Csokibéka és magyarázat desszertnek

Ez egy kicsit rendhagyó blogbejegyzés volt, ilyet itt eddig nem csináltam. Mondhatnám, hogy egy icipicit talán off, mert nem könyvértékelés, de mégis ide írom, mert egy könyvhöz, vagy inkább hét könyvhöz nagyon is kapcsolódik. A most következő írás egy fanfiction, a benne szereplő karakterek mind J. K. Rowlinghoz kapcsolódnak, a történet megírásának a célja a pusztán szórakoztatás, és bevételem sincs belőle.

Csokibéka

Prológus
Bár a naptár december közepét mutatott, az idő mégis olyan volt, mint tavasszal. a magnóliák hatalmas bimbókat növesztettek, és várták a pillanatot, hogy kipattanhassanak. Hiába díszítették fel a várost már novemberben karácsonyi pompába, hiába állítottak a nevezetesebb tereken égbe szökő karácsonyfát, az időjárás pimaszul egyáltalán nem volt decemberi.
Egy fekete hajú, barna szemű, szeplős, kilenc éves kisfiú az ablakban könyökölt, és a csipkefüggönyt félrehúzva az üvegen át bámult kifelé, és várta, hogy havazzon. Úgy képzelte, minél jobban szuggerálja, annál hamarabb megtörténik. Még mondogatta is magában: Hó! Hó!
Egy kisebb fiú szaladt be a szobába, kezében egy törpegolymók, és nyomban utána egy kislány, aki visított.
- Anyuuuuu! Albus megint elvette a törpegolymókomat! Anyu, szólj rá, hogy adja vissza!
A kisebbik fiú mandulavágású zöld szeme huncutul csillogott.
- Vedd el, ha tudod! Kapj el! – kacagta, és felszökkent az ablakpárkányra bátyja mellé.
- Albus!
Albus a hangra összerezzent, és anyjára nézett, aki épp most lépett a szobába, kezében egy pár összehajtott tiszta talár.
- Tessék Lily! – hadarta gyorsan, ahogy húgának nyújtotta a kis kedvencet – Csak nem akartam, hogy unatkozz!
- Albus!
- Jól van, Anya, már visszaadtam neki!
- Albus! – szólt rá anyja harmadszorra is, de sokkal halkabban és nyugodtabban.
- Jól van, bocsánat!
Ginny nagyott sóhajtott, majd leült a fotelbe, a talárokat annak karfájára tette, és hagyta, hogy Lily az ölé kuporodjon és a golymókját cirógassa.
Albus ez unalmasnak találta, és úgy látta, a bátyja is unalmas ezzel a folyton ablakon vaó kibámulással.
James közben kitartóan suttogta, mint valami mantrát: hó, hó!
- Anya… - kezdte Albus, - a Roxfortban tényleg minden karácsonykor esik a hó?
- Hull – szólt közbe Lily.
- Mindig – mosolyodott el Ginny. – Már novemberben leesik az első hó, és sokszor márciusig marad.
- Akkor James jövőre boldog lehet, ha majd a Roxfortban karácsonyozik.
Ez felkérés volt a táncra. Albus az utóbbi időben gyakran cukkolta bátyját a Roxforttal, legfőképp azért, mert irigykedett, hogy a következő utáni ősztől James elkezdhet ott tanulni, mikor neki még egy évet kell várnia. Ráadásul, ahogy azt szüleik és Ron bácsikájuk meg Hermione nénikéjük elmesélték, csodálatos lehet.
- A Roxfortos karácsony mindig nagyon szép, de Jamest attól még szívesen látjuk itthon, ha elkezdi az iskolát. A Roxfort nem büntetés.
- Nem, az az, ha Percy bácsival kettesben kell karácsonyozni – kotyogta közbe Lily.
- Én csak azt szeretném, hogy karácsonykor legyen hó! – suttogta James.
- Drágám! – Ginny felállt a fotelből, és helyére kislányát ültette, a fiához lépett, elhúzta a függönyt, és kinézett a Grimmauld térre. – Hiszen tudod, hogy az Odúban karácsonyozunk, és ott akkor is van hó télen, ha máshol nincs.

