Én és a Zirodalom

Figyelem! A következő bejegyzés őszinte vallomás lesz, ezért lehet, hogy aki eddig ismerte valamelyik oldalam, most csalódni fog bennem, de úgy érzem, muszáj ezt leírnom. És valahol, legbelül abban is reménykedem, hogy teljesen véletlenül idetéved olyan, aki e vallomásban leírt önző és makacs énemmel már találkozott a közös múltunk során.

Egészen kicsi koromban, amikor már tudtam olvasni, nem szerettem nagyon ezt cselekedni. Megriasztottak az egyoldalas szövegek, a százoldalas könyvek. Persze, ez folyamatosan változott, és a mesekönyveket meg Fekete István állatok történeteit be tudtam fogadni. Eljött a felső tagozat, első kötelező, A Pál utcai fiúk. Tulajdonképpen nem tartottam rossznak, kivéve a végét, mert az szörnyű volt. Meg megállapítottam, hogy Nemecsek nélkül az egész könyv jobb lett volna. János vitéz. Azt hiszem, akkor alakult ki bennem, hogy versbe szedett történeteket, ha túl hosszúak, nem tudok élvezni. A mai napig se. Jött a nyár, és valaki az osztályból azt terjesztette, hogy nyáron kell elolvasni az Egri csillagokat. Elolvastam, három nap alatt, hogy minél előbb túl legyek rajta, természetesen utána semmire sem emlékeztem, és nem voltam hajlandó újraolvasni. Évekig. Jött a következő nyár, Jókai, akinek a lehető legrosszabb könyve lett a kiválasztott. Évekig utáltam Jókait, megjegyzem, egy hiba volt és botorság. De a Kőszívű ember fiai több volt, mint unalmas. És arra is rájöttem, hogy rossz irodalmi osztályzataim oka, hogy egyszerűen szellemileg éretlen voltam a kiválasztott művek befogadására és élvezetére. Úgy tizenhárom és húsz éves korom között nem is vonzott a szépirodalom, csak Fekete István és Tolkien. Persze verset tanulni imádtam, de az nem elég. Következett a Szent Péter esernyője. Meg kell állapítanom, hogy az egy jó könyv, csak éppen nagyon nehéz a nyelvezete. Így már érthető, miért úgy olvastam el, hogy különösebben nem akartam felfogni, mit olvasok. A Liliomfit meg el sem olvastam. Máig. Várólistán van. Persze színházban megnéztük. Nem emlékszem rá, csak arra, hogy mindenki nassolni akart előadás alatt. Én is. Azt különösen nem értettem, hogy felső tagozatos korunkban miért a felnőtt színdarabokat nézzük meg. Miért nem a gyerekelőadásokat. Nyolcadik, Légy jó mindhalálig. Bevallom, ez a könyv tetszett. Egészen odáig, hogy számonkérés lett belőle, mert utána már kevésbé.Továbbléptem, középiskolás lettem, elkezdtem lázadni. Tulajdonképpen semmit nem olvastam el, ami nem volt benne a szöveggyűjteményben, pedig nem csupán beiratkozott olvasója voltam a megyei könyvtárnak, hanem rendszeresen jártam oda, és nem csak kerámia anyaggyűjtés miatt. Így nem olvastam el az eposzokat, nem olvastam el a bibliai részleteket. Ez utóbbi különösen nagy lázadásféle volt nálam, a "hát ugyan nekem senki ne mondja, hogy olvassak Bibliát!" című, és mindegy egy evangélikus iskolában. Többek közt az a lázadás az oka annak, hogy Bizánc és az ókeresztény művészettől kezdve igen lefelé romlottak a művtöri jegyeim. Egyszerűen nem voltam hajlandó megtanulni semmit, aminek a Bibliához köze volt. A Dávid zsoltárát mégis megtanultam, mert javítani lehetett vele az évvégi jegyen. Egy tanúra alatt háromszor is elmondtam, így lettem talán négyes. Vagy ötös. Nem emlékszem, melyik. a középiskolai irodlomórákon legjobban a felolvasásokat élveztem. Mert közben lehetett rajzolni. Sokkal kevésbé volt élvezetes megtanulni megannyi költő és író életrajzát. Már bánom, mert totális analfabéta vagyok ezen a téren. Mivel nem olvastam kötelezőket nagyon, így arra sem emlékszem, hogy mi volt tényleg kötelező és mi volt az, amiről csak említés esett. Például A Mester és a Margarita. Tavaly olvastam, és tetszett, de állítom, hogy középiskolásként utáltam volna. 

