2015. augusztus 24., hétfő

Candy Időországban (Clive Barker: Abarat)


Második nekifutás volt, elsőre beletört a bicskám a fordításba, és még Minnesotában feladtam az egészet.

Van egy lány, bizonyos Haplatán Cuki (eredetileg Candy Quackenbush), tizenhatéves csirkevári iskoláslány kétszínű szemekkel, aki utálja, hogy minden, de tényleg minden a csirkékről szól, és utálja, hogy mindig út szúrja ki a tanárnő. Egy különösen elszúrt dolgozat után egyszerűen megszökik, majd belekerül az események középpontjába, valamint egy másik világba, az Abaratba.

Kicsit olyan érzésem volt, talán az Isabella (a tenger) miatt, mint mikor Alice jut át Csodaországba a Könnytengeren át. Sőt, az egész világ, ahogy tele van képtelenséggel, szintén az Alice történetére hajaz. Csak ott mindenki ártalmatlanul vagy inkább kevésbé ártalmasan volt bolond, az Abaraton inkább nagyon is veszélyesen. Fantasy, csak épp nem a szokásos, már jól bejáratott fantasylényekkel, hanem Barker saját agyszüleményeivel, amik közül némelyek érdekesek, mások kifejezetten keveréklények, és megint mások elég félelmetesek, szinte az egész történetet horrorba fordítóan rémesek.





A történet tulajdonképpen érdekes a huszonöt szigettel, amik mind egy-egy órát jelképznek, és egy olyan világgal, ahol az a képtelenség, ha rendesen telik az idő, vagy ha valakinek dollárja van és az Ideátról származik. Viszont sokszor és tényleg nagyon sokszor túl morbid, erőszakos vagy perverz, én pedig nem vagyok sem Haplatán Cuki, sem a nagyanyja - aki ismeretlen emberek temetésére jár szórakozásból -, hogy ez nekem tetsszen. Túl sok a cselekmény, szinte már csömört lehet kapni tőle. De még ezt is elviselném, hisz' néha-néha belefér, viszont ami igazán furcsává és zavaróvá tette az olvasmányélményt, az a fordítás és a nevek. Egek! Cuki? Komolyan Cuki? Az első asszociációm az volt, hogy biztos Tsuki (; hold, japánul), de nem, mert az illető amerikai lány, jó, a második az, hogy azért Cuki, mert eredetileg Cute. Már eleve, a Cuki név nem annyira pozitív hangzású. Már. Esetleg kutyára vagy kisgyerekre. És nem, mert ez sem találat, egyszerűen a Candy név szó szerinti fordítása. Vagyis Cukorka. De mióta is fordítunk neveket? A Jánosok, oké. A többi név már félig röhejes, félig nem is tudom, mi volt. Kremátor Kristóf például, a Kristóftól elveszetette a félelmetes jellegét. :/


Érdekesség, hogy Clive Barker képzőművész is, és először megfestett több Abarathoz tartozó karakter képét, és csak utána kezdte el írni a történetet. Mások általában fordítva csinálják.

Összességében az egész nekem túl sötét és túl szürrealista, ráadásul nem sikerült befejezni egy kötetben a történetet, folytatása is van, de igényem arra már nincsen.

Nem tudom, ki lehet a célközönség, bár ifjúságinak meg megjelölve. Én úgy tizennégy és húsz év közöttieknek ajánlanám, de fantasyként, hanem egy, az Alice-hoz és egy, az Óz-hoz nagyon hasonló, de sötétebb történetként.

(A képek forrása: http://clivebarker.deviantart.com/)

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

2015. augusztus 17., hétfő

Szabadnaposság

Állaptjelentés arról, hogy nem tűntem el, nagyon is itt vagyok. Hogy még olvasok, igaz, elég sok mindent, nem csupán a listás tízből, sőt, gyakran még csak nem is a várólistámról, hanem olyanokat is, amiknek egyszerűen megtetszik a címe. Talán emiatt nem vagyok még mindig kész a párbaj rám eső részével, pedig eltökéltem, hogy idén csakazértis befejezem, ha tavaly már nem sikerült. A Taliesin-t május óta olvasom, és egy ilyen hosszú olvasás általában azt jelenti, hogy mindig találok mást, ami jobban érdekel, nem pedig a terjedelme miatt nem végeztem még vele.
Adós vagyok még három bejegyzéssel, amiből kettőt még el is kéne olvasni. Érdekesség, hogy már mindkettőt elkezdtem, igaz, hogy az Abarat-ot még valamikor 2008-ban, csak akkor nem tetszett, tehát azt újra kell, a legelejéről. A trónörököst meg valamikor télen, de az jó régen volt, hisz' már augusztus van. (Mégis olyan őszi reggel-érzésem van, csak az ég nemolyan kék, mint szeptemberben.)
A szabadnapom alkalmából - aztán ki tudja hány napot kell majd dolgoznom a következőig - igyekszem bepótolni az elmaradt bejegyzéseket, ami részben azért lesz vicces, mert van olyan, amit már korábban megírtam, általában noteszbe vagy egy darab papírra, csak be kell gépelni, és van olyan, amit nem. És ez utóbbi azért rossz, mivel elég sok könyvet olvasok, mellé filmeket is nézek, sok saját történet is kavarog a fejemben, és némileg kutakodni kell, míg a megfelelő történet polcához érek. Némely polcnak már csak a romjai vannak meg, de a különösen jó vagy végképp szörnyű könyekre tökéletesen emlékszem.