Harryék karácsony előtt négy nappal érkeztek az Odúba, Percyékre és Charlie-ra még várni kellett, mindenki más azonban már ott volt. Az Odú megtelt gyerekzsivajjal,  kacagással, lármával és futkosással.
- Furcsa – jegyezte meg Ron -, régen valahogy nagyobb volt ez a ház.
- Ez azért van, mert folyton süteménnyel tömöd magad – fűzte hozzá George. – Csak Anya meg ne lássa!
- Kizárt dolog, hogy kicsi lenne a ház! – méltatlankodott Mr. Weasley – Nem olyan régen toldottam meg négy vendégszobával, és a konyha mellé építettem egy jegeskamrát is, a mugli jegesszekrények adták az ötletet.
- Mi az a jegesszekrény, nagypapi? – kérdezősködött Hugo Weasley, Ron kisfia.
- Egy olyan szekrény, amiben belül havazik, bár nem tudom, hogy csinálják a muglik, és fagybűbájt használtam.  Most különösen hasznát vesszük, Molly rengeteg süteményt készített.
A kandalló előtt két fiú játszott varázslósakkot, mire egy harmadik ugrott melléjük, hogy kis híján felborította a játéktáblát.
- Hé, Louis, nem tudsz vigyázni? Majdnem leverted a bábukat, pedig épp nyerésre állok!
- Bocs, Fred. De olyan infóim vannak, hogy a sakk úgyis jelentéktelenné válik, ha meghalljátok!
- Ne húzz minket, Louis, mondd már! – kérlelte James az unokatestvérét.
- Sütemény! Süteményhegyek vannak nagypapa jegeskamrájában.
A konyhában, az emlegetett jegeskamra közvetlen szomszédságában nagy volt a készülődés. Aki csak tehette, és kedvét is lelte benne, mind kavart vagy főzött valamit. Lucy, Lily és Roxana pedig kifejezetten élvezte, ha süteményt szaggathat vagy tetőtől talpig lisztes lehet. A fiúk beosontak, úgy látták, senki sem vesz róluk tudomást, ideje ebbe-abba belekóstolni. fiúk, kicsik és nagyobbak egyaránt.
- Az a sütemény holnapra van, Ron! És az rátok is vonatkozik, fiúk! – zsémbelt Mrs. Weasley, mire Fred magában megjegyezte, nagyanyjának a hátán is szeme van.
- Mi ránk? – nézett össze James és Louis.
- Legfőképp rátok! És Fredre! Fred, kifelé a jegeskamrából! Ha valaki holnapig akár egy falat süteményt is eszik, az holnap csak nézheti a karácsonyi ebédet, mert nem fog belőle kapni! És ezt komolyan mondom!
- Menjetek, játsszatok valamit a konyhán kívül! – terelte ki Ron a fiúkat.
- Azt mondtam, mindenki, Ron! Kortól függetlenül!
- Jaj, Anya! Semmi dolgom a süteményekkel, George kért meg, hogy ellenőrizzek odabent valamit.
- George és az ötletei! – sóhajtott Mrs. Weasley, és lisztes csíkot húzott a homlokára.
A három kiküldött fiú kabátot, cipőt húzott, és az udvaron téblábolt.
- Hó nélkül semmit se ér a tél! – rugdosott James egy barnászöld fűcsomót.
- Hé, tudod, hol van hó? – karolta át kuzinját hirtelen Louis.
- Hol?
- Nagypapa jegeskamárjában.
- Persze, csak onnan ki vagyunk tiltva. Hallottad, mit mondott nagymama.
- Hé, James! Hol a kalandvágy? Különben is, nappal nem érdemes odamenni, akkor állandóan van ott valaki, éjjel inkább, akkor mindenki alszik.
- Tudod, Louis, az van, hogy éjjel én is alszom, általában.
- Egy éjszakát kibírsz. Karácsony éjjelén maradjunk ébren, és menjünk ki a jegeskamrába… hógolyózni.
- És sütizni – tette hozzá Fred. – És ha valaki mégis elkap, hogy mit mászkálunk éjjel, majd azt mondjuk, hogy a Télapót meglesni indultunk.
- Hihető, persze – bólogatott komoly arccal James, majd elvigyorodott.
Karácsony éjjelén a fiúk jó gyerekekhez méltón már korán ágyba bújtak, és igyekeztek nem elaludni. Persze nem beszélgethettek, mert Louis terve szerint a kicsiket – Albust és Hugot – nem avatták be, és James ajánlására a lányokat sem, mert velük mindig csak a baj van.  Megvárták, hogy elcsendesedjen a ház, hogy a felnőttek is aludni menjenek. Akkor Louis terve szerint halkan el kell hagyni a szobát, lehetőleg mezítláb, mert azt hallotta, úgy könnyebb lopakodni.
- Eszemben sincs mezítláb mászkálni a jegeskamrában – morogta James, aki mégis elaludt, és Fred keltette föl.
A tőlük telhető leghalkabban osontak le a lépcsőn, bár az néha akkorákat reccsent, hogy a fiúk úgy érezték, felveri az egész házat. Már a nappalin haladtak keresztül, amikor két világító zöld szemmel találkoztak. Ha nem kapja szája elé kezét, Fred biztos felkiált ijedtében.
- Psssz! Csámpás. menj aludni!
- Csak Csámpás – sóhajtott Louis.
- Csak Csámpás? – kérdezte vissza Fred. – Kis híján frászt kaptam ettől a macskamatuzsálemtől.
- Akkor neked lenne való az éjjeli titkos Roxfortos kóborlás. – suttogta James. – Csámpás szelíd, de ott van a gondnok meg a macskája. Vajon az még ugyanaz a macska?
- Kit érdekel? De a Roxfortban lenne nálam pálca!
- Az kéne ide! Egy pálca, legalább akkor látnánk, hogy nem megyünk-e neki valaminek.
- Nem varázsolhatsz az iskolán kívül, te is jól tudod, kedves bátyám! – szólalt meg egy hang a sötétben.
- Albus! Te meg mit keresel itt? Miért nem alszol?
- És ti miért nem alszotok? – kérdezte egy másik hang.
Rose jelent meg rózsamintás hálóingében, és megcirógatta Csámpást.
- Mi kérlek, titkos éjjeli hadműveleten vagyunk – húzta ki magát Louis.
- Na, persze! Titkos sütilopási hadműveleten. De ne izguljatok, nem szólok nagyinak, ha bevesztek engem meg Albust.
- Hé, ez zsarolás!
- Nem, ez üzlet.
- Legyen! Rose úgyis lány, rá senki sem gyanakodna, és ha nagyi valahogy megbűvölte a konyhát vagy ilyesmi. Majd ő vesz a sütikből, és továbbadja nekünk.
- És mi lesz a hógolyókkal? – kérdezte Albus.
- Mindennek eljön az ideje.
- Nem akarok közbeszólni, de még mindig vaksötét van.
- Ezt akartam elmondani – kezdett bele Louis. – Elcsentem Victoire pálcáját.
- Hű, Victoire irtó mérges lesz, ha megtudja.
- Ha megtudja! Gyerünk!
- Add ide! – kapta ki Rose Louis kezéből a pálcát. – Lumos!
- Bámulatos! – ámuldozott Louis. – Hé, tudsz róla, hogy még csak nyolc éves vagy?

