Tove Jansson: Varázskalap a Múmin-völgyben

Mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy nincs olyan, hogy felső vagy alsó korhatár a Mumin-könyvekhez. Amint tudsz olvasni, már olvashatod is, és kinőni sem lehet belőle, mert ahogy idősebb leszel, mást fogsz benne meglátni, ami jó.

Amit erről a világról tudni kell, az az, hogy nincsenek benne emberek, vagy nagyon kevés van, de sok minden mást lehet lelni, mindenféle lényeket meg állatokat, és az állatok tudnak beszélni. Vagyis inkább úgy mondom, hogy a főszereplők szemszögéből minden állat tud beszélni. Ahogy a valóságban is, csak mi emberek túl fenn hordjuk az orrunkat, hogy meg is értsük őket. Aki nem ismeri a muminokat és a Bájocskaféléket, hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy valamiféle furcsa vizilovakkal van dolga. De a muminok nem vízilovak, hanem trollok, bármily furcsán is hangzik. Különben is, a vizilovak nem pipáznak és nem írnak emlékiratokat sem, Muminpapa pedig mindkettőt megteszi. Muminpapa egyébként fiatalabb korában egyszerűen csak Mumin volt, ezt a nevet most a fia viseli. Muminmama leánykori nevét nem tudjuk, de talán Muminlány lehetett. Ők hárman, fehérek, pufókok és folyton a farokbojtjukra esküsznek. Egy nagy kékre festett, piroscserepes házban laknak, a Mumin-völgyben. Velük lakik még Pöttöm, egy kislány, aki olyan kicsi, hogy kényelmesen elfér Muminmama varrókosárkájában. De Pöttömöt ne is keressük, ő nem szerepel ebben a könyvben. Aztán ott van Mafli, aki maga barna, karcsú, hosszú farkú, nagy fülű és szívesen birtokol tárgyakat. Kóklászbóklász - akit mindenki más Vándornak ismer, más fordításokból, a rajzfilmből -, aki Maflival ellentétben nem szeret tárgyakat birtokolni, és nem érti, mi annak az értelme.Végül ott van Fürkész és kishúga, Bájocska. Ők nagyon hasonlítanak a muminokhoz, szinte a legközelebbi rokonaik, de érzéseiknek megfelően változtatják a színüket. A muminok és a Muminház lakói téli álmot alszanak, és csak áprilisban ébrednek fel, míg Kóklászbóklász olyankor mindig elutazik délre. Egy tavaszi nap, különös cilindert talált Kóklászbóklász és Mumin. Nemt udtak mit kezdeni vele, ezért Mumin hazavitte. Kóklászbóklász szerint egy újabb fölösleges bútordarab csupán, hiszen ahhoz túl nagy, hogy Muminpapa viselje. Így jobb híján szemesnek kezdték el használni. A szemétként belekerült hófehér tojáshéjak különös változásokon mentek át. Nagyok lettek, könnyűek, puhák, mint a vatta. És rájuk is lehetett ülni. A kalap varázsa persze itt nem merült ki, és egy bújócska alkalmával újra megmutatkozott. Mumin nem tartotta túl jó búvóhelynek az asztal alját, a cilindert viszont annál inkább. A cilinder meg épp aktívabb kedvében volt, így belemászott egy fehér, gömbölyded valaki, és kimászott egy vörös, sovány, nagy fülű, nagy szemű valaki más, aki azonos volt az előbbi fehér valakivel. Sokkal inkább hasonlított arra a valamire, ami az embereknek eszébe jut, ha azt hallják, troll. De aztán visszaváltozott. Így derült ki, hogy a cilinder valami varázslatos dolog, és, hogy azokat a dolgokat, amik belékerülnek, átváltoztatja valami mássá. Így lett a homoki rém egy kis mérges sün, a folyó vize meg piros. Az is