Már hozzáfogtam összegyűjteni újabb 10+10 könyvet, és reménykedem benne, hogy lesz majd hatodik könyvmolypárbaj. Ugye lesz?

2015. augusztus 16., vasárnap

A nagy tojásvadászat (Ernest Cline: Ready Player One)


Vajon mi történne ha a világ, az amúgy is pusztulófélben lévő világ a nem is olyan távoli jövőben még inkább tovább romlana? Talán nem is kéne olyan messzire ugarni az időben, talán elég 2044-be, ahol az emberek már nem házakban, hanem egymásra halmozott lakókocsikban "Rakáson" élnek. Egy olyan jövő, ahol a valóság annyira rémes és borzasztó, hogy aki teheti, menekül előle, és létezik is egy út, egy hely, ahová lehet, elfelejteni minden valós problémát, és boldogan élni egy virtuális világban. 

Valamikor régen, még a '80-as években felnőtt egy fiú, férfivá érett, nagy rajongója volt a kornak amiben élt, s mindannak, amit a nyolcvanas évek popkultúrájának lehet nevezni, legyen az film, könyv, képregény, korai videójáték vagy zene. A férfi, James Halliday a hobbijainak élt, és létrehozott egy virtuális világot, az OASIS-t, ahova bárki, akinek megvannak a megfelelő eszközei és megfelelő internetkapcsolata, fel tud csatlakozni, karaktert létrehozni, harcolni másokkal vagy egyszerűen beszélgetni, esetleg iskolába járni. 
Amikor ez a férfi élete végéhez közeledett, úgy döntött, élete munkásságát és mindegy vagyonát egyetlen szerencsés, belevaló, talpraesett emberre hagyja, valakire, aki meg tudja találni az OASIS-ban valahol elrejtett Easter Egg*-et. Ekkor kezdetét veszi a nagy játék, az őrült hajsza a tojás után.

A történetet egy tizennyolc éves - igazi kocka - fiú szemszögéből követhetjük végig, Wade Watts, az árva, nagynénjénél élő, virtuális iskolában tanuló, tojásvadász (nyest), zseni és Halliday-rajongó. Minden idejét, amit csak tud, a virtuális térben tölt el, és kutat minden nyom után, ami segítségére lehet, hogy megtalálja a tojást. 
Lebilincselő stílusban megírt, izgalmas könyv ez, ami még az olyanokat is rabul ejti vagy az OASIS világába kalauzolja, akiknek, mint én, lövésük sincs a nyolcvanas évek zenéiről és nem is nagy gamerek.

Wade egy Parzival (eredetileg Percivalt szeretett volna, de az foglalt volt) nevű karakterrel játszik, bár kezdetben szegényes körülményei miatt a helyzete némileg korlátozott, hiszen a virtulális vásárláshoz valódi kredikre van szükség. Ő maga néha balfék, nem tökéletes ember, nem jóképű vagy kisportolt, hogy is lehetne az? Egyes pillanatokban már olyan zseniális képességeket tud felmutatni, hogy szinte Mary-Stu-vá változik. (a Mary-Sue, a tökéletes női karakter férfi párja)

Ahogy folynak az események, és Parzival nem csak a toplista élére kerül, de megismerkedik másokkal is, akikre sokszor nem ellenfélként, hanem bajtársként gondol, úgy változik, fejlődik maga is. Parzival szinteket lép, Wade pedig érzelmileg válik érettebbé.