A jegeskamra nem volt zárva sem kulccsal, sem bűbájjal. Szerencsére, mert Rose különben sem ismerte a zárnyitó bűbájt. Hang nélkül nyílt a faajtó, és odabentről erőteljes hideg áradt kifelé. A kamra polca roskadozott a finomságoktól, az illatuk keveredett valami különös télszaggal.
- Nézzétek mennyi csemege! – suttogott Fred.
- És nézzétek! Hó! – mutatott körül James, és valóban, a kamra belseje hótól fehérlett, a plafonról jégcsapok lógtak.
A kis csapat beljebb nyomakodott, hogy alaposan szemügyre vegyenek mindent pálcafénynél. Papucsuk alatt ropogott a hó, és a hóropogásba valami más hang is belevegyült.
- Ti nem hallottatok vartyogást? – kérdezte Fred és közelebb húzódott Rosehoz, közelebb a pálca fényköréhez.
James épp elindult az egyik polc felé.
- Én nem hallok semmi va… áááááá!
- Mi van? Mi van? – Louis hangja egy fél oktávval magasabbra csúszott.
- Itt van valami, és mozog! Rose világíts ide a pálcával!
Rose elindult unokabátyja felé, és a pálca fényét a polcra irányította. Három kamrapolc telis-tele volt…
- Hiszen ezek békák!
- És mégis mit keresnek itt békák? – kérdezte Albus félig érdeklődve, félig valami gúnyra emlékeztető hanggal.
- Talán, talán… nem tudom – volt Louis bizonytalan válasza.
- Talán hozzávaló Fleur néni valamelyik receptjéhez – találgatott Fred.
- Fúj, Fred! – rázkódott meg Rose.
- Miért? – vont vállat Louis. – Én már ettem békát Delacour nagyinál.
- Ezek – lépett közelebb Rose a polchoz -, ezek úgy festenek, mint a csokibékák.
- Hülyeség! Mióta brekeg a csokibéka?
- Mindenestre mi nem a békák miatt vagyunk itt!
- Nem bizony!
Louis kilépett az egyik asztalhoz, hogy elvegyen egy szedres kosárkát, amikor felcsendült egy földöntúli kórus.
Tiltott úton jár a gaz,
Tolvaj kezét jég fagyaszt.
Halld hát most az énekünk,
Bárhova bújsz, meglelünk.

- Ööö, nem akarok akadékoskodni, de én inkább lemondok a sütiről – Fred hangja furcsán elvékonyodott.
James lépett egyet hátra, mire az egyik béka a polcról a vállára ugrott. James annyira megijedt, hogy felkiáltott, és kirohant a jegeskamrából, a többiek persze utána. A szobába visszaérve próbálták magukat kifújni.
- Mi a csuda volt ez?
- Én nem tudom, de nem is akarom tudni.
- Nagyi kémjei, reggelre tudni fogja, hogy sütit akartunk csenni, én inkább le sem megyek reggel.
- Megint zöldséget beszélsz, Fred! Nagyinak nincsenek kémjei!
- Tényleg? Akkor mivel magyarázod azokat a békákat?
- Hát… mindegy. Akármi is volt, reggel lehetőleg viselkedjetek normálisan!
- Mi mindig normálisan viselkedünk, Rose!

Másnap reggel, karácsony reggelén James is, Albus is, de még Louis és Fred is szabályos ajándékkupacot talált az ágya végében. Hugo már fent volt egy ideje, és magáénak java részét már kicsomagolta, és a fiúk közül ő volt az egyetlen, akinek tiszta volt a lelkiismerete. a másik négy bűnbánó arccal vonult le a konyhába reggelizni, és mindőjük a már a klasszikus Weasley-pulcsit viselte. A felnőttek is, és Ron a hosszú évi gesztenyebarna helyett idén kivételesen narancssárgát.
Weasley nagyi arcán nem látszott semmi, és a gyerekek is kezdtek feloldódni, talán tévedés volt az egész vagy mindegyikük ugyanazt álmodta.
- És most – lépett be George a konyhába egy abrosszal letakart zsúrkocsit tolva -, következzen a titkos meglepetés!
A felnőttek mind mosolyogtak, amiből Albus kitalálta, hogy számukra se nem titkos, se nem meglepetés, de a lányok arcára nézve örömmel látta, hogy számukra ugyanolyan titkos, mint saját maga számára.
George lerántotta a leplet, és felhangzott a zsúrkocsin trónoló békák kórusa. Tíz karácsonyi dalt énekeltek el több szólamban, míg a végére csak brekegésre futotta, végül teljesen elnémultak.
- De hisz ezek csokibékák! – kiáltott fel Louis.
Rose oldalba bökte, és ajkai némán formálták a szavakat: „Én mondtam.”
Fred kezdett el először nevetni és tapsolni, először kínjában, hisz éjjel valóban kilesték a Télapót, még akkor is, ha az éppenséggel nem volt más, mint egy falka megbűvölt, éneklő csokibéka. Később már szívből jövően és a többiek is csatlakoztak hozzá. George Weasley csokibékakórusa úgy látszik, nagy sikert aratott.
- Minden gyereknek öt béka jár, igen Victoire, most te is gyereknek számítasz! Kapjátok el őket!
- George bácsi! – rángatta meg Lily George pulóverének ujját. – Itt a csokibéka, de hol a kártya, ami jár hozzá?
Albus hevesen bólogatni kezdett.
- Tényleg, hol van?
- Hát erre még különösen büszke vagyok! – vigyorodott el George, miközben kihúzta magát.
Rose ekkor fogott el egyet, és leharapta a fejét.
- Benne van! A kártya a békában van! – lelkendezett! – Lássuk, ki is az, ó, Paracelsus! pont hiányzott!
A gyerekek nagyon jól szórakoztak, és persze a reggelihez egyikük sem nagyon nyúlt, ellenben jóllaktak csokival, amiért senki sem szólt, hisz karácsony volt. Rose lelkesen mutogatta a kártyáit, és lelkesen magyarázott minden háttérinformációt, amit csak tudott. Hugo a kezébe vette egyik kártyáját, majd sikkantott egyet, és a kártyát elrejtette a tányérja alá. Rose utánanyúlt, és alaposan megnézte.
- Á, Baba Yaga! És neked, James?
James szemügyre vette a saját kártyáit. Volt egy Kirké, egy Merlin, Dumbledore kétszer és egy Bogoly Bertie. Odahajolt öccséhez.
- És neked?
Albus nem felelt, hanem szótlanul meredt a kártyára, ahonnan saját apja nézett vissza rá.
Valami hirtelen koppant az ablakon. Egy gyöngybagoly volt, láthatóan hosszú útról jött. Ginny az ablakhoz ment, és beengedte a madarat.  A bagoly Harryhez repült, és a tányérjára pottyantotta a borítékköteget, amit karmos lábában tartott.
- Hannah és Neville mindekinek boldog karácsonyt kíván – közölte Harry. – Hagrid szintén. Ó, és itt egy üdvözlőlap Dudleytól.
- Dudley Dursley? – kacsintott George Harryre.
Harry folytatta:
- Dudley és családja üdvözletüket küldik.
- Akkor – emelkedett fel Arthur Weasley -, ideje köszöntőt mondani, csak úgy, a reggelihez. Sütőtökleves poharat kézbe! Boldog karácsonyt!
- A varázslóknak! – kacagta Lucy.
- A boszorkányoknak! – biccentett Louis.
- A mugliknak! – trillázta Lily.
- Boldog karácsonyt mindenkinek!