Ez a vallomás bizonyítja, hogy miért voltak olyan bődületesen rosszak a jegyeim irodalomból. Mert nem érdekelt és, mert éretlen voltam hozzá. Remélem, ez elég.

Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának

Szabó Magda könyveihez valamilyen szintű érettség kell. Az biztos, hogy én nem igazán szerettem volna ezt a könyvet gyerekként. Vagy kiskamaszként. Túlságosan súlyos, túlságosan nagy a mondanivalója.

Amikor én könyvet választok, mindenképpen kikapcsolódni akarok. Szabó Magdával sosem tudok, mert mindig agyalni kell valamin. Jó könyv, de nem szórakoztató.

Roland Green: A Korona lovagjai

Ha nem lennék elvakult Dragon Lance-fanatikus, biztos, hogy belekötnék a címbe. Így azonban nem teszem. Majd' tizenegy év telt el az első és az újraolvasás között. Amikor levettem a polcról, por szállt a lapok közül. Annak idején ez volt az első Dragon Lance könyv, amit olvastam, és ha már most ugyan feltűnt, hogy elég sablonos, akkor nagyon tetszett, és könnyen megszerette velem Ansalon világát.

A cím a Korona lovagjait ígéri. Solamnia lovagjainak legalacsonyabb rendjét, mert három rend van, a Korona, a Kard és a Rózsa lovagja. 

Ez a történet tulajdonképpen nem egy lovagról, hanem egy lovaggá vált tolvajról szól. Ez az egész lovagosdi csak nagyon-nagyon a végén jelenik meg. Mármint, persze, megismerjük a világ rendjét, még az Összeomlás előtt, amikor Istar még város volt, és nem kavarogott helyén a Vértenger, de a levegőben már érződik, hogy valami lesz.

Pirvan tolvaj. Ebből él. Szegényektől nem lop, mert minek, ha gazdagoktól lop, akkor meg könnyen belebekeveredhet valamibe. Tulajdonképpen így esett, hogy egy éjjel belopózott Lady Eskaia hálószobájába, és meglovasított pár drágakövet, amiről kiderül, hogy Lady Eskaia testőrének, Haimyának a kedvesének a váltságdíja. Mert az a bizonyos kedves kalózok fogságába esett. Azt nem tudom, hogy miért emlékeztem úgy, hogy Haimya neve Enid. Erre nem tudok magyarázatot találni.

A borító nagyon jól néz ki. Tulajdonképpen az csábított arra is, hogy annak idején kijelentsem, márpedig ez a könyv jön velem nyaralni. Meg egy Durrell, de ez most nem lényeges.  De van, amit nem értek. Én egyáltalán nem emlékszem vörös sárkányra. Fekete sárkány volt, meg rézsárkány. Vörös nem. És miért világít a lovag kezében a kard?

Összességében újraolvasva is jó könyvnek tartom, bár nem ér a nyomába a Krónikáknak.

Ez egy B-listás könyv. Erre cseréltem az A-listás Charlotte Brontë: Shirley című könyvet. A III: könyvmolypárbajra olvastam.

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Sikerült ismételten beletenyerelni. 

Az első Jane Austentől olvasott könyvem a Lady Susan volt. Nem volt rossz, de túlságosan jónak sem tartottam. Belekukkantás idegenek levelezéseibe.

Mivel azt hallottam, hogy a Büszkeség és balítélet olyan, mint a Jane Ayre, mitöbb, jobb annál, határozottan tervbe vettem, hogy elolvasom. A könyvtárból persze lehetetlen volt megszerezni, antikváriumban sem láttam, de volt egy hatalmas nagy szerencsém: a Rukkola.

Így, mint boldog könyvtulajdonos, fejest ugrottam, hogy megismerkedjem Mr. Darcyval, akiről ódákat zengtek és akibe eddig majdnem minden nő belezúgott, aki olvasta a könyvet vagy látta valamelyik filmfeldolgozást. És azt hiszem, hogy itt szúrtam el, hogy nem néztem meg előtte valamelyik filmet, ugyanis a könyv egyáltalán nem kötött le. Borzasztó unalmasnak tartottam, tulajdonképpen semmi nem történt benne. Tény, hogy ilyen egy angol realista irodalom, de ez nekem már túlontúl sok volt. Elkezdtem azon agyalni, vajon velem lehet-e a hiba, mert nem értettem, mit esznek annyira rajta. A Jane Eyre fölényes győzelemmel leveri.