A könyv tele van cameo-val, videojátákok, filmek, képregények, animék, könyvek, zenék, mind-mind valós, nem az író agyszüleménye. Maga a történet egy klasszikus fantasy vagy videojáték történetére emlékeztet, a hős vagy hősnő kalandokat él át, szeret egy csomó eszközt, kincset, fegyvert, majd a végén, ha eljő az idő, legyűzi a főgonoszt, a történet végén pedig kimondják a tanulságot.
Ready Player One - Lich King Challenges Wade

Végigizgulni az eseményeket, hogy vajon mi lesz a következő lépés, egy-egy rejtvény megfejtése, kit rejt valamely karakter, vajon tényleg nő-e, aki nő és tényleg férfi-e, aki férfi.

Összességében egy nagyon magával ragadó valami, pár apróbb hibája ellenére is, amiket nyomban az elolvasása után nem vettem észre, csak miután többször is átgondoltam. Ilyen hibának tartom a Tetris hiányát, és a Cowboy Bebop-ot, mert az előbbi tényleg illik a könyv hangulához, az utóbbi ellenben a '90-es évek végének szülötte, és ezt valahol meg kellett volna említeni a félreértések elkerülése végett.


A könyvben megemlített zenék kiváló aláfestő zenék. Olvasása alatt hallgatni ajánlott.






* Easter Egg-nek a programokban, játékokban, filmekben elrejtett üzeneteket nevezik. Az egyik ismertebb a könyvben is megemlített Atari játékban elrejtett szerkesztő neve volt.

(A képek forrása: http://jdelgado.deviantart.com/
http://AlexielApril.deviantart.com/)

Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, ezt válaszottam a Joker helyére.

Robinson szigete a konyhában (Marie Majerová: Robinson kisasszony)


Volt egyszer egy tizenhárom éves kislány, Blaženának (Blazsenának) hívták. Szőke haját két fotott copfban viselte és gimnáziumba jártÉlete felhőtlen és gondtalan volt egészen addig a napig, amíg édesanyja meg nem halt, és csak egy kisfiút hagyott maga után. A gyerekes és fantáziavilágban élő Blažena élete majdnem fenekestől felfordult, mivel ezentúl a háztartás gondja az ő nyakába szakadt. Ő, aki korábban készen kapta a tejeskávéját, a konyhába pedig legfeljebb mazsolát válogatni küldték ki, egyszerre főzni kezdett, boltba járni. Neki kellett ezentúl öccséről, P'etáról is gondoskodnia, s mindezt, hogy kevésbé legyen nyomasztó, képzeletének köntösébe burkolja, ahol lakásuk a lakatlan sziget, Blažena Robinson, Robinson kisasszony, édesapja pedig Péntek. (Igaz, később a lakatlan sziget kormányzójává léptette elő, hisz' aki a család feje, az nem lehet Péntek.)



Keserédes dráma, lányoknak való ifjúsági regény, hol vidám, hol szomorú, s bár Pöttyös Könyvként jelent meg, nem könnyű nyári olvasmány, inkább valami olyasmi, ami kicsit komolyabb a főszereplő zsenge kora ellenére is, de ha kell, akkor a jó időben és jó helyen megnevettet.


1974-ben film is készült belőle.



Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.

Angol vidéki élet a XIX. század végén (Flora Thompson: Lark Rise)

Úgy fogtam hozzá, hogy regény. Regényre számítottam, kicsit olyasmire, mint L. M. Momtgomery könyvei, persze a sorozat, a Candleford-i kisasszonyok (Lark Rise to Candleford) hatására. Már nyomban az ismeretségünk kezdetén kiderítettem, hogy márpedig nem regény az, amivel bimbózó kapcsoltunk indult, hanem afféle kultúrtörténeti írás. Ez persze új hozzáállást kívánt, és attól kezdve már nem is tűnt olyan száraznak, attól pedig függetlenül, hogy csalódtam-e vagy sem. Csalódtam annyiban, hogy nem erre számítottam, máskülönben érdekes volt, hiszen Flora Thomson saját életének mozzanatait tartalmazta, arról írta, ifjúsága környezetéről. Valódi története nincs is.

Amik viszont tényleg tetszettek, azok a régi dalok. Valódiak, párat belőlük a filmsorozatban is elénekelnek.

Mindezek ellenére, a regény hiánya ellenére, az azt követő csalódás ellenére valamiféle búbáj lengi körül a könyvet. Az egyszerű vidéki élet, mindenféle mitikus és fantáziaszülte bonyodalom nélküli, valódi élet meséje.

(Sajnos a könyv olvasása után eltelt sok hónap, és amikor még tudtam volna hosszabb és érdekesebb, de leginkább a könyvhöz igazán köthető írást összehozni, így viszont nagyon nehéz.)



Ez a blogbejegyzés az V. Könyvmolypárbaj-ra készült, a könyv az A-listán szerepel.