Egy nagyon titkos manóvilág (Tony DiTerlizzi - Holly Black: The Spiderwick Chronicles)

Milyen lenne, ha egy új házba költöznél, egy új házba, ami valójában egy régi viktoriánus ház, ami egy nagy-nagynénidé volt, akiről az hírlik, hogy megbolondult? Mi lenne, ha egyszerre furcsa dolgok történnének, amikről édesanyád és nővéred azt gondolná, hogy te tetted? 

A Grace gyerekekkel pontosan ez történt, és leginkább Jared Grace-szel, aki ikertestvérével Simonnal, nénjével Malloryval és édesanyjával költöztek Lucinda nagy-nagynénjük régi házába. 

Egy nap Jared megtalálta egy rokonuk titkos naplóját és jegyzeteit egy különös világról, a körülöttük élő tündérekről, manókról, koboldokról, akik vagy amik valóban léteznek. De ennek a tudásnak ára van. Minden tündérlény legfőbb célja, hogy létük titkát megőrizzék, így mindent megpróbálnak elérni, hogy megszerezzék a könyvet, Arthur Spiderwick Manók könyvét. Ki kedvesebben, ki erőszakosabban.

Eredetileg egy ötkötetes sorozatnak írták, de kiadásra került egyetlen, összesített kiadásban is, én azt szereztem meg és olvastam el. 

Az elfek

A helyszín az Amerikai Egyesült Államok, egy a várostól távolabb lévő erdős, folyós vidék, itt áll a Spiderwick-birtok. A főbb szereplők a Grace gyerekek, a nyolcéves, sötét hajú ikerfiúk és fiús, tizenhárom éves, vívásban érdemeket szerző nénjük. Az első részben megismerjük a szereplőket, a birtokot és feltűnik az első különös lény, egy brownie, akit ha felmérgesítenek, boggarttá válik. A magyar verzióban házimanónak és mumusnak fordították, ami tulajdonképpen egész jó fordítás, hiszen a brownie, Thimbletack a házban él és vigyáz a házra. A második részben tűnnek fel a goblinok, akik rosszak, mert macskát esznek és eleve alattomosak és sunyik. Saját foguk nincsen, hanem üvegcserepeket tesznek a szájukba, azok válnak a fogaikká, és feltűnik egy hobgoblin is, a patkósorrű denevérre hasonlító fejű és kézre hajazó lábú Hogsqeal, aki szintén szereti a macskákat, de madarak még annál is jobban. A két fivér közül Simon az, akinek mindig van valamilyen házikedvence, először két egér, majd egy kismacska, és végül egy goblinfogásból szabadított griff. A harmadik részben feltűnnek az elfek, amik mások, mint Tolkien elfjei, inkább úgy festenek, mintha valami emberszerű, csak sokkal szebb rovarokkal és növényekkel keveredett volna. Feltűnik egy egyszarvú is, ami, mint a régi falikárpitokon Mallory ölélbe hajtja fejét. Megjelenik a phooka is, leginkább egy túlméretezett nyúlra hasonlít, és irányt mutat. Rosszat vagy jót

Jared és Simon Arthur Spiderwick dolgozószobájában

. Ebben a részben jelenik meg a legtöbb tündérlény, mert ott vannak még a pixik, apró szárnyas lények, a különleges gyümölccsel, ami megízlelése után minden más étel hamuízű lesz. A negyedik rész már egy fokkal sötétebb hangulatú, de tökéletes Hófehérke és a hét törpe-kitekintés. A törpék, akik a hegyben élnek, a törpék, akik fémből tökéletes fát építenek és kutyákat, amik többek, mint egyszerű fémből készült ebek. Az ötödik kötetben jelenik meg a legsötétebb lény, Mulgarath, az ogre, ami hatalmas, alakváltó és valódi formájában leginkább egy gonosz fára hasonlít.