kiderült, hogy a kalap lehetséges, hogy Kacifánté, a varázslóé, aki feketepárduca hátán járja a világot, rubintokat, különösképpen a Királyrubintot keresve, de még nem akadt nyomára. A Muminok nagyon vendégszeretőek, így időről időre olyanok is laknak a Muminházban, akik nem tagjai a családnak. Mint a Pézsmapatkány vagy Böngész bácsi, aki egy böngész, s mint minden böngész, szívesen gyűjt dolgokat. Csak akkor esik kétségbe, ha már nincs mit gyűjteni. Hasonló vendégekként érkezik Nyiff és Nyaff, bár ők amolyan menekültek. És végtelenül idegesítőek. Nem azért, mert úgy beszélnek, hogy Böngész bácsin kívül senki sem érti őket, de kis alamuszi tolvajok is. És pont egy ritka félelmetes valakit kellett meglopniuk! Annyira félelmetes, hogy még én is félek tőle, nevezetesen Horknak vagy Hork asszonyságnak hívják az illetőt. Bár lehet, hogy az a valami nem is volt soha Horké, csak ő is saját mohósága áldozata lett. Mindenesetre Nyiff és Nyaff bőrönddel érkezett, tehát úgy tűnt, hosszabb időre maradnak. De bőröndben nem váltócipő volt meg fogkefe, hanem az a bizonyos tárgy, ami miatt Hork a nyomukban volt. Horkot nem lehet egyszerűen lerázni, de meg lehet vásárolni, s ebben az esetben a varázsló kalapja tökéletesen megfelelt mindennek. A kalap rubinttá változtatta a beledobott cseresznyeszemeket, hát mivé tudna változtatni egy dinnyét! Hork elment, Nyiff meg Nyaff  pedig maradt. Közben eljött az ősz, és Kóklászbóklász továbbállt, amitől Mumin rettentően elkeseredett. Nyiff és Nyaff amolyan vigaszként megmutatta neki, mi is van a bőröndjükben. A Királyrubin volt benne. Közben újra megmutatkozott a két kis enyveskéz ügyessége, mert eltűnt Muminmama kézitáskája, de a muminoknak soha eszébe nem jutna, hogy azt valaki akár el is lophatta, ezért jutalmat ajánlanak fel a megtalálónak: egy parti a tiszteletére. Nyiff és Nyaff nem vallja be, hogy ő vette el a táskát, csak annyit tesznek, hogy visszaszolgáltatják, így jutalmuk a kerti mulatság. Mindenki vidám és felszabadult, ők maguk pedig döntenek, megmutatják, mi van a táskában. A Királyrubin annyira ragyog, hogy Kacifánt a Holdról is jól látja, és el is indul, hogy megkaparintsa. Kis fehér egér formájában jelenik meg a mulatságon, a fekete párducból fekete macska lesz, majd leleplezi magát. A Rubintot magának szeretné, de nem kaphatja meg, hiszen a két nyaff megvásárolta Horktól - igaz, pont a varázsló régi cilindere által. Kacifánt tulajdonképpen nem gonosz, csak vonzódik a drágakövekhez. És ha már egy mulatságon van, úgy dönt, maga is rész vesz benne, kívánságokat teljesít. Apró-cseprő, buta vagy épp kevésbé buta kívánságok után Nyiff vagy Nyaff megkérdezni, hogy ekkora hatalommal miért nem varázsol magának bármit. Mert magának nem tud, csak ha kívánják. Így kíván Nyiff és Nyíff, a Királyrubinhoz teljesen hasonló másik rubint, amit a varázslónak adnak. Ez meg amolyan boldog vég, és, hogy Kóklászbóklász se maradjon ki a jóból, Mumin egy ételekkel teli asztalt kíván neki.

Így végződött, vidáman, mulatozva a történet. Én nagyon szeretem a világot, amit Tove Jansson felépített, bár a sokféle fordítás zavaró, s nem is maga a fordítás, hanem a fordításokban a nevek sokfélesége.