Egyedül, ami megfogott, az maga  a kor és a hangulat. A látszólag gondtalan élet, ahol nőknek nincs már dolguk, mint egy jó származású férjet fogni. Élnék én abban a korban, őszintén bevallom!

Angie Sage: Mágia

Angie Sage játszik a szavakkal. A könyv eredeti címe Magyk, ami természetesen magic, csak egy kicsit máshogy írva. Ez a magyar fordításban nem jön át.

Teremtve vagyon egy világ, ahol létezik mágia, bocsánat, Mágia, vannak mágiahasználók, varázslók, varázslótanoncok, Fő-fővarázslók. Vannak fehér boszorkányok, kalózok, hírpatkányok, lápványok, mindenféle aljas söpredékek. Ebben a világban a Királynő uralkodik, és az utódja is mindig csak királynő lehet. Talán ezért ölték meg, ezüstgolyóval, amibe belekarcolták a monogramját. 

Egy hideg téli éjszakán egy hetedik fiúnak hetedik fia születik, de hiába, mert soha többé nem látja a csecsemő fiát. Helyette azonban rátalál a Királynő lányára. A hetedik fiú maga Számos Timót. Itt nyomban meg is jegyzem, hogy voltak a fordításban jó dolgok, mint például számosék neve, ami tisztán utal arra, hogy ott bizony számos gyerek van. A keresztneve már kevésbé tetszik, hisz az eredeti neve Silas volt. 

Az elején, amikor a fia helyett egy lányra lelt, kicsit olyan érzésem volt, mint amikor az ír mesékben a tündérek elcserélik a csecsemőt.

A kislány, Jenna teljesen más, mint a testvérei, vagyis inkább azok, akiket a testvéreinek hisz. Nekik, mind fiú, szőke hajuk és zöld szemük van. Zöld szeme van minden varázslónak, minél többet találkozik a mágiával, annál zöldebb lesz. Jenna más. Fekete hajú, ibolyakék szemű. 

Jaj, nehéz úgy írni, hogy ne írjam le szinte szó szerint a történéseket. Kétszer olvastam, mindkétszer lenyűgözött, bár az angol neveket jobban kedvelem. 

Az igazi kalandok valahol ott kezdődnek, amikor Jennának, a trón valódi úrnőjének menekülnie kell, hogy mentse az életét. Üldözés, rejtőzködés, Timót és a Fő-Fővarázsló, Marcia vitatkozása kíséri útjukat. Úgy vettem észre, a legtöbb történetnek fontos része egy olyan gyerekcsapat, ahol két fiú, és egy lány van. Itt sincs másképp. Létezik egy hadsereg, amit gyerekekből verbuváltak össze. Fiatalok Hadseregének nevezik, a fiúknak nevük sincs, csak számuk. Az egyik ilyen, a 412-es fiú szintén velük tart, bár egyáltalán nem önszántából. A másik fiú Timót hatodik fia, a tizenkét éves Nicko.

A világ kellően kidolgozott, engem csak az zavart, hogy nagyon sok dolognak saját neve van. Nagy Kezdőbetűvel. Ez egy bizonyos szint után idegesítő. 

Nagyon jók az illusztrációk, minden fejezet elején van egy, Mark Zug rajzolta, és ő tervezte a borítót is, aminek később jelentősége is lesz. Tulajdonképpen az első kötet - mert ez az - borítója megjelenik a történetben is.

A legérdekesebb karakternek a 412-es fiút és a Varázslótanoncot tartottam. A legviccesebb a Lápvány és Marcia, no meg Bert, a kacsa-macska, a legidegesítőbb Róbert (eredetileg Stanley), a hírpatkány. És persze kihagyhatatlan Zelda néni szakácsművészete.Jenna és Nicko meg egyszerűen szeretni való.

Amit szerettem ebben a könyvben, hogy hiába az elrettentő oldalszám, pörög és nem lehet letenni. Az illusztrációk nagyon feldobják, bár van olyan, amelyik többször is előfordul, például Alther Mella siklórepülése. Na, ő még egy olyan karakter, hogy elsőre azt hinném, Dumbledore utánzata, de azért mégis teljesen más. 

Ami zavaró, az a már említett nagybetűzés. A másik pedig, hogy hiába szerepel a könyvön, ez nem trilógia, hanem hexalógia.
A borítóról még annyit, hogy jelentősége van rajta mindennek.
***
Mivel ez amolyan B-listás könyv volt, elcserélem, és egy A-listás helyébe teszem. Elolvastam Jane Austentől A büszkeség és balítéletet, de képtelen vagyok róla hosszabban írni. Annak a helyébe teszem ezt a könyvet és bejegyzést.