Ez egy különleges ifjúsági fantasy (8-12 év közöttieknek ajánlva), ami tele van a nép hiedelmekben megjelenő mitikus lényekkel, tündérekkel, manókkal, azok megjelenésével és jellemével, angol nevével, ami sokkalta tágabb, mint magyar fordításuk, és megjelennek úgynevezett cameók is, kitekintések az inspiráló történetekbe, mint a Hófehérkébe, az Alice-ba vagy a Csizmás kandúrba.

A mese, mert mese ez illusztrátora és társszerzője Tony DiTerlizzi volt. A könyv végén találhatók az eredeti skiccek a karakterekhez és ráadásnak három külön történet.

Túlraláttam egy piros szánkót (Lois Lowry: Emlékek őre)

Van úgy, hogy épp csak elkezdek egy könyvet, de tudom előre, ki fogok rajta borulni. Ez az érzés a legtöbb esetben tökéletes megérzésnek bizonyul.

Figyelem, spoileres tartalom!

Valamikor a távoli jövőben járunk. Nincs nyomorúság, nincs éhezés, nincsenek elnyomottak és elnyomók, nincsenek szegények és gazdagok, mert mindenki egyenlő. Nincsenek vallások és bőrszínek, nincsen nyár, sem pedig tél. Az emberek boldogok. Talán. Amíg elérik a tizenkettedik évüket, minden évben különleges ceremónia kíséretében kerülnek egyre magasabbra, míg végül beosztják őket hátralevő életük munkájába, adottságaikhoz mérten. Nincsen környezetszennyezés, mert mindent újrahasznosítanak, még a gyermekek puha tárgyát, plüss állatkáját is, ami már nemlétező állatot formáz. Medvét, elefántot, vízilovat. Ebben a távoli jövőben nincsenek színek, nincs piros meg kék, nincsen választási lehetőség, nincsenek érzelmek, nincsen szeretet, csak boldog tudatlanság, mert az emberek már képtelenek lennének feldolgozni a valódi tudással járó gyötrelmet. Egyetlen ember van csak, akié a tudás, minden emlék tudása, ő az Őrző. Az emlékek őre.

Nyomban kezdésnek leesett, hogy valaha egyszer ez már a kezembe került, még tizenévesen, amikor minden Animus kiadású könyvben Harry Potter-pótlékot kerestem, de a fülszöveg és az első pár mondat mást nyújtott, ezért hosszú éveken keresztül nem foglalkoztam vele. Kár. Utópiának indult, de ahogy haladtam a történettel, egyre inkább átvette az antiutópia hangulat a történetet. Itt egy tökéletes világ, ahol az emberek őszinték, minden érzelmüket megosztanak másokkal és elmesélik álmaikat. Minden nap. Itt a tökéletes világ, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a szavak jelentésének helyes használatára, és aki megszegi ezt a szabályt, azon azt megtorolják. Itt egy tökéletes világ, ahol nincs túlnépesedés, mert erre tökéletes megoldás az elbocsátás. Az első

pont, ahol még csak kissé oldalt billentettem a fejem, és furcsán néztem, hogy a családok tagjai közt semmilyen valódi rokoni kapcsolat nincs. Mert a gyerekeket úgy választják ki a párokhoz, és később úgy választanak nekik is hozzájuk illő párt, akihez majd a közösség választ gyereket és így tovább. A következőnél már ökölbe szorítottam a markom, a bolydulás esete. Mert eszerint a furcsa és érzések nélküli közösségben, az, ha valakinek érzései vannak, az súlyosan kezelendő, a kezelés pedig tabletta, amit öregkorig mindennap szedni kell. A harmadik eset az elbocsátás volt, amikor mát törni-zúzni szerettem volna.

Nem tudom behatárolni, milyen műfaj, disztópia, ez eddig oké, de az Őrző és az Örökítő különleges képessége azért valahol kicsit természetfeletti.

Jonas jól megalkotott karakter, az a fajta, amelyik gondolkodik és kérdéseket tesz fel, és, ami még nagyon fontos, hogy gyerek. Ez is egy gyerekkönyv tulajdonképpen. Nyomasztó, nem is kicsit, de mélyen elgondolkodtató.

Sosem olvastam volna el, ha a borító alapján választottam volna, nem pedig azért, mert évek óta várólistás. Pedig ennél tökéletesebb borító nem kell, mert ebben minden benne van.

Van film is, de nem merem megnézni. Csak a filmes borító alapján ítélek elsőre, hogy már megint hat évet öregítettek egy tizenkét-tizenhárom éves fiún, és biztos tele van olyan dolgokkal, amik a könyvben nincsenek benne.

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Stephen Lawhead: Taliesin című A-listás könyvét.

Az útonálló úrilány (Celia Rees: Sovay)

Celia Rees írásaiba akkor szerettem bele, amikor a Bűbájos Maryt olvastam tőle. Más valahogy egyre
gyengyébb volt, akár a Farkasszemre, akár a Kalózok!-ra gondolok. És sajnos ilyen a Sovay is, pedig azóta vágytam rá, mióta először láttam a könyvesboltban, talán négy éve is van.
Először a borító és a cím alapján vadnyugati történetre számítottam, majd később, kicsit belegondolva, hogy Rees angol történelmi regényekkel dolgozik, nem volt nehéz elfogadni az Európában játszódó történetet.

