt meg nem kell közölni, amit én is tudok. Nincs eleje, nincs vége. Ezért töredék. Mint majdnem az összes történetem. Ami meg nem az, annak a vége összecsapott. Kicsit. Vagy nagyon.

...

Megváltozott ez a blogszerkesztő felület, nekem a régi jobban tetszett, no, de mindegy.