Maga az alapötlet egy angol balladából ered, egy fiatal lányról, aki útonállónak csak fel, s hogy valamely környezetbe helyezze, a francia forradalom korát választotta. Maga az útonálló tevékenység cseppet kicsiny helyet foglal el a történetben, inkább csak afféle kiegészítés a kor szelleméhez egyáltalán nem méltatlan viselkedésű ifjú hölgyhöz.
És, hogy tetszett-e? Igen, tetszett, Rees könyveinek megvan az a varázsa, hogy bámulatosan érdekessé tudja tenni épp azt a történelmi kort, amiről ír.

A borítóra visszatérve, Sovay olyan szemrehányóan nézett rám róla, akárhányszor félbehagytam egy-egy fél napra, vagy pár órára a könyvet.

Macskaháj-tanya, fafigurák, sapkó és puskó (Astrid Lindrgen: Juharfalvi Emil)

Volt egyszer egy svéd kisfiú, kék nadrágos, kék inges, kék sapkás, szöszke hajú. Szüleivel, Svensson

Antallal és Almával, kishúgával, Idával, egy béreslegénnyel, Alfréddal és egy béreslánnyal, Linával élt Juharfalván (Lönneberga) a Macskaháj-tanyán, a svéd délföldön, így aztán senki se csodálkozzon azon, hogy délföldiül beszélt!

Emil nem volt rossz gyerek, mégis mindig valami galibába csöppent, ahogy a béreslány, Lina is megjegyezte. Emil, akárhányszor rossz fát tett a tűzre, a fáskamrába vonult, hogy nekiálljon kifaragni a legújabb fafiguráját. És mert Emil gyakran időzött a fáskamrában, sok fafigura került ki a keze közül. Oly sok kaland történt vele, ami talán még sok egy ötéves fiúcskának. Szorult feje levesestálba, egyszer kishúgát felhúzta a zászlórúdra, amit Ida egyáltalán nem bánt, hiszen belátta egész Juharfalvát, sőt, olyan is esett, hogy elveszett, hatalmas kavarodást okozva ezzel, s nem is egyszer. Ilyen fiú volt Emil.

A könyv nagy betűkkel szedett, kisebb olvasóknak ezzel könnyebb, nekem inkább nehezebb volt, nem vagyok hozzászokva ilyen hatalmas betűmérethez. 

Illusztrációkban gazdag, méghozzá Björn Berg, svéd grafikus eredeti képeivel. 

Emil történetét Astrid saját gyermekkora és saját fivére ihlette. Így aztán korban is a XX. század elejére tehető a történet, senki se keressen benne számítógépet, televíziót, rádiót, Emil is megelégszik kék sapkójával, puskójával, amit Alfréd faragott neki egyszer, és csodálatos jó játéknak gondolta megkergetni a macskát, hogy megnézze, tud-e olyan gyorsan futni, mint az. 

Bájos történet kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Emil kalandjai még további két kötetben, a Juharfalvi Emil újabb csínyeiben és a Juharfalvi Emil még egyszerben folytatódnak.

2013-ban egész estés animációs film készült Emil kalandjaiból Emil & Ida i Lönneberga (That Boy Emil) címen. Az animációs film Björn Berg rajzstílusában készült, rendezője Per Åhlin. 

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv a B-listán szerepel.
Erre cserélem Ned Vizzini: House of Secrets A-listás könyvet.

Fantázia nélkül mit ér az élet? (Erich Kästner: Május 35)

Ez is egyike azoknak a könyveknek, amikről sosem halottam azelőtt, és amiket hirtelen fölfedeztem a Kaposvári Megyei Könyvtárban, és mégis valahogy halogattam az elolvasását. Ennél a könyvnél egyszerű az ok, vékonyka, és annak idején az első két oldal után nem tetszett, de különben gyerekkönyv, tehát fontosnak éreztem, hogy elolvassam.

Volt egyszer egy fiú, Konrádnak hívták. Nagyon jól számolt, de fantáziája bizony kevés volt, ezért a tanító úgy döntött, bizony azoknak, akinek kevés jutott, nem a házépítésről, hanem a Csendes-óceánról kell fogalmazást írniuk.

És akkor most szépen elmondom, milyen érzéseket keltett belőlem a könyv. No, hát az én véleményem az, hogy ez egy német Alice Csodaországban. Legalábbis a történések amolyan zagyvaságok és képtelenségek. Mert lehet, hogy Konrádnak nincs képzelőereje, de Erich Kästnernak még sok is van.

Különösen nehéz valamiről írni, és jól írni, ami nem csupán nem tetszett, hanem még csalódtam is benne. Csalódtam, mert valami könnyed olvasmányra számítottam, de valahogy nyomasztóan sok képtelenség történt benne, és ez már sok volt. Az íróval elszalad a ló, bocsánat, elgurult a görkorcsolyáin. Mars innen!

Különben ajánlom azoknak, akik kedvelik az efféle kifordult világokat, ahol a gyerekek felnőttként viselkednek, és a felnőtteket nevelőintézetbe küldik, hogy megjavuljanak. Ahol nem kreol, hanem pepita lesz valaki, és ahol egy szekrényen át hamar el lehet jutni a Csendes-óceánhoz, csupa vicces és kalandos élményen át.

Egyedül a szekrénymotívum tetszett, bár valahonnan szörnyen ismerős volt (Narnia).

Ez a blogbejegyzés a IV. Könyvmolypárbajra készült, a könyv pedig az erre készített A-listámon szerepel.

Vakáció vadlúdháton (Selma Lagerlöf: Nils Holgersson csodálatos utazása)

Selma Lagerlöf egy könyvet szeretett volna írni, egy könyvet, amiben a svéd gyermekekkel megismerteti és megszeretteti Svédország földrajzát, természetrajzát, történelmét, népi hagyományait, népmesét. A könyv elkészült, és még önmagát is megemlítette benne, részévé tette.

Volt egyszer egy szöszhajú tizenkét éves svéd fiú, aki rossz gyerek volt. Az állatokat bántotta, szüleinek szomorúságot, csalódást okozott, vasárnap a templomba sem ment el, inkább otthon maradt, hogy apja puskájával madarakra lődözzön. Ám a rosszaság sosem jár büntetés nélkül, komiszságában a házban lakó és a háznak csupa jót tevő törpének is ártott, aki büntetésből elvarázsolta. Itt kezdődik Nils kalandja, azon a tavaszi vasárnapon, amikor maga is törpe lett, aprócska, de sötétben látó, állatokkal beszélni tudó. Az udvar fölött elhúzó csipkelődő vadlúdcsapathoz csatlakozik a fiatal gúnár, Márton, és általa Nils. A vadludak Lappföldre tartanak, nyári költőhelyükre. Az út alatt nem csak egy egész Svédországot átívelő utazás történik, hanem a különböző vidékek földrajzi adottságairól, természeti kincsiről, sőt, népmeséiről is szó esik, pont úgy, hogy épp beleillő legyen a történetbe.

Habár az állatok beszélnek, csak maguk és Nils között teszik ezt meg, a beszédtől még nem válnak túlzottan emberivé, megmaradnak a maguk valójában. A róka sem lesz ravaszabb annál, mint amilyen a valóságban, talán csak egy csöppnyit. Bámulatosan keverednek a mesés elemek, a törpe, a törpe varázslata, Varjúvitte gúnyolódásai és Selymeske nővéreinek már-már emberi gonosz testvér szerepe.

Nilsre jó hatással van a tavasztól őszig tartó utazás, s a nyári pihenés Lappföldön. Útja során sokszor kisegíti a bajból mind az embereket, mind az állatokat, és egyre inkább közibük valónak érzi magát. Sok veszély és próbatétel áll előtte és mögötte az út alatt, aki csak teheti, s hallotta hírét, mind valamiféle próba elé állítja. Azonban a legnagyobb próba az, hogy miképp változhat vissza emberré, és döntenie kell, mi is az igazán fontos.

Nem olvastam még el olyan sokszor, hogy ne legyen minden egyes újra olvasás egy új élmény. Mindig csak nagyjából sejtem, mi lesz a következő történés, esetleg megjegyzem egy-egyet belőle, de mindig ugyanúgy érzek, amikor kiderül, mitől változhat vissza Nils emberré, mintha először olvasnám.

Nem egy történet, egy kerettörténeten belül több kis apró, amik később összefonódnak. Érdekes a sok különféle világ, vidékteremtős történet Istennel és istenekkel, szentekkel és óriásokkal, fókabőrbe bújt tündérekkel, házakban élő törpékkel, egymással versenyt zúgó patakokkal, a nappal birokra kelő Dermesztővel. Érdekesek a különféle szokások, hagyományok, az, hogy egy-egy vidék miben hordja kincseit, s érdekesek maguk az állatok, a százéves lúd, aki sast nevel.

Az odaút részletes, a nyarat viszont mintha elfújták volna, és a visszaút is inkább Greta és Ola történetével foglalkozik, mint a Nilssel és a ludakkal. Ám még így is öt pontból öt pontot érdemel.

A bal oldali illusztrációként szolgáló festményt Sven Erixson festette 1935-ben, és különlegessége, hogy Nilst olyan színű ruhában ábrázolja, ahogyan a könyvben is le van írva. 

Én is láttam a koprodukciós animét, ami a könyvből készült, mindkettőt, a sorozatot és az egybevágott verziót is, azt hiszem, talán két szinkronnal, Akkát női és férfihanggal is. Talán az első animék közt volt, amit valaha láttam, és nagyon megmaradt, nem lehet nem szeretni.

/kép forrása:

 http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Sven_Erixson,_Nils_Holgersson_1935,_detalj,_2013a.jpg /

Bár már befejeztem írásom, mégis muszáj a végére megjegyeznem, hogy sok hasonlóságot vettem észre Nils Holgersson, és Vili, a veréb története közt. Mindketten tizenkét éves rossz gyerekek, akik tiszteletlenek és bántják az állatokat, s mindkettőjüket egy varázslatos személy varázslata elváltoztatja, valami mássá, míg mindketten megváltoznak, és utána visszaváltozhatnak.

"Kicsi asszony csókkal várjon, ez a boldogság!" - Mándy Iván: Csutak és a szürke ló

Mándy Ivántól korábban csak a Robin Hoodot olvastam, az is elég régen volt, hogy elfelejtsem, milyen a stílusa, és úgy álljak hozzá egy könyvéhez, hogy ne tudjam, mire számítsak.

Na jó, valójában kikapcsolódó, gyerekekről szóló könnyed olvasmányra számítottam.

Főhősünk Csutak, a fiú, akire azt mondják, hogy dilis, a fiú, akit úgy fest, kivetett magából a gyerektársadalom. Fülledt nyár, budapesti vakáció, a gyerekek képzeletükre hagyatkozva föltalálják magukat, de valami oknál fogva mindig kizárják maguk közül "a penészpofát", Csutakot. Az első változás a szigettel érkezik, egy vasúti fülkével, amit berendeznek maguknak, majd újabb változást hoz a ló. 

De hiába ló meg nyár, és hiába kell rejtegetni a lovat meg nem szólni róla senkinek, mert attól még szomorkás marad a történet a hangulat. És a világok is külön vannak. Mert van a külvilág és van Csutak, aki úgy látszik, nem része a külvilágnak meg van a szürke ló, szintén a maga világában.

A könyvből film is készült, amit nem láttam, így a két dolog összevetése egyelőre elmarad.

Mándy cameóként megjeleníti saját magát, mint hangjátékok íróját, nem fellengzősen, csak úgy mellékesen, de azért mégis eléggé önreklámszerűn.

Mivel ifjúsági regény egy kiskamasz főszereplésével, régóta a várólistámon állt már, de bevallom, nekem csalódás volt, a hangulata az, ami teljen földhöz vágott, semmi vidámság és könnyedség nem volt benne, csupán magány. Másra számítottam, így talán még csalódás is volt kissé.

Ez a blogbejegyzés a IV. Könyvmolypárbajra készült, a könyv pedig az erre készített B-listámon szerepel.

Kölcsöncsenők földön... (Mary Norton: The Borrowers Afield)

Mert a további részek vízen, levegőben játszódnak.

No, kérem! Ez itten épp a századik bejegyzés, tehát igyekszem ennek tiszteletére (is) a legjobbat kihozni belőle..

Mary Norton 1903-ban született, gyermekkönyveivel vált ismertté, 1952-ben megkapta a Carneige Medalt.

The Borrowers Afield. Egy ötrészes sorozat második kötete, magyarul sajnos csak az első jelent meg Elvitte a manó címen. Az a könyv átesett többféle feldolgozáson, először 1973-ban a Hallmark Hall of Fame, majd 1992-ben a BBC sorozatot készített belőle, az 1997-es feldolgozás ismertebb Magyarországon is, Csenőmanók címen futott. 2010-ben a Studio Ghibli készített animét belőle Karigurashi no Arrietty címen, végül 2011-ben a BBC újra filmre vitte, ezúttal egy egyestés mozi formájában.

A sorozat többi részének címe remekül alliterál, Afield, Afloat, Aloft és Avenged, magyarul sajnos ezek már nem jelentek meg. A második rész ott folytatódik, ahol az első véget ért, a Clock család elmenekült a házból, ahol korábban éltek a padló alatt, mert felfedezték őket az emberek.

Hasonlóan az első részhez, itt is egyfajta kerettörténettel indul a könyv, hol egy idősebb hölgy mesél egy gyermeknek a valóban létező, vagy valaha létezett kölcsöncsenőkről (helyesnek érzem a magyar nevüket használni a magyartalan borrowerek helyett.)

Miután a Clock család, Pod, Homily és Arrietty elhagyták a házat, egy mezőn találtak menedéket, egy ócska cipőbe költöztek. Erről nyomban eszembe jutott egy másik olvasásélményem, méghozzá Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia (eredetileg Holes). Ott gondolkodik Stanley azokon, akik egy cipőben laktak, és, hogy milyen büdös lehetett ott - Stanley apja lábszag elleni szeren dolgozott. Tehát Arriettyék egy cipőbe költöztek. Korábbi életük meglehetősen kényelmes volt, hiszen csak néha kellett kilopózniuk, hogy az az emberektől kölcsöncsenjenek ezt-azt, de egy mezőn teljesen más az élet, itt még a rovarok is veszélyt jelenthetnek, nemhogy a kígyók és madarak. A legnagyobb veszélyt azonban itt is ugyanaz jelenti, ami a házban: az ember.

Ha olyan kicsi vagy, mint Arrietty, akkor könnyen jól tudsz lakni mogyoróval vagy szamócával, s ha jön a tél, akkor gabonamagvakat gyűjtesz, és abból őrölsz lisztet legjobb tudásod szerint. Ha olyan kicsi vagy, mint Arrietty, akkor magadra öltetsz virágszirmokat és leveleket, hogy úgy fess, mint egy tündér.

Az előző részben csak említés esett más kölcsöncsenőkről, mint például Lupy néniről, Hendrerary bácsi feleségéről, Hendrerary bácsi Pod fivére, vagy ott a híres Engletina néni, akit elkapott és megevett a macska. Ebben a részben már találkozunk is velük, először egy félvad fiúval, Spillerrel, aki örömest felkínálja a Clock családnak a mezei egeret, amit vadászott, annak ellenére, hogy Homily kijelenti, ők bizony vegetáriánusok, aztán ott szörnyülködik, milyen koszos is a fiú, s nincs neki egy rendes ruhája - mert állatbőröket visel. Később pedig találkoznak magával Lupy nénivel és skatulyából kihúzott családjával, hozzájuk képest, Pod a kitérdelt nadrágjában elég szegényesen fest, s még valakivel, akit nem árulok el, hogy ki, de Arrietty meglehetősen meglepődik.

Visszatérő elem, ahogy az első részben is esett, a szinte gondtalan életnek az ember jelenléte vet véget, és újra tovább kell állni, méghozzá egy régi teáskannában. Ez már elő is készíti a következő részt, ami a vízen fog játszódni.

Érdekesség, hogy a 2011-es Ghibli anime az első három részből használt motívumokat, a történetet az elsőből, Spillert a másodikból és a végére a teáskannát a harmadikból.

Bár elsőre nem gondolnám annak, hivatalosan a fantasy kategóriába sorolják, bár azon kívül, hogy apró emberkék vannak benne, semmi varázsos elemet nem találtam benne, és apró emberkék, nem pedig tündérek vagy manók.

Az első rész nagyon tetszett a magyar nevek ellenére is, és tetszett a második is, kíváncsi leszek a harmadikra is. Ezért is olvastam el, de más okból is.

Ez a blogbejegyzés a IV. Könyvmolypárbajra készült, a könyv pedig az erre készített A-listámon